Vannak fotók, amelyekben "minden benne van". Ebben: egy leigázott, felszabadított, majd visszaigázott ország. Szélcsend. A háborúnak még nincs vége, a szekér Berlin felé tart. Pihenõ. A kocsis leugrott a bakról, húgyozni szaladt az útszéli fa mögé. Leica gépe szíjon lóg az oldalán, fegyvere mellett. Úgy gondolom, õ a fényképész. Onnan, a fa alól. Nem tudja, hogy történelmet fényképez. A láthatatlan rendezõ beállította a kellékeket, a szükséges szimbólumokat. Ennek a rendezõnek kiszemelt fullajtárjai vannak. Ezek rendszerint nem tudják, hogy üzenetet közvetítenek, vagy valamilyen küldetés megszemélyesítõi. Némelyiküket úgy hívják, hogy Mozart, Einstein, Leonardo. Vegyes társaság: zenélnek, számolnak, ecsettel bíbelõdnek. Fogalmuk sincs, mi jön ki ebbõl a játszadozásból. Csak csinálják.

    Ez a fényképezõ kocsis is közéjük tartozik. Az õ dolga, hogy kattintson. Azután már hajthat meghalni - elvégezte a küldetést. Mozartot sem tartóztatta soká a Rendezõ.

    Megmutattam a képet egy ausztrálnak. Szép, szép - mondta mosolyog-

va -, zsánerkép, falusi idill, még ló is van benne. Kettõ is. Nagyon sáros az utca. Talán esõ esett. De miért ülnek fegyveres katonák a szekéren? Ennek nincs értelme. Elrontja ezt az idillt. Nem gondolod?

    Amit látok, nagyrészt értelmezés kérdése. Kivételek: a napsütés, holdfény, lombok hajlongása, esetleg egy túrós rétes... Ezek egyértelmŰ esztétikai komponensek. Nem másért keletkeztek, értelmük - ha van - az, hogy megjelenítõdnek. Ámde amit az Ember létrehoz, már valamilyen célból keletkezett. S ha nem - manipulálható.

    Caravaggio képén a kamasz fiú egy citrus-gyümölcsöt hámoz. A gyümölcstál ínycsiklandó kínálatának leghitványabbikát. A nézõ ellágyul a szépségtõl, a gyümölcsök fényétõl, frissességétõl, a fiú arcán elömlõ lágyságtól.

A festmény így ahogy van - bŰvöletes. A mŰvészettörténész azonban a nézõ mellé lép és így szól: "Ez nemcsak egy szemet-gyönyörködtetõ festmény. Ennek értelme, rejtett szimbolikája van. Miért választotta a fiú éppen a legkisebb, már fonnyadóban lévõ gyümölcsöt? A festõ ezzel a rejtjeles gesztussal érzékelteti a kép tulajdonképpeni témáját: a csábítással szembeni önmegtartóztatás erényét." Eszerint már a szemünknek sem hihetünk, azaz hogy amit látunk, azt nem egészen látjuk. Hátha még tudunk is mögötte valamit.

    Az ausztrál nézõ nemigen hibáztatható e fotó meglehetõsen egyoldalú és naiv interpretálásáért. Honnan tudhatná, hogy a Közép-Európából jöttnek a fegyveres katonák oroszok, éppen felszabadítóban vannak, hogy aztán a nagypolitika katyvaszának szublimációjaként késõbb elnyomókká váljanak. Azt sem tudhatja, hogy a szekér nem a Vörös Hadsereg szabvány hadviselõ jármŰve, hanem az egyik magyar parasztház udvarából eltulajdonított alkalmatosság, a két fehér lóval együtt. A fehér ló a közép-európainak ismét csak felvillant valamit: egy ellentengernagy ilyen lovon ügetett be a szárazföldi magyar történelembe, részben elõidézve a szekéren üldögélõ katonák érkeztét - majd maradását. S ha olybá tŰnik, hogy a kissé elõtérben ülõ katona azért tekint türelmetlenül karórájára, mert a hajtó a fa alatt hosszan bíbelõdik mindkét szerszámával és még lekésik a hadtápnál a vacsoraosztást, akkor feltehetõen téves az értelmezés: sokkal valószínŰbb, hogy az imént, a kép hátterében lapuló egyik parasztház gazdájának karjáról lecsatolt Doxa-órára büszke. Hogy ilyen van neki. Hadd lássák az Ural környékén a falujabeliek, ha majd megkapják a fotográfiát.

    A fényképezõ kocsis most visszabotorkál a bakra, mint aki jól végezte dolgát. (És jól végezte dolgát.) Átveszi a kantárt a fiatal géppisztolyos elvtárstól, akinek a mŰvelet elõtt kezébe adta. A lovak közé csap. A zabrált lovacskák nagynehezen kimozdítják a szekeret a fél-kátyúból. A fényképész oldalán a Leica bõrtokjában himbálódzik a 6x9-es negatív.

    De lehet, hogy tévedek.