Jóskának

A búcsúzkodás rövid volt. Mind megcsókoltuk nagyanyámat, aki hamar elsírta magát.

    - Ne félj, mama, visszajövök - mondtam bátran, magabiztosan, s büszkén is, hogy nem én sírok, hanem szigorú tekintetű, õsz hajú nagyanyám. Aztán levittük a csomagokat a blokk elõtt álló kocsikhoz. Nem volt sok, éppen a legszükségesebb, minden más a már útnak indított konténerbe került. Nagyapám vezette a Trabantot, mellette ült anyám, mi a testvéremmel hátul. Apámat a haverja hozta egy másik kocsival, nálunk már nem volt hely. Alig vártam, hogy elinduljunk.

    Sötét, hideg este volt, az utcán nem égtek a lámpák, nagyanyám sokáig integetett utánunk.

    Az út Segesvárig hosszabb volt, mint gondoltam. Nagyapám óvatosan kerülgette a gödröket, anyámmal nem szóltak egymáshoz, a testvérem aludt. Nem mertem szólni én sem, csak ültem, néztem ki a bepárásodott ablakon. A táj egybeolvadt az egyre sűrűbb sötétséggel, néha házak tűntek fel, néma, kivilágítatlan falvak vesztek bele a ködbe. Apámék elõttünk járhattak, gyorsabbak voltak, sajnáltam, hogy nem velük mentem. Nagyapám szótlanul vezetett. Anyám talán kétszer megkérdezte, fázom-e, de aztán õ is csak az utat figyelte. Némán. A távolban lassan elõbukkantak a ködbõl és a sötétbõl Segesvár halvány fényei. A városba érve nagyapám rossz helyen kanyarodott le, eltévedtünk.

    - Mondtam, hogy nem itt kell betérni.

    - Nem mondtál semmit - mordult vissza nagyapám, de közben megtalálta az utat az állomáshoz.

    Mire a parkolóba bekanyarodtunk, apámék már kiszedték a csomagokat, s rágyújtottak. Ahogy megálltunk, felébredt a testvérem, sírt, hogy fázik. Hisztizett.

    A párától és a rárakódott kosztól homályos volt az ablaküveg. Néha csak foltok, ember-alakok sejlettek a túloldalon. Lassan már körvonalazódott egy kocsi is: a kép közepe táján sorompók, azoktól jobbra húzott le az árokpartra. Lekapcsolta a lámpáit, sokáig nem mozdult semmi. A sorompók közti bódékból halvány fény szűrõdött ki, néha eltakarták az ember-alakok.

    Apámék a Trabantból is kipakolták a csomagokat, s a sötétben bebotorkáltunk a váróterembe. A vonat tízkor indult, jó félóra múlva. Alig találtunk üres padot az egyik sarokban. Anyám az ölébe vette sírdogáló testvéremet, én meg beültem a két legnagyobb bõrönd közé. Hallgattam. Fullasztó emberszag terjengett a váróban, de legalább meleg volt.

    Mámá, mikor indulunk? - aznap már vagy hatodszor kérdeztem ezt.

    Anyám ült, ölében az elcsendesedõ testvérem. Nem válaszolt. A kérdésemre aznap egyszer sem válaszolt. Apámék, ha jól emlékszem, valami árfolyamról beszéltek. A mellettem ülõ bácsi lábszaga közben egyre elviselhetetlenebb lett. Az a rohadásnak indult, oszló kutyatetem bűzlött így az erdõben, amit a fiúkkal találtunk még a nyáron. Nagyapám a váróterem egyik félreesõ ablakánál állt, elõtte az ablaktábla homályos üvege. Nézte. Odamentem mellé, de nem láttam semmi érdekeset az üvegen.

    - Tata, te is jössz velünk?

    - Nem, én maradok - mondta nagyapám, aztán csak bámult tovább.

    Visszaültem a bácsi lábszagához. A testvérem már nem sírt, apámék halkabbra fogták a beszélgetést, nagyapám mozdulatlanul állt az ablak elõtt. Ültem szótlanul a két bõrönd között. Hallgattam.

    Az árokparton álló kocsi ajtaja kinyílt. Egy férfi s két nõ szállt ki. A férfi kinyitotta a csomagtartót, kivett egy kézitáskát s egy hátizsákot. Az egyik nõ magához szorította a kézitáskát, beletett még valamit. A hátizsákot a kocsinak támasztották, visszaültek. A közelebbi bódéból kilépett egy alak, elindult a sorompó felé. Ott megállt, rágyújtott, belebámult a ködbe, az autó irányában. Semmi sem mozdult. Sem az emberek a kocsiban, sem a cigarettázó alak. Csak a köd gomolygott a bódé ajtaján kiszűrõdõ kísérteties fényben.

    Atentiune, atentiune, szólalt meg fejem felett a hangosbemondó. Egy óra késést jeleztek, a nemzetközi gyors elõreláthatólag - így mondták - tizenegykor indul.

    - Mámá, most akkor nem indulunk?

    Anyám rezzenéstelen arccal ült tovább, ölében a testvéremmel.

    - Nem.

    Apám, jól emlékszem, káromkodott, mire nagyapám felnézett a sarokból, talán nem is rosszallóan, csak úgy. Megszokásból. Iszonyúan büdös volt. A lábszagos bácsi elfeküdt a szomszédos padon. Horkolt. Nem úgy, mint apám. Azt megszoktam. Sõt, ha nem horkolt esténként, el se tudtam aludni. Apám most nem horkolt. Idegesen járkált, egyik cigirõl a másikra gyújtott. Talán anyám rá is szólt egyszer, hogy hagyja abba a járkálást. Vagy a cigizést. Arrébb toltam a bõröndöket, hátamat nekivetettem az egyiknek, megpróbáltam elaludni. Lehunytam a szemem, s eszembe jutott a nyári táborozás Laposnyán. Oda is vonattal mentünk, de nem kellett várni. S ott voltak a fiúk. Mind. Dengel, Trozner, Tollas, Hajdú. Egész éjszakákat végigbeszélgettünk. Ültünk az emeletes ágyak tetején, párnákkal dobáltuk egymást, s elbújtunk, ha jött a tanító néni. Nem emlékszem, hogy akkor álmodtam-e ezt, vagy csak végigfutott az agyamon. Meleg volt, meleg és émelyítõ, állott, várakozó emberszag. Az izzadságszag már elnyomta a bácsi lábszagát. Szédültem, erre kinyitottam a szemem. Meg akartam kérdezni anyámtól, mikor indulunk, de anyám aludt. A testvérem az ölében szintén aludt. Apám és a haverja lehunyt szemmel a falat támasztották, nem beszélgettek. A bácsi mellettem egyre hangosabban horkolt. Mind aludtak. Egyedül nagyapám virrasztott felettünk. Állt szemben az ablaktáblával, bámulta a homályos üveget. A fullasztó emberszag mozdulatlanságba kocsonyásodott.

    A két sorompótól balra a köd sűrűjét fel-felszakító fény tűnt fel, egy autó fékezett. A kocsiból egy férfi szállt ki, elõrement, belebámult a túloldali sötétségbe. Valamit vagy valakit keresett. A jobb oldali kocsiból ekkor az egyik nõ és a férfi kikászálódott. A férfi felsegítette a nõ hátára a csomagot, kezébe adta a kézitáskát, s a sorompó felé mutatott. A nõ azonban nem akart menni, az autó felé intett. Végül lassú, bizonytalan léptekkel mégis megindult, a sorompónál dohányzó alakhoz tartott. Váltottak néhány szót, a nõ átnyújtott valamit, amit a táskájából vett ki. Az elvette, forgatta, bement vele a bódéba, majd pár perc múlva, mikor kijött, visszaadta. A sorompó lassan, meg-megremegve felemelkedett. A következõ bódénál ugyanez a jelenet megismétlõdött. Mikor a második sorompó is felemelkedett, a nõ sietõsen átment alatta és a túloldalon várakozó férfi karjaiba zuhant. Aztán ismét nem mozdult semmi.

    Atentiune, atentiune! Apámék megragadták a bõröndöket, anyám az álmos testvéremet, elindultunk a peronra. A nemzetközi gyors öt perc múlva befutott. A peronon szinte csak mi voltunk. Kissé távolabb egy szakállas férfi hosszan ölelt egy asszonyt, majd felugrott a vonatra. Apám a bõröndökkel már fent volt. Odamentem egyedül álldogáló nagyapámhoz, átöleltem.

    - Tata, tényleg nem jössz velünk?

    - Nem. Most nem. - Valahová a hátam mögé nézett.

    Miután anyám is megcsókolta nagyapámat, felszálltunk a vonatra. Se a folyosón, se a fülkében nem égett a villany. Apám elment megkeresni a helyünket.

    Sötét volt és büdös. Álltunk a kivilágítatlan folyosón. Vártunk.

    Apám egyenruhás alakkal tért vissza, szerinte nem volt érvényes a helyjegyünk. Rossz helyen vettük meg. Anyám sírt. Apám üvöltött. Végül, ha jól emlékszem, apám leszállt, s pénzt kért nagyapáméktól, amit az egyenruhásnak adott. Kaptunk egy hálófülkét. Addig soha nem utaztam hálófülkében. Vonaton többször is, de hálófülkében még nem. A két emeletes ágy közül kiválasztottam a magasabbnak tűnõt, s felmásztam. Közben éles sípszó hallatszott kintrõl, majdnem leestem az ágyról.

    Elindultunk.

    Végre, gondoltam magamban elégedetten. Az ágyamat sem kellett megosztanom senkivel, s ha hasra feküdtem, éppen kiláttam az ablakon. Integetni akartam nagyapámnak, de nem láttam sehol. Biztos elindult hazafele nagyanyámhoz. Eldöntöttem, fennmaradok egész éjszaka, figyelni fogom a tájat. A testvérem már javában aludt az egyik lenti ágyon.

    Nem értettem, hogy lehet ilyenkor aludni. Apám csendesen beszélgetett anyámmal. A vonat zakatolása elnyomta a hangjukat. Kinéztem volna, de a párától és a rárakodott kosztól homályos volt az ablaküveg. Csak foltok sejlettek.

    A nõ pár perc múlva kibontakozott a férfi ölelésébõl. Az árokparton álló kocsihoz cipelték a csomagokat. Nem ültek be. Elindultak visszafelé. A sorompókhoz. A nõ elõtt felnyílt az elsõ. Átment alatta, most már csomagok nélkül. Néhány szót váltott a bódé elõtt álldogáló alakkal. Ezután a második sorompóhoz ment. Onnan két alak lépett ki, elállták a nõ útját. Nem lehetett hallani, talán kiabáltak. Az egyik alak fenyegetõen felemelte a karját, mutatva, nincs visszaút. A nõ nem akarta megérteni. Összetett kézzel rimánkodott, hol az egyik, hol a másik alakhoz. Közben a sorompótól jobbra, az árokszélen parkoló kocsiból kiszállt a férfi és a nõ is. Az alakokkal vitatkozó asszonyt figyelték. Azok hajthatatlanok maradtak. Odaálltak a sorompó elé s nem mozdultak. Csend volt, nem mozdult semmi. Csak néha az alakokkal beszélõ asszony feje. Könyöröghetett.