I.

Úgy emlékszel, hogy kimondtad, beszéltél róla,

és eszedbe se jut, hogy talán csak gondoltál rá.

Feltételezed, hogy mások is emlékeznek a szavaidra,

õrzik, dédelgetik, felidézik, aztán amikor 

a cselekedeteik ellentétbe kerülnek a feltételezéseddel,

megsértõdsz, és nem szólsz hozzájuk többet.

II.

Nehéz a közepébe beletrafálni.

A legtöbbször valahogy mellébotlik a fogalmazás.

Vagy a vágyaidat motyogod egyre, vagy a félelmeidet -

örömeid és borzongásaid helyett.

Törvény, titok, jel, halál - nem tudsz beszélni róluk.

Nincs szavad a szépre, kiegyensúlyozottra, teljesre.

Nem tudod megnevezni, ezért észrevétlenek maradnak elõtted,

és a bŰvöletek, amelyekért érdemes eszméletünknél maradnunk,

nem tudnak megsimogatni téged.

III.

Ember a neve a jelenségnek,

amely összefogja a szertebitangoló szenvedélyeket.

Kielégülsz, ürítesz, káromkodsz velük - és elfelejted,

hogy a nemi szervek meditációs segédeszközök,

és a szerelem a legvadabb metafizikai kaland.

IV.

Az vagy, ami megesett veled.

Elfogadod és magádévá teszed az eseményeket,

aztán pedig... magad ellen már nem fordulsz.

Így állunk.

GyŰjteménye a történteknek, se több, se kevesebb,

nézete a teljes egésznek... Mit látsz belõle?

Magadat eltelve, vagy a teljes egészet?