Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2008 / 9   //    «    32    » 
Kovács Gábor
A mechanikus időtől az organikus időig - 2. rész
esszé (részlet)
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


Lewis Mumford technológia-kritikája

 

Miközben a nemzetállam utópiája nem ismeri el a régiók létezését, egy mesterségesen és mechanikusan kijelölt terület határai között élő népességet homogén nemzeti közösség tagjaiként definiál. Minden nemzet elsőbbségre és hatalomra tart igényt a többivel szemben. A nemzeti utópiának lényegi eleme a központi kormányzat eszméje, mivel ez őrzi a nemzeti területet és a nemzeti privilégiumokat. A kormányzat fő feladata is ez: a nemzeti terület őrzése és esetleges növelése, hogy növelje az adófizetők számát. A nemzetállam úgy épít hidat a kokszváros és a nemesi kúria között, hogy a nemzet mítoszát interiorizáló kokszvárosi munkásokkal elfogadtatja: érdekeik inkább az őket kizsákmányoló, de velük egy nemzetállamon belül élő osztályokkal közös, s nem a többi nemzetállam ugyancsak kizsákmányolt dolgozóival. A marxista szemléletű gondolatmenetben azonban nincs utalás, hogy miként képes erre a nemzetállam.

    Itt következik az érvelésben a modern kor negyedik mítosza, az óriásváros. A megapolisz sajátos kultúrája az a médium, amely a korábbi regionális kultúrák helyébe lépve propagálja a nemzetállam lakosai között a hétköznapok, vagyis kokszváros számára szükséges megfeszített és önfeláldozó munkát, és hasonló értékként mutatja fel a hétvégéket uraló kúria hivalkodó fogyasztás-ideálját. Mumford magyarázata ezen a ponton meglepően friss. A ma oly divatos kommunikációelméleti megközelítéshez hasonlóan ő is sajátos kommunikációs technológiában és érintkezési módban véli fölfedezni a nagyvárosi kultúra megkülönböztető jegyét. Ez a kultúra arra az absztrakcióra épít, amelyet az írás, olvasás, számolás, és az általános oktatás tett lehetővé. Az absztrakciók a papírra vetett írás közegében realizálódnak. Ugyancsak elképzelhetetlen lenne papír nélkül irodalom és újság - ez a két alapvető eszköz teszi lehetővé a kokszváros és a nemesi kúria értékeinek elterjesztését és összehangolását. A celluloid film Mumford szerint voltaképpen a papírkorszak újabb periódusának eszköze, funkcióját tekintve másik megjelenési formája. Míg a főkönyv, a kartoték és a napi sajtó olyan eszköz, amelyik összeköti a megapolisz lakóját a valósággal, a képes magazinok eltávolítják attól. A film mint átlátszó papír ugyancsak ezt a funkciót látja el. Segítségével megapolisz lakói előtt hús-vér emberek képei vonulnak el, látják az élet drámáját, amelynek azonban ők nem aktív részesei, csupán tétlen szemlélői. Az élet eseményei fiktív - ma úgy mondanánk: virtuális - valóságban zajlanak, miközben megapolisz lakói között megszűnik a valóságos kapcsolat és a közvetlen érintkezés.

    A megapolisz életformájának legfőbb jegye az egyformaság. Itt az életnek olyan mércéi léteznek, amelyek kifejezhetők papírra vetett kereskedelmi fogalmakkal, még akkor is, ha ez nem feltétlenül jár együtt a felkeltett igények kielégítésével. Mindenesetre a mércék az óriásváros minden lakójára alkalmazhatók, függetlenül személyes élettörténetüktől vagy létviszonyaiktól. A végső eredmény pedig, hogy a nemzeti utópia kezdetben különböző polgárai olyan egyformák lesznek, mint a távírópóznák az út mentén. Végső soron tehát a megapolisznak köszönhető, hogy a nemzeti utópia igazolni tudja önmagát; olyan szellemi közeget hoz létre, amely lehetővé teszi a kokszváros és a nemesi kúria finom összehangolódását. A megapolisz lényegében papiros purgatórium, amelyen keresztül kokszvárosnak, a termelői pokolnak elbukott fiai bejuthatnak a nemesi kúriába, vagyis a fogyasztói mennyországba.

    A diagnózis után terápiát várnánk, hiszen ezek a megállapítások nem pusztán elméleti igénnyel íródtak, mögöttük ott munkál a közösségi renováció vágya. Hol van azonban az archimedesi pont, amelyből ez a történelmi konstelláció kibillenthető? Mumford itt ugyanazzal a dilemmával szembesül, amellyel idősebb pályatársai már a háború előtt; számára is alapérték a republikánus hagyomány tevékeny és a közélet iránt elkötelezett polgárokból álló közössége, de ez a közösség aktuálisan nem létezik. A megoldás is kettős lehet: egyrészt a kulturális hagyományban kell olyan még létező szálakat keresni, amelyekből újraszőhető a republikánus-organikus közösség szövete, másfelől elképzelhető egy szakértői-technokrata elit, amely felülről végrehajtott forradalommal viszi végbe a szükséges változásokat. Ennek a második megoldásnak alesete, amikor a változás ugyancsak felülről jön, ám nem a technokraták kezdeményezik, hanem egy ihletett nemzeti próféta a kiválasztottak később egyházzá izmosodó kicsiny csapatával. Randoph Brooks, Van Wyck Bourne és Waldo Frank a háború előtt és a háború alatt végigzongorázták ezeket a lehetőségeket, s fogadóképes közeg híján sorsuk a szellemi elmagányosodás lett. Bourne a háborút követő spanyolnátha-járvány idején meghalt, Brooks elméje elborult, Waldo Frank vallási miszticizmusba menekült. Mumford a háború utáni légkörben még inkább érezhette a helyzet kilátástalanságát, ám szellemi alkata és lényének ontológiai derűje megóvta őt a szellemi széthullástól.

    Meglehetősen logikus volt, hogy a 20-as évek elején ő is szembetalálta magát a marxizmus és az orosz bolsevizmus által képviselt kihívással. Az utópia-könyv 11. fejezetében, ahol az egyoldalú partizán-utópiákat tárgyalja, érinti Marx koncepcióját is. Az a véleménye, hogy a jelen helyzetben az Owen-féle utópikus szocializmus éppen olyan hatástalan, mint a Marx-féle realisztikus szocializmus; sőt, míg az előbbi részben valósággá tudott változni a szövetkezeti mozgalom révén, a proletariátus diktatúrájának nagyon is törékenyek és ingatagok az alapjai. Ezek az elképzelések nem a fennálló társadalmi rend tartalmát akarták megváltoztatni, csupán az elosztási viszonyokat, ráadásul mivel nincsen szilárd értékrendjük, összeomlanak, mihelyst szembetalálják magukat olyan erőteljes és valóságosan létező utópiákkal, mint a kokszváros, vagy mint a nemesi kúria utópiája. Különösen Amerikában bénította meg a munkásmozgalmat, hogy a munkásság a fennálló megdöntése helyett a szuburbiát és a nemesi kúriát választotta.

    Kérdés, van e harmadik lehetőség a romantikus menekülési utópiák és az egyoldalú rekonstrukciós utópiák mellett. A kérdést Mumford könyve utolsó fejezetében teszi fel. A gondolatmenet elején összefoglalja a háború utáni helyzetet. A legfőbb ideje - mondja -, hogy kapcsolatba hozzuk az utópikus idolumokat a létező valósággal. Mert a valóságban működő idolumok dezintegráltak. A modern ember mentális világa hamarosan olyan lesz, mint a minden használható bútorától megfosztott, elhagyott ház. Az ezeken az idolumokon alapuló intézmények működésképtelenné válnak. Életünk szövetének újraszövéséhez új mintázatra van szükségünk. Így - hangsúlyozza Mumford - nem az eutópia és a létező valóság között kell választani, hanem eutópia és a semmi között. A múltban számos civilizáció omlott össze, mert szem elől tévesztették a jó élet eszméjét, a modern civilizációt csak az eutópia felépítésére irányuló akarat térítheti el a végzetes útról.

    Mumford szerint alapvetően értékproblémáról van szó: az ember belső világát kell helyreállítani, illetve ennek segítségével olyan értékeket teremteni, amelyek a szükséges cselekvési tervek alapjául szolgálhatnak. A lényeg a közösség potenciális energiáinak mozgósítása, nem pedig az egyik vagy másik részterület - gazdaság, politika stb. - szerepének túlhangsúlyozása, amint az szokásos. Két tényezőnek kell főszerepet játszania: a tudománynak és a művészetnek. Ezek az ember rendteremtő ösztönéből fakadnak. Különbségük, hogy a művészet a rendet belül, a tudomány pedig kívül próbálja megteremteni.

    Aztán figyelme a tudomány és a technológia felé fordul. Ez a szféra már a megapolisz kultúrájának vizsgálata során is érdekelte, ám akkor egyértelmű volt a kultúrkritikai szándék: a tudomány és a technológia ott negatív szerepben jelent meg. Most, a regeneráció lehetséges motorjaiként tűnnek fel. Itt Mumford voltaképpen későbbi, a technológia szerepével foglalkozó könyvének tematikáját és problematikáját előlegezi. Tudományon itt is a modernitás technológia középpontú tudományát érti. Ennek segítségével a mérnök, a feltaláló és a gyáros átalakította a külső világ arculatát. De az újkori tudomány fejlődése féloldalas, mert a külvilággal foglalkozó tudományok mögött messze lemaradtak azok, amelyeknek feladata az emberi környezet vizsgálata. Elsősorban a szociológiára gondol, mindenekelőtt azokra a módszerekre és eljárásokra, amelyeket Patrick Geddes vezetett be a várostervezésbe és a helyi közösségek állapotának felmérésébe. A tudománynak ugyanis nem valamiféle elvont közösség, vagy absztrakt emberiség elképzelt üdvét kell szolgálnia, hanem a helyi közösségek, a konkrét régió állapotát és létfeltételeit kell felmérnie, hogy képes legyen olyan eljárások és módszerek kidolgozására, amelyekkel megvalósíthatók a közösség céljai. Mumford a Geddes által alkalmazott holisztikus nézőpontú regionális felmérés ismertetése kapcsán hangsúlyozza: nem szakértők állnak szemben a közösség laikus és tudatlan tagjaival, mert az angolszász common sense szellemében az egész közösség kulturális hagyatékának hasznosításáról van szó, amelynek kisebb-nagyobb mértékben a közösség valamennyi értelmes polgára a birtokosa. A lényeg tehát, hogy a közösség számára fontos tudás mindig helyi és konkrét problémák megoldására vonatkozik. Ennek elérését nevezi a tudomány humanizációjának.

    Az újkori tudomány és technológia által szolgáltatott eljárások és találmányok csupán eszközök, amelyek hamis perspektíva következtében jelentek meg célként, ám a tudománytól nem várható el a jó élethez szükséges célok felmutatása, mert azok nem fogalmazhatók meg a tudományon belül, a tudomány módszereinek segítségével. A tudománynak a közösség céljait kell szolgálni, ám a célok kijelölése a közösség értékrendszerétől függ. Megalkotása a kultúra feladata. Mumford itt nem a morál, hanem mindenekelőtt a művészetek, az esztétikai szféra szerepét hangsúlyozza: a kreatív művészi fantázia és érzékenység képes az álmok formába öntésére, amelyek hozzájárulnak a közösségi célok megfogalmazásához. Ezért szükséges tudomány és művészet elszigeteltségének megszüntetése; ezzel megszüntethető az újkorban oly tragikus következményekkel járó szakadás célok és eszközök között is. De a művészetnek közösségi jellegűnek kell lennie: a csupán kedvtelésként létező művészet annak a neurotikus individualizmusnak a tünete, amely a művészt eltávolítja a közös világból, s olyan személyes világba zárja, ahol fékezhetetlen és magányos demiurgoszként uralkodva éli ki alkotói szenvedélyét.

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2008 / 9   »   A mechanikus időtől az organikus időig - 2. rész
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911