Horgas Béla: A füle ezüstkanál

Ravasz buta, borús vidám,

deltás vakarcs, piti titán

vagy tán mind a négyszer kettő,

bizony, hogy nem megvetendő,

bámulatos inkább.

Mennyire csábító pedig

kihullani a háló résein, vadidegenként kóborolni

az ismerôs utcákon, vagy éppenséggel

otthon ülni, mint váratlan hiba, rendellenesség,

szabályt erôsítô kivétel!

Tegnapelőtt csomagot kaptam. Két réteg durva, homokszínű papírba burkolt fehér cipősdoboz volt benne, s a dobozban majdnem tizenhat millió forint, ezt a feladó önnek küldte. Természetesen mindent megmutatok, a csomagolópapírt, a szállítólevelet, meg a nekem szóló kísérőlevelet is. A levél külön borítékban volt, de bent a dobozban, a rejtélyes ajándékozó, gondolom, tartott attól, hogy a csomagolópapírt lefejtve, elkallódik a levél. Látni fogja, hogy voltaképpen nem örökségről van szó, de hát mit írhattam volna önnek.

A csőrén keresztül gyengén csoszogott felém a hangja, összegörnyedtem, hogy jobban halljam. A legénység a fedélzeten már csak magára várakozik, krákogta a madárfejű, remélem, sikeresebb lesz, mint az elődje. Sokatmondóan intett a fejével, akkor vettem csak észre, hogy az elődöm hatalmas kulcskarikán átvetve lóg, lábával meg szerencsétlenül kalimpál, a fém nyilván nyomta a hasát. Ő is a testszínű kapitányi öltözéket viselte, akárcsak én. Jól megleckéztettük, annyi szent, röhögött a befektető, műanyag csőre közben meg-megrázkódott. Aztán újra hideg lett a hangja, és pinceszagú a lehelete.