Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2004 / 9   //    «    7    » 
Kámán Balázs
Agyrázkódás
novella (részlet)
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


Abban a kétszintes házban még évekig élhettünk volna úgy: ki-ki elvonul a maga szobájába, figyel és ügyeskedik, hogy lehetõleg a futó találkozást is elkerülje. A közös nappali-ebédlõ amúgy is csak dekoráció. Fürdõszoba fönt is, lent is volt. Az alagsori garázsok mellett mosókonyha. Két szennyesláda: a pirosba tettük a fehérneműt, a kékbe a színes ruhát. Kedden és pénteken bejárónõ jött, hét óra körül érkezett Vecsésrõl. Kulcsa volt a kerítéskapuhoz meg a házhoz is. Azt hiszem, mindig a garázsajtót nyitotta ki, és nemcsak azért, hogy fel ne ébresszen valakit... de ezekre csak sokkal késõbb gondoltam, amikor már nem laktam ott... nyilván azért jött a garázs felõl, hogy mielõbb beindítsa a mosógépet az elsõ adag szennyesünkkel. Legalább két programot kellett végigfuttatnia... amíg ott éltem, sejtelmem sem volt, mit mikor és hogyan csinál, aztán meg fõfoglalkozásom lett, hogy mindent apróra elképzeljek. A korábban történteket is. Amikor felidéztem... vagyis próbáltam kitalálni, amire nem figyeltem... akkor például ésszerűnek találtam, hogy a fehérekkel kezd... de nem úgy, hogy felemeli a könnyű műanyagtartót, a mosógép fölött megfordítja, és anélkül, hogy hozzáérne a használt bugyimhoz vagy apám gatyájához, anyám hálóingéhez, belezuttyantja az egészet a dobba...  szentül hiszem, hogy Margitka megfogta a holminkat, ha nem is darabonként, de négyszer-ötször a hosszúkás láda fölé hajolt, szakaszosan nyalábolta át a gépbe a ruhát, és megnézte a kiürített tartó fenekét, nem lapul-e valamelyik sarokban még fél pár zokni. A színes szennyest a padlóra boríthatta, kis halmokat csinált a fekete, a sárga vagy a barna textíliából. Olykor változtatnia kellett mosási tervén, mert takarítás közben áthúzta az ágyneműnket, lecserélte az asztalterítõt, valamelyik szobában leszedte a függönyt. Néha olyan korán érkezett, vagy olyan gyorsan szortírozott a mosókonyhában, hogy együtt reggeliztünk. Tíz percnél tovább nem tartott a gyalogút a gimnáziumig, ha szaladtam, hat perc alatt is odaértem. Hagytam, hogy Margitka három, mindenfélével megpakolt szendvicset tegyen elém, abból én kettõt mindig meghagytam, tizedszer, huszadszor is otthagytam a tányéron, õ meg sohasem kérdezte, hogy akarom-e magammal vinni uzsonnára, csak fogta, összeborította a két szeletet, fóliába csomagolta, valami gyümölcsöt is mellétett, és közben úgy sopánkodott, korholt, intett, mintha a legközönségesebb bohózatban játszana. Pontosan úgy csóválta a fejét, és sírósan darálta, milyen sovány vagyok, biztosan vérszegény is... "az ilyen soványka teremtésnek napjában többször kell enni... és rendszeresen kell ennie". Kedves és gondoskodó volt, de én szolgalelkűnek éreztem az egész ceremóniát. Utáltam, hogy vastagon kente a vajat, hogy nem érdekelte, mit szeretek, mit nem. Akkor sem nézett rám, mikor nekem litániázott.  Pár évvel lehetett idõsebb anyámnál, én Margitkának szólítottam, ahogy a szüleimtõl hallottam, de "csókolom"-mal köszöntem neki, õ nem tegezett, és elkerülte a magázást is... Tudod, hogyan?... ilyen "soványka teremtés"-féle szöveggel... Még most is utálatos vagyok... ahogy mesélem. Hiába bántam meg ezerszer az akkori érzéketlenségemet... hiába súlyosbítja a történetet, hogy évekkel ezelõtt Margitka is meghalt... õ is... de nem a halála, nem a betegsége terhel... azért nem lehet bűntudatom... hát nem? A hasnyálmirigyrákjáért nem érezhetek bűntudatot, csak azért, hogy akkor eszembe se jutott... õ aztán végképp nem volt nekem szempont... pedig amikor többé nem járt hozzánk... vagyis a szüleimhez... amikor nálunk szétszakadt a család meg a háztartás... Margitka veszített a legtöbbet. A szüleimtõl kapott pénz, a tõlünk szabadon elvihetõ élelmiszer, az anyámtól megörökölt ruhák, cipõk adták neki a valamennyire biztonságos létezést. Vecsésen egy panelházban lakott, özvegyen, gyerektelenül... sohasem voltam nála, de annyit képzelegtem a lakásáról... a nem látott csipkefüggönyérõl, az ágya feletti képekrõl, az apró virágdíszes fotelhuzatokról... hülye és kommersz részletekrõl... ezekkel gyötörtem magam... mit tudom... vezeklésként... a néhai férjet is visszataszítóvá formáltam, csak hogy könnyebben szánhassam Margitkát... nemcsak kövér, disznószemű és izzadós volt... ráadásul iszákos, lump és mindennek a tetejében még meddõ is... de sajnáltam Margitkát a csipkefüggönye és a fotelhuzata miatt is... közben, azt hiszem, megfeledkeztem, hogy ezeket õ maga választotta... már ha csakugyan olyasféléket választott... gyanítom egyébként, hogy nem sokat tódítottam... de meg se járta az eszemet, hogy leginkább magamat szeretném sajnálni... a vezeklésemért is magamat, pedig akkor már túl voltam a nagy fordulaton... mert az volt... a Gréti néni agyvérzése nekem... fordulat volt... több is. Minden megváltozott akkor, és hiába hogy nevetséges így mondani... Fordulat!? Mintha legalábbis az én agyammal történt volna valami... De tényleg történt... Jó, akkor tizenhét éves voltam, és egy tizenhét éves lány még mindent sorsfordítónak érez... Ne mondd, hogy tizenhét évesen se lehet már megváltozni! És éppen az a legkülönösebb, ahogy egyik napról a másikra történt... ezt szó szerint értsd: egyik napról a másikra, mert éjszaka volt, és majd megfulladtam, olyan hirtelen-váratlan jött. Semmi máshoz nem hasonlíthatom... olyan volt, mint egy agyrázkódás... de mégsem mondhatom, hogy baleset... Van olyan, hogy jobb-eset? Boldogabb idõkben megvilágosodásnak vagy kegyelemnek nevezték az effélét... bár hogy szentté avassanak egy fiatal lányt, gondolom, ahhoz még sok marhaságot kellett összehazudni... Nekem nem voltak látomásaim... soha... ilyesmi nem... de akkor éjszaka... tudod, még ha takarékra csavarom is az elragadtatásomat, nem mondhatok mást: maradandó nyomokkal járó agyrázkódásom lehetett... Nem vesztettem el az eszméletemet, nem estem révületbe... sõt... teljesen józan maradtam, és értelmesen meg tudtam indokolni, mit miért teszek. Az a kétsoros levél, amit a szüleimnek írtam, szinte banálisra sikeredett... Gréti néninél leszek egy darabig, mert kórházba szállították, a kutyáját ellátom... anyám másnap felhívott, azt kérdezte, agyvérzés, én meg mondtam, hogy igen, talán rendbe jön. Megdicsért, hogy ügyes vagyok, és szóba sem került, miért éjszaka hagytam el a szülõi házat. Szerintem õ éppúgy tudta, mint én, hogy végleg hagytam el, de mindenkinek jól jött a botrány nélküli menekülésem. Félreérthetetlenül elmenekültem... kiszakítottam magam, de úgy, mintha illedelmesen távoznék. És mintha abban sem találtak volna semmi különöset, hogy akkor hónapokig nem találkoztunk.

    Gréti néni egy buszmegállónyira lakott tõlünk. Nyugdíjas tanárnõ volt, angolórákat adott a lakásán, én harmadik éve jártam hozzá hetente kétszer - nem sok sikerrel. Jól nevelt közönnyel egyszerűen csak eltűrtem, hogy a habókos aggszűz angolul próbáljon társalogni velem. És õ is zokszó nélkül tűrte érdektelenségemet. Télen-nyáron feketében volt, fekete selyemruhában, vagy fekete puplinblúzban, fekete taftszoknyában, és persze a kardigánjai, a cipõi, a harisnyái is feketék... az a fehér lepedõ, amivel betakarták a mentõsök, annyira szokatlan volt... agyonmosott, jócskán megszürkült fehér lehetett, mégis... valósággal vakított. Világított nekem. Még Gréti néni arcát se láthattam attól a fehérségtõl. Amikor rosszul lett... egyszerre eldõlt a fotelben, félrebillent fejjel, nyitott szájjal... ijesztõ volt a látvány, én meg felkészületlenebb már nem is lehettem volna, de valahogyan... valahonnan... ez is rejtélyes... olyan lélekjelenléttel hívtam a mentõt, mint egy gyakorlott orvos... nem hiszem, hogy két másodpercet késlekedtem... utca, házszám, emelet, ajtó... értelmesen és tagoltan soroltam... de többet aztán nem segíthettem a mentõsöknek. Semmit sem tudtam az öregasszonyról. Hogy hol tartja az igazolványait, hogy volt-e korábban beteg, szedett-e gyógyszert, meg hogy vannak-e rokonai. Semmit. Nem volt nekünk semmi közünk egymáshoz. Az öreg, korcs szukája óra közben is mindig a lába mellett aludt, s ha egyszer-egyszer felemelte a fejét, és hályogos-csipás szemével megnézett, Gréti néni csitítóan megpaskolta a hátát, és a kutya újra lefeküdt. Sem a rosszullét, sem a mentõsök becsörtetése, az elszállítás... az ég világon semmi nem zaklatta fel a kutyát. Nem vonyított, nem morgott, és amikor rácsatoltam az elõszobai fogason lógó pórázt, egykedvűen jött velem sétálni.

    De még a sétáltatás elõtt nekifogtam átkutatni Gréti néni holmiját. Azt ígértem a fiatal mentõorvosnõnek, hogy ha megtalálom az igazolványokat, telefonálok a kórházba... amúgy is telefonáltam volna... Talán az igazolvány-keresés feladata... bár hogy feladatként kaptam, azt is én hitettem el magammal, ha nem is éppen ezekkel a szavakkal... nem ezekkel... illetve nem is mondtam semmiféle szavakat... hogy "feladat", azt biztosan nem, de mást sem... csak becsuktam a mentõsök után a bejárati ajtót, láttam, hogy az alsó zárba dugva ott egy egész kulcscsomó, fordítottam egyet... tudod, ez is olyan, mint a feladat meg a fehér lepedõ... így elmondva nem egészen hűséges, mert abban a pillanatban nem voltam tudatában, s persze szavakat sem mondtam magamban... ezt mind csak késõbb gondoltam, de így történt...  ahogy a zár nyelve kattant, beléptem az alig ismert Gréti néni életébe. Szinte kisajátítottam... nemcsak a lakását, a kutyáját... mindent. A lehetõséget, hogy megtaláljam a TAJ-kártyáját, a pénzét, a fényképeit, a leveleit... a titkait is. Sohasem kutattam a szüleim után, és semmi gyakorlatom nem volt abban se, hogy a saját életemben eligazodjak... nem azért, mert bonyolult volt... majdnem hogy semmilyen volt... addig a magam életébe még nem adódott alkalom belépni. És még mindig teljesen legálisan és normálisan nyitottam ki a ruhásszekrényét, húztam ki a fehérneműs fiókokat... az igazolványait egy fekete lakkos retikül oldalzsebében találtam. Régi, elnyűtt táska, jó ideje irattartóként szolgálhatott. Nyilván Gréti néni sem hordta magával az iratait, mert félt, hogy megrabolják... de sehol nem találtam olyan papírt, hogy baj esetén kit kell értesíteni. Persze... felzaklatott a rosszulléte... az elszállítás... de ahogy szempillantás alatt átvettem ott az uralmat, azt mégiscsak mulatságosnak éreztem... majdnem viccesnek, ahogy turkáltam a rettenetesen idegen szagok és idegen holmik között.

    Az angolórám ötkor kezdõdött... mikor a mentõsök után bezártam az ajtót, negyed hét-fél hét lehetett. A kórházi telefonnal és a kutyasétáltatással együtt sem töltöttem aztán másfél óránál többet nála, mert fél kilenckor már otthon, a fürdõkádban vacsoráztam. Nem találkoztam a szüleimmel. Apám otthon lehetett, mert a szobájából valami tévéshow lelkendezésének hangjai és a három percenként esedékes műröhögés szűrõdött ki. Anyám - tudtam, vagy inkább csak sejtettem, képzeltem... mindegy már - anyám talán csakugyan a szeretõjénél viaskodott akkor is: engedjen-e a férfi hívásának, s költözzön-e hozzá, hiszen lassan fél esztendeje tart a viszonyuk... s elõbb-utóbb el kell döntenie... és neki kell eldönteni, mit akar: megtartani vagy elengedni a barátját. Mert ha megtartaná, bennünket hátrahagyva mielõbb mennie kell. A vacillálás idõszaka nem nyújtható tovább. Ha csak egy-két hétig, talán ha pár napig odázza még a választ, vagy ha fél magára venni a felelõsséget, hogy végül is õ szedi szét a családi életünk... látszatát is... ha nem mer kockáztatni, kétes kimenetelű válásba, vagyonmegosztásba és egyebekbe ugrani... szóval, ha fenntartja, amit megszoktunk, az új kapcsolata menthetetlenül elszakad... és szerette azt az embert. A maga módján biztosan szerette... Azt hiszem, apámnak mindig csak futó kalandjai voltak... ha voltak egyáltalán... és sok kínja a férfiasságával. Láttam, hogy õ már vacsorázott. A mosogatógépbe rakta a tányérját. Én hozzá hasonlóan kivettem a hűtõbõl, amit megkívántam... grillezett csirkét, sajtokat, majonézes tojást... lengyel gombasalátát meg orosz hússalátát... Felváltva, de rendszertelenül vásároltak. Mindig túlvásároltak. Margitkának volt mit hazahordani, és senki sem kérdezte, mit dobott ki, mit vitt el. Neki talán fájt a szíve a megromlott, megszáradt, penészedésnek indult felvágottakért és primõr zöldségekért, én nem vettem észre... mindez természetesen és gördülékenyen így volt... ezt kaptam. A kenyértartóban legtöbbször fóliába csomagolt zsömlét találtam... szezámmagos zsömléket is... az ember különben azt szereti, amihez hozzászokik... vagy azt utálja legjobban, de akkor még az ízlelõbimbóim sem lázadtak... Fehér műanyagtálcára pakoltam az egészet, dobozos narancslével és szép üvegtányérkába szedett ananászbefõttel... teleengedtem a fürdõkádat habos vízzel... Nem volt olyan barátnõm, akit felhívhattam volna, de csöppet sem kívánkozott beszélnem arról, ami Gréti néninél történt.

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2004 / 9   »   Agyrázkódás
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911