Az ismeretlen eredetŰ és célú felvételen egy ember "eteti" falevéllel a szobor talapzatán ülõ kõsárkányt. Van valami rövid, tétova pillanat, mielõtt a falánk szájba helyezné a hamis ételt, mintha attól tartana, valóban harapni fognak az ujjnyi vastag fogak. A felvétel éppen ezt a pillanatot, a bizonytalanság, a visszariadás, az erõgyŰjtés másodpercét rögzíti. Tadeusz Konwicki írta egyszer, hogy a szó kimondása elõtt, "zsidó", mindig van egy "kurta, riadt pillanat". És valóban: mielõtt az ember felkínálja magát a sárkánynak - legyen az az elõítéleté, vagy a társadalomban rejtetten vagy nyíltan fellelhetõ ellenszenvé -, egy pillanatra megtorpan. Átgondolja, hogy ezt így lehet-e, megéri-e. Nem fizet-e túl nagy árat, ha kiszolgáltatja magát a feneketlen bendõjŰ szörnynek? Sokszor ez az érzés ki sem formálódik, nem jut el a gondolatig, megmarad valami beazonosíthatatlan kényelmetlenségnek, ami arra készteti az illetõt, hogy fordítson hátat, meneküljön, míg nem késõ. Ne kísértse a sorsot, ne fogadja el önkéntes áldozatként az istenítéletet. És hiába az egész életen át gyakorolt állatidomítás, mindig marad egy görcs, amelyen nehéz, olykor lehetetlen keresztüllendülni. Annak ellenére, hogy a sárkány halott, vagy legalábbis merev, mint a kõ. Ki tudja, hogy nem tetszhalál-e, nem a ragadozó ösztönös ravaszsága a nagyobb zsákmány reményében?

    Az ember, aki megeteti a sárkányt, tipikus kisember. Olyan, aki tudja magáról, hogy csak veszíthet. Profilból, na meg a mögé képzelt (alternatív) történet miatt kissé emlékeztet Nagy Imrére, az 1953-55-ös és 1956-os magyar miniszterelnökre, szemben a létezõ szocializmus mérhetetlen étvágyú (sztálinista-rákosista) sárkányával. Hiába próbálja beetetni, elõbb-utóbb életre kel, és akkor nincs menekvés. De - ha félretesszük ezt az esetleges hasonlóságot, és csak az egyszeri kisemberre összpontosítunk -, észrevesszük, hogy félelme póz is. Azt játssza, hogy szörnyŰ veszély fenyegeti. Õ éppen riadt pillanatát éli - õszintén vagy hamisan, a látszat szempontjából egyre megy -, de könnyŰ elképzelni, hogy a fényképezõgép mögött álló szája széles mosolyra húzódik, a körülöttük gyülekezõk majd megpukkadnak a kacagástól. Egy ember, aki dacolva minden körülménnyel, kihívja maga ellen a nála hatalmasabb, kiszámíthatatlan erõk haragját - pedig megtestesítõjük már rég eltávozott az élõk sorából. Innen a kontraszt, amelyet csak nevetéssel lehet valahogy kezelni. A sárkány ebben a szituációban a kisember trófeája, és a nevetségesség, amely a helyzetbõl fakad, õt is magával sodorja, hiszen nem szánni valóan nevetséges az, aki egy mások által elpusztított vadállat elõtt feszít, és úgy tesz, mintha õ ölte volna le? Mintha õ szabadította volna meg az emberiséget a gigászi szörnytõl?

    Pontosan így lesz a mítosz félistenébõl népmesei hõs, sõt az anekdoták szájhõse. Ahogy az "igazság szájából" is turistalátványosság lesz, utcai komédiák és hollywoodi romantikus filmek helyszíne (az 1953-as Római vakáció óta). Sõt, néhány dolláros udvari falikutak sablonja is. A Santa Maria in Cosmedin templom Rómában - az a hely, ahol a fotón ábrázolt életképet, a szörny játékos megetetését ipari mennyiségben gyártják a naponta odalátogatók - szemtanúja volt a mítosz kiüresedésének. Az itt található "Igazság Szája" (Bocca della Veritá) eredetileg ugyanis egy tritónt formált, változékony külsejŰ és nagy hatalmú tengeristent, aki az ókori település csatornavizét köpte maga elé, a Krisztus születése elõtti 4. századtól. Ez a tengeristen a vízi világ Szilénoszaként és Szatüroszaként volt közismert, aki egyszerre csábította a hálójába kerülõ fiúkat és lányokat, és keltett riadalmat bennük. Poszeidón gyermeke volt, miként Polüphémosz is, a küklopsz, a legendás Antaiosz óriás, vagy Órión és a Hárpiák. Hésziodosz szerint roppant erõvel rendelkezett, nem csoda hát, ha birokra kelt magával Héraklésszal is, ám hiába változott egymás után kígyóvá, vízzé, tŰzzé, Héraklész nem engedte szorításából, így kénytelen volt megmutatni neki az utat a Heszperiszek kertjéhez. De más nevezetes történetekben is felbukkant, hiszen az õ folyamánál ugrott elõ Athéné apja, Zeusz fõisten fejébõl, és õ nevelte az isteni leányt mindaddig, amíg az harcjáték közben meg nem ölte édesleányát, Pallaszt. Õ volt az, aki a Minótaurosszal megküzdeni vágyó Thészeuszt apja, Poszeidón víz alatti palotájába vezette, ahol egyébként kagylótrombitával szokta kikürtölni rendeléseit. Késõbb az argonautákat is útba igazította, sõt, emberi, majd állatfarkú isten alakjában (hiszen õ, akinek neve a "vízzel" függött öszsze, félig hal volt, félig pedig ember) meg is jelent nekik, és áttolta a megfeneklett Argót egy tóról a tengerre. Ez hát az a tritón, aki az embermagas márványlemezen tágra nyitja száját, hogy elnyelje, leharapja, vagy szorosan fogva tartsa feléje nyújtott kezét a hamisan esküvõnek - legalábbis a jóval késõbb, a középkorban keletkezett legenda így tartja. Hogy ki, milyen célból helyezte a templom elõterébe a 17. század harmadában, nem tudni. A tér, amely róla kapta nevét, mindenesetre sok mindennel találkozott már az eltelt évezredek alatt, így ezen sem csodálkozott. Látott etruszkokat, akik csatornarendszert hoztak létre, és ezzel elõkészítették a legnagyobb római szennyvízelvezetõ, a Cloaca Maxima kiépítését a közelben csörgedezõ folyón, a Velabrumon. Zöldségárusokat és marhakereskedõket, akik itt, a mezõ közepén, a folyami kikötõ mellett bonyolították le üzleteiket, amikor még Róma csak néhány dombot foglalt el. Hatalmas Herkules-oltárt, amelyre késõbb keresztény szentélyt építettek (fõoltárának, kissé szentségtörõ módon, egy antik termálban használt vörösgránit fürdõkádat tettek meg). Látta a Gyõzedelmes Herkulesnek szentelt templomot, amelyik ma már Róma legrégebbi megmaradt temploma. Pénzváltókat és bankárokat, akik pultjaikon érmetornyokat sorakoztattak, görög bevándorlókat, akik Róma bukása után özönlötték el a városrészt, esküdözõ kalmárokat, akik a tritón szájába dugták kezüket, hogy vevõjük vagy társuk higgyen nekik, bŰnözõket, akiket guillotine-nal végeztek ki - köztük a felvilágosodás kori rémet, aki félezer ember fejét vágta le. És látott még tritónokat ábrázoló szökõkutat is, amelyet XI. Kelemen pápa készíttetett, valamint egy különös boltívet, amely négyfelé tekint, mintha az igazságot kutatná - pedig csak Róma szennyvizei fölött õrködik.