Korábban már feltételeztem, hogy Az ember tragédiáját alkotó Madách olyan világképben gondolkodik, amely csak látszatra monista, valójában mélységesen dualista vonásokat mutat. E dualizmus forrását a gnosztikus vallás és filozófia feltételezhetõ (bár pusztán közvetett) hatásában kerestem, de számos jel mutatott arra, hogy bár Madách a gnoszticizmust bizonyíthatóan ismerte, filozófiai dualizmusának kialakulásába a gnosztikus ideákon túl más is belejátszott.

    Utolsó, de egy életen át folytatott kutatómunkájának eredményeit öszszegzõ, 1983-as Madách-tanulmányában már Barta János is utalt arra, hogy a Tragédia keretszíneit átható harmónia-felfogás ?minden bizonnyal Madách személyes élménye, világnézetének és magatartásának egyik pillére". ?Abban, hogy ezt tudatosította, segítségére volt az egykorú, fejledezõ magyar filozófiának az az iránya, melyet ?egyezményes?-nek szoktak nevezni. (Az ?egyezményes? szót a harmónia magyar fordításának szánták.) Fõ képviselõi Hetényi János és Szontagh Gusztáv, körülbelül a következõképpen fogalmazzák meg tanításukat: ?Miként a világegyetem örök elve és egyetlen nagy törvénye a harmónia, úgy az egyéni, nemzeti és a világfilozófia fõ elve is nem más, mint ezen más nyelveken ki nem fejezhetõ szó: a harmónia.? A mindenség ?szervezett egység, kozmosz, [?] de egység végtelen különféleségben, melynek egyes részei és erõi sarki (poláris) ellentétben hatnak egymásra, ezáltal egymást munkásságra felébresztve, végre pedig egyezménybe (harmóniába) olvadnak.?"

    Madách ?harmónia"-élményének gyökerei azonban bizonyosan ennél is mélyebbre nyúlnak.

    Édesanyjával folytatott diákkori levelezésének van egy momentuma, mely a kutatók figyelmét különös módon ugyanúgy nem keltette fel, mint a szabadkõmŰvességhez vagy a gnoszticizmushoz fŰzõdõ kapcsolat. Egy 1837. november 11-ei keltezésŰ levelében a Pesten filozófiai tanulmányokat folytató Madách azt kéri anyjától, hogy a családi könyvtárból Wieland-köteteket juttasson el hozzá, mert filozófiatanára, Verner József Wielandot ajánlja olvasmányul. S mert anyja késlekedik a kérés teljesítésével, következõ levelében (november 21-én) megismétli. Madách egyik legkorábbi életrajzírója, Becker Hugó meghökken ezen a kérésen, hiszen Wielandot a köztudat szépíróként és nem szakfilozófusként tartja számon. Kevésbé ismert, hogy az erfurti egyetemen is tanított filozófiát. Nem lett volna tehát haszontalan fáradság beleolvasni Wieland munkáiba. Számomra ez annál is tanulságosabbnak bizonyult, mivel központi problematikájuk nemcsak filozófiai jellegŰ, de szorosan kapcsolódik a szabadkõmŰvesség és a gnoszticizmus kérdésköréhez is, s így összecseng a Tragédia szabadkõmŰves és gnosztikus gyökereire vonatkozó hipotézisemmel is.

    Wieland talán leghíresebb, magyarra is korán lefordított mŰvében, az Abderitákban, az emberi nemet két nagy csoportra osztja: kozmopolitákra és abderitákra.

    Van a halandóknak egy fajtája - írja -, melyrõl imitt amott a kosmopoliták neve alatt a régiek is megemlékeznek, s amely - minden összebeszélés és páholy nélkül és anélkül, hogy eskü által volna lekötve - a testvéri társaság bizonyos nemét teszi, és sokkal szilárdabbul összetart, mint akármelyik rend a világon. Jön két kozmopolita, az egyik keletrõl, a másik nyugatról, megszólítják egymást elõször az életben, máris jó barátok; - nem valami titkos rokonérzés következtében, amely talán csak a regényekben található; - nem mintha fogadás kötelezné õket erre; - hanem mivel kosmopoliták. Minden más rendben hamis vagy legalábbis oda nem illõ testvérek is elõfordulnak: a kosmopoliták rendjében ez teljes lehetetlenség; s ez, amint gondoljuk, nem csekély elsõséget ád a kosmoplitáknak a világ minden más társasága, közönsége, céhe, rendje és páholya fölött. Mert hol van ezek között bár csak egy olyan, amely azzal dicsekedhetnék, hogy kebelében soha egy becsvágyó, irigy, fukar, uzsorás, rágalmazó, hencegõ, hízelgõ, köpenyegforgató, titkos kém, hálátlan, kerítõ, sunyi tányérnyaló, rabszolga, esztelen vagy szívtelen ember, szõrszál-hasogató, bumfordi, üldözõ, hamis próféta, alamuszi szemfényvesztõ, handabanda és udvari bolond sem lett volna? A kosmopoliták az egyedüli emberek, akik ezzel dicsekedhetnek. A kosmpoliták gondolkodásmódját, alapelveiket, érzületeiket, nyelvezetüket, hidegvérüket, hevületüket, gyarlóságaikat és hibáikat lehetetlenség utánozni, mivel azok elõtt, akik rendjükhöz nem tartoznak, valóságos titkot képeznek. De nem olyan titkot ám, amely a tagok hallgatagságától vagy abbeli óvatosságától függ, hogy ki ne lessék õket; hanem olyan titok, amelyre a természet maga teríté ki fátyolát. Mert a kosmopoliták titkukat aggodalom nélkül trombitaharsogás mellett is tudtára adhatnák a világnak, s mégis biztosan számíthatnának rá, hogy rajtok kívül senki sem értene meg belõle semmit.

    Az abderiták ?rendje" (akik nagyjából a magyar Mucsának vagy a német Schildának megfelelõ thrákiai Abderáról kapták nevüket) ezzel szemben csupa becsvágyó, irigy, fukar, uzsorás, rágalmazó, hencegõ, hízelgõ, köpenyegforgató, hálátlan, kerítõ, sunyi tányérnyaló, rabszolga, esztelen vagy szívtelen emberbõl, titkos kémbõl, szõrszál-hasogatóból, hamis prófétából, alamuszi szemfényvesztõbõl, udvari bolondból áll. S ez a ?rend" is örök és változtathatatlan.