Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2005 / 2   //    «    18  
BELSŐ RUHATÁR
Levendel Júlia
Álarcosan
novella 
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 



Nyilván semmilyen szociológiai, antropológiai vagy statisztikai adat nem bizonyítja, hogy minél éretlenebb és sérülékenyebb az ember személyisége, annál szívesebben bújik maszk mögé, hogy ha amúgy is kevés egyéni vonást mutathatna, azt a keveset is pózokkal, konvenciókkal takargatná, elvegyülne valami non-stop karneváli forgatagban. Sejtelem csak, keserű érzet, ami könnyen ragad indulatos-túlzó kijelentésekhez - bizonyára alkalmi sötét hangulat, betegség vagy öregedés okozza, ha a zsúfolt áruházban, utcán, metrólépcsõn a magány-szagtól émelyegve és a saját világidegenségtõl sújtottan azt mormolja, sziszegi, búgja valaki, hogy Az Antikrisztus napjai ezek, s ha nekihevülve folytatja még: Csillog a világ szörnyű arany-szennye - mert hát az emberi történelem során voltak-e napok, amelyeket nem bitorolt "az Antikrisztus", s látott-e bárki, bármikor arany-szenny nélküli közterületet? 

   Nem. Tudod, hogy nem volt, hogy soha, senki nem látott. Ezer esztendõvel ezelõtt éppúgy nem, mint manapság, vagy mint 1927-ben, amikor Tóth Árpád megértésért és türelemért esengett, s rémülten tapasztalta, hogy a hidegség máza ellen õ maga is álarccal védekezik. Amikor balkörmű gazok 

épp a hirtelen ácsolt-dekorált mennybe szállnak, oly könnyű eltévedni: hidegséget imitálni ebben a hideg világban - mintha bárhogyan lehetne; 

hát még tartózkodóan, sõt, ellenállóan.    

   Mitikus átok, hogy mindenütt nézni kell a tülekvõk arcát, egy nagyvárosnyi ismeretlen és megismerhetetlenségbe rejtõzõ, de az álca alól festékes könnyet eresztõ, hangtalanul vagy artikulálatlanul káromló, jajongó, olykor meg tompaságba zuhant, menthetetlenül kiürített, talán orrba, ajakba, szemöldökbe épített fényességekkel is távoltartott arcot. Lassan mozduló sort alkotnak valami üvegablakos pult elõtt - arc arc mögött, mint antik reliefen; látod vagy képzeled, ahogy a fékezett-nem fékezett ingerültség kis rángásai mégiscsak fel-felszakítják az álarcot. Szeretnéd, hogy szenvedjenek? Csak hogy ne legyenek élettelenek. Legtöbbször - kényszeresen így gondolod - a nyikorgó mozgólépcsõn vonszolódnak, lefelé - te magad nem vagy a saját képedben, de máshogyan nem lehet: ott állsz lent, legeslegalul, és bámulnod kell a szembeérkezõket, a végtelenített vonulást-ereszkedést - az összecsukott esernyõ, a szétpattanó retikülzár, egy tollal is díszített lila kalap vagy a narancssárga-bordó csíkosra festett haj,  a nyak nélküli törzsön viselt kopasz golyófej, az egyediség és sokszínűség látszatának maszkjai, valamennyi létezés-imitáció kínos erõlködés. Kicsit mind görnyedt, elõredõlõ; leszegett fejjel még választott, közönséges maszkjukat is takarnák. Addig nézed - nem, nem addig, mindig tovább, azután is, hogy ijedten tiltakozol: miféle embertelenség, milyen szörnyű ridegség képzelteti így veled? Nincs szemed - már nincsen? vagy soha nem is volt? - a valódi vagy a kivételes meglátására? Nézd, ott és ott, meg talán amott is, hányan a mozgólépcsõre kényszerültek között, szabadulnának hidegség-maszkjuktól - miközben állnak az igazi, lefelé tartó, szalagból lépcsõvé, aztán fáradtan újra szalaggá változó szerkentyűn, elgondolnak téged is. Álarcos utas vagy az õ lépcsõjükön, az õ képükben-jelenetükben ereszkedsz tehát lefelé, és közelítesz ahhoz a nyilván legeslegalul bámészkodó tehetetlenhez. 

    Tudod, milyen nehéz, talán lehetetlen is felismerni az álca nélkülieket - 

a képzelet teremtette térben, a kényszeres vagy épp vigaszkeresõ játékban meg mintha még inkább lökõdnél az elnagyoló végletek felé: hamis minden maszk, és pózos a maszkok látványos leszaggatása. Ócska hasonulást vagy szánalmas kiszakadást játszhatsz, melyiket neveznéd szocializáltságnak? Ráadásul a lírai panasz menthetetlenül avíttas - hogy Vergõdõ és fénytelen harcokon El kell kopni? - el, persze, de hát kit akarnál és tudnál ezzel meghatni? magadban beszélsz, szüntelenül magadban, mintha verset dúdolnál. És látod - mulattató és megszégyenítõ -, hogy a lefelé, valahogy mindig lefelé húzó mozgólépcsõn, álarc fedezékben persze, vannak mobiltelefonba karattyolók, átkozzák a térerõ hiányát, kiabálnak és szótagolva próbálnak kapcsolódni, 

a szelíddé törtek magukban motyognak, akadnak, akiket a nagy hidegben 

a saját, gomolygó leheletük gyönyörködtet, csücsörítve fújnak. Legtöbb mégis a néma fapofa. A rendezetlen karnevál bárkit elvisel, beszippant, tudod; ereszkedõben, vagy épp legalul, ott vagy magad is.

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2005 / 2   »   Álarcosan
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911