Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2008 / 8   //    «    4    » 
VAN FOGALMAD? - Kétely
Farkas Attila Márton & Mund Katalin
Színe és visszája
esszé 
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 



"A kétely oka: dopaminhiány."

(Index, 2002. július 30.)

 

1. (recto) Kételkedés a vallás igazságaiban

 

Az írásos emlékek arról árulkodnak, hogy a kételkedés legalább olyan régi, mint a hit, s ahol a hit szervezett - főként felülről szervezett - formát öltött, a kételkedés szinte árnyékként követte. Az óegyiptomi kultúra például már igen korán eljutott a legszilárdabb hagyományok (pontosabban a hagyomány alapját adó eszmék) megkérdőjelezéséig, s ez jócskán megterhelhette a vallási tradíciót. Az archaikus szkepticizmus emlékei mindenesetre tanúsítják, hogy az egyiptomiaknál - Hérodotosz tévesen a világ legvallásosabb népének nevezte őket - olyan eszmék bukkantak föl, amilyeneket jól ismerünk minden korok istentagadóinál: a vallásos hiedelmek valóságának, elsősorban a halál utáni létnek a megkérdőjelezése.

    Különös súlyt ad az egyiptomi szkepszis megjelenésének, hogy ebben a kultúrában a túlvilági öröklét volt az e világi élet értelme. A kételkedés hajtóereje itt is a halálfélelem, a rettegés a megsemmisüléstől, és a halál itt is leginkább elkerülhetetlensége miatt rémisztő. Számos szöveg panaszolja, hogy mindenkinek Nyugatra, vagyis a holtak birodalmába kell mennie, s eddig még nem akadt kivétel, pedig ez a birodalom ismeretlen, nincs róla semmi bizonyosság. A halál pillanatában minden látszólagossá és viszonylagossá lesz, illetve: az egész élet álomnak tűnik, sőt - a szövegek gyakori fordulata szerint - "mintha csak egyetlen óráig tartott volna".

    A legfélelmetesebb persze a tudat kialvása, s vele a megszűnés, az elemi hiányérzet - ezt semmiféle hit nem orvosolhatja. A XXIII. dinasztia idején élő Amon-pap, Nebnetjeru sírjában olvashatjuk a következőket: "Az élet lezárulása szomorúság. Mindannak hiánya, ami számodra azelőtt létezett, üresség a dolgaidban (v. javaidban). A kialudt tudat1 csarnokában tartózkodást jelenti azon a hajnalon, ami nem jön többé (...) A nemtudás. Alvás (akkor is), mikor a Nap (már) Keleten van. Szomjúság a teli korsó mellett".2 Ez a rettenet lehetett egyik alapja a túlvilági öröklét megkérdőjelezésének is. Az Újbirodalom derekán élt magas rangú hivatalnok, Mutnoferet sírjának falán olvashatjuk: "Aki ébren volt, (most) alszik. Aki (azelőtt) éjszaka sem merült álomba, most mindennap ernyedt. A gáncsoskodók azt állítják, a Nyugaton lévők (ti. a holtak) otthona mélységes sötétségben van. Hogy azon nincs se kapu, se ablak, és nincs fény sem, hogy megvilágítson. És nincs (ott) északi szél sem, hogy a szívet fölüdítse. A Nap nem ragyog föl ott, sötétségben alusznak mindennap. (...) Rejtettek a Nyugat lakói, állapotuk nyomorúságos. Vonakodnak is (az emberek), hogy hozzájuk menjenek! Nem meséli el helyzetét az, aki magányosan nyugszik az ő sírhelyén. A sötétségben van az örökkévalóságig."3

    Mint majd mindenkor és mindenütt, a kétely itt, ebben az egyik legősibb magaskultúrában is a bölcselet kezdeményeinek fejlődését hozta magával. Russell írja A nyugati filozófia történetében, hogy akkor beszélhetünk filozófiai gondolkodásról, mikor az ember kilép a vallási dogmák alkotta intellektuális határok közül.4 Szent Ágoston kapcsán szokás emlegetni a filozófiatörténet antropológiai fordulatát. A hippói püspök befelé, önmaga felé fordulva kérdez saját létére: "Magamhoz fordultam és magamnak beszéltem: ki vagy? És válaszoltam: ember. Íme, test és lélek állanak bennem szolgálatomra, egyik kívül, másik belül. Közülük melyikkel kell inkább keresnem Istent? (...) alkalmasabb lesz belső emberem... Én, a belső ember ismerem meg mindezt, én a lélek, a testi érzékeim révén."5 Jóval később, Descartes-nál történik meg a második fordulat, amely voltaképpen az első rákérdezés magasabb szintre emelése. Szent Ágostonnál és Descartes-nál is szkepszis és melankólia kíséri a befelé fordulást. A kételkedés tehát útkeresés, kilépés a hit és a dogmák adta biztonságból az ismeretlen, a bizonytalan felé.

    Jobbára ezt látjuk már az óegyiptomi szkeptikus irodalomban is, a filozófiai gondolkodás első csíráiban. Az Ember beszélgetése a lelkével című, kb. négyezer éves irat főszereplője egy férfi, aki rádöbben, hogy mivel minden mulandó, minden kétséges, az élet is hiábavaló. A lelke lebeszélné az öngyilkosságról. "Lelkem túlságosan tudatlan, hogy csillapítsa az élet miatti szenvedést. Elvezet engem a halálhoz, mielőtt magam odajutnék. A Nyugat (ti. a túlvilág) édessé lesz számomra. Nyomorúság ez? Inkább az élet körforgása, miként a fák is kidőlnek (...) Ezt válaszolta lelkem: Nem vagy tán ember? Pedig az vagy valóban, és élsz! Mi a hasznod abból, hogy úgy aggodalmaskodsz az élet miatt, mint aki a gazdagsága miatt panaszkodik? (...) Ha a temetésre gondolsz, szomorúság az, a szív fájdalma. Könnyeket hoz elő, de a halott szomorúsága nélkül. Az embert kiviszik a házából, és ráhajítják a sírdombra. Nem jössz elő onnan soha többé, hogy megpillantsd a napfényt! És akik gránitból építtettek maguknak finom művű, jól fölszerelt piramisokat? Az építők ’megistenültek’, ám sírköveik éppúgy semmivé váltak, mint (azoké), akik elfáradtak és a folyóparton haltak meg utód nélkül."6 Egy másik szövegben, a Hahepperészeneb panaszaiban hasonló kétségek gyötrik a szerzőt, aki nem a "lelkéhez", hanem a "szívéhez" fordul válaszért. Persze, mint majd’ minden ősi kultúrában, a "szív" (ib) Egyiptomban is az "elme" szinonimája.

 

 

1. (verso) A kétely mint vallás(pótlék)

 

Természettudósi körökben, főként biológusoknál gyakorta találkozunk a vallás kritikájával, ami újabban talán az evolúciót tagadó kreácionistákkal vívott küzdelemben is formálódott. A harc hívta életre Magyarországon a Szkeptikus Társaságot 2006 decemberében. Honlapjukon így mutatkoznak be: "A ’szkeptikus’ kifejezés egy filozófiai irányvonalat és gondolkodásmódot takar, mely szerint a világról alkotott képünket a logikára és a tudomány kellően alátámasztott eredményeire kell alapozni, nem pedig tekintélyre, hagyományra vagy bármiféle olyan dogmára, amely a racionális gondolkodás akadálya lehet. A magyarországi Szkeptikus Társaság azt vallja, hogy a világ megismerésének legmegbízhatóbb módja a tudományos módszer, és ezzel összhangban elkötelezett a naturalista filozófia és világkép mellett. A naturalista szemlélet szerint csak egyetlen, anyagi (fizikai) világ létezik, amelynek teljes egészében részei vagyunk mi magunk is. A Szkeptikus Társaság elsődleges céljának tekinti a tényeken alapuló racionális gondolkodás értékének, a tudomány eredményeinek ismertetését, valamint az irracionális, áltudományos irányvonalak és a vallások kritikáját."

    Első feladatuknak a Darwin-napi megemlékezések szervezését tartották, vagyis Darwin születésnapjának ünneplését. A program megbeszélésén már-már vallásos rajongással beszéltek Darwinról. És a javaslatok között böngészve is sajátos Darwin-kultuszt látunk, szerintük Darwin mintegy a modern kor messiásaként reformálta meg a tudományt.

    De nem csupán magyar jelenség a naturalizmus kvázi-vallássá fejlődése. Tanulságos Edward O. Wilsonnak, a szociobiológia nagy doyenjének pár évvel ezelőtt magyarul is megjelent könyve, a Minden egybecseng. Mondanivalója, hogy a gének határozzák meg az emberi viselkedést, a kultúrát, az agreszsziót, önzést, bűnözést, hazaszeretetet. S minthogy a tudományok szerveződési szintek szerint helyezkednek el, a társadalomtudományokat a biológia alapozza meg. A könyv hangvétele kifejezetten profétikus. Az előszóban Wilson leírja, hogy mint "déli keresztény családból" jött ember számára a vallásos neveltetés, mi több, a vallásos élmény milyen rendkívül fontos volt. S bár a tudománnyal találkozva szakított a kereszténységgel, nem feledte a vallásos érzületet, inkább sajátosan kiteljesedett benne: "A vallásos érzülettől azonban továbbra sem kívánok megszabadulni. Mélyen belém nevelték; elárasztja alkotó életem kiapadhatatlan forrásait. (...) Éppen a Szentírás lett volna az univerzum magyarázatára és ezen belül a magunk kitüntetettségére adott első művelt kísérlet? A tudomány talán csak ezt folytatja, amikor újabb és jobban ellenőrzött alapon célozza ugyanazt. Ha ez így van, akkor a tudomány ebben a - liberális - értelemben igazából: vallás." (5. o.) Vagyis a szerző a maga vallásosságát a biológiával, a tudományos világképpel nagyszerűen össze tudta egyeztetni. Így vált saját szavai szerint deistává, azaz istent a végtelen és határtalan kozmosz távoli sarkaira űzte. Isten legfeljebb kozmológiai probléma, gondviselő isten nem létezik. A biológiában viszont megtalálta a vallásos érzést, sőt: a misztikus tapasztalást, az egységélményt, amely minden ember alapvető igénye: "Természetesen ez a boldogság: megtalálni az istenséget, belépni a természet egészébe, megragadni és megtartani valami kimondhatatlant, gyönyörűt és örökkévalót". (311. o.) A szerző tulajdonképpen a "minden egy" eszméjének mai prófétája, nem tudós immár, hanem vallásos, természethívő panteista.

    A naturalista Lakoff-Johnson szerzőpáros 1999-ben megjelent (egyébként zseniális) műve végén szintén érdekes gondolatmenetet találunk. A szerzők korábbi koncepciójuk következményeként kimutatják, hogy végső soron minden eddigi bölcselet - a preszókratikusoktól a modern elmefilozófiáig - lényegét, eszme-magvát egy-egy fogalmi metafora alkotja, s ezek biológiai létünkből adódnak, sőt: annak kifejezői. Az elme ugyanis a testi sémák alapján működik, és még a szorosabb értelemben vett elmeműködés: a tapasztalás és gondolkodás is testi alapú. Így azok a fogalmi metaforák, amelyekből a nyelv és a gondolkodás építkezik, a testhez, annak működéséhez (főként mozgásához) kötődnek. Nem csupán a tudomány és a filozófia, hanem a vallás is erre épül. Ezért az agy neurális hálózatának működése, amely révén érzünk, mozgunk és gondolkodunk, nem csupán teoretikus vagy filozófiai gondolat, hanem spirituális élmény. Egyek vagyunk környezetünkkel is. Lakoffék ráadásul a Kabbala ismert tanítására is hivatkoznak, miszerint Isten még a kavicsban is benne rejlik. Az "embodied spirituality" fölfogása szerint Isten a természet, a biológiai lét, illetve annak számtalan megnyilvánulási formája, a családtól a lélegzetig. Isten voltaképpen maga a test: a csont, a hús, a vér, a hormonok, a velő, az izmok, a zsigerek, a sejtek. A naturalizmus itt is újmisztikus panteizmus (vagy saját megvallásuk szerint: panenteizmus) megjelenéséhez vezetett.

 

 

2. (recto) Kételkedni a tapasztalati valóságban

 

Az emberiség történetében időről-időre fölbukkan a lét illúzió-természetének hol nyomasztó, hol vonzó és izgalmas gondolata. Keleten - akár a hindu, a buddhista vagy némely kínai iskolát nézzük - ez ismerős. Ismeretelméleti szkepticizmus, amely a lét valóságának teljes tagadásához is vezethet. Eszerint csak a tudat kézzelfogható, valóságnak tekinthető létező. A világ csak érzékszerveinken és az érzékeléshez kötődő képzettársítások szűrőjén jut el hozzánk. Minden bizonytalan. Legfőképp érzékelésünk és tudásunk. Lehetséges, hogy ezt az egészet álmodjuk? Vagy ha nem mi, akkor valaki más, aki a világunkkal együtt bennünket is álmodik, például Isten?

    Az ilyesfajta nézetek elsődleges célja a leleplezés, amiből következik a második: egy mélyebb tudás, az "igazi valóság" megpillantása és vele szabadulás a leleplezett álvalóságtól. Nem csupán a szolipszisztikus elképzelésekben, minden korban és a kultúrák misztikái mélyén ez rejlik. A misztikus, mikor meglátja, hogy a körülötte lévő, addig valóságnak hitt dolgok rendje merő látszat, a megismerés egyre mélyebb és mélyebb szintjeire hatol, s ezzel az igazi valóságot takaró illúzió rétegeit is fölfejti, míg "fölébred".

    A mahájána buddhizmus egyik jelentős irányzata, a jógácsára szerint például a létnek három valóságszintje különböztethető meg. Az első a "képzelt mibenlét", mely a tapasztalati világ milyenségére vonatkozik: ahogyan látjuk, halljuk, gondoljuk a dolgokat, amilyennek számunkra megjelennek, és persze amit jelentenek. E réteg kialakulásában főszerepet játszik a nyelv, főként a dolgok megnevezései. A nyelv alapjaiban befolyásolja a tapasztalást, és felelős azért, hogy a dolgokat a nevükben is hordozott jelentéshálónak megfelelően különítjük el más dolgoktól, és hisszük objektív létezőknek. A valóság második rétege a "függő mibenlét", ami a tapasztalati világ és a tapasztaló én egymástól függő, egymásból egyidejűleg létrejövő és megszűnő valóságát jelenti. Így ismerszik meg az is, hogy a dolgoknak nem csupán a jellege, hanem maguk a dolgok is a tudatból jönnek létre. A harmadik valóságréteg a "beteljesült mibenlét", melyben a tárgy és a tapasztaló alany minden különállása és megkülönböztetése eltűnik, és az ide jutott Buddhává válik, azaz Felébredt lesz.

    A valóság megismerhetőségére vonatkozó kételkedés a nyugati gondolkodásban is megjelenik. René Descartes, az újkori filozófia elindítója az elsők között fordult szembe a skolasztikus filozófiával, az addigi hagyományos világnézettel és a puszta hit alapján elfogadott előítéletekkel, s fő feladatának tekintette az összes addig igaznak elfogadott ismeret lerombolását, majd újjáépítését racionális érvelésekkel. A descartes-i filozófia kiindulópontja a kételkedés, de módszerével kétségbevonhatatlan pontokat igyekezett találni. Majd erre a szilárd alapra támaszkodva kívánt a valósághoz, az igazságokhoz eljutni. A kételkedés első lépése saját véleményének megkérdőjelezése volt. Mivel az ismeretekről nem tudni, helyesek-e, valamennyit el kell vetni, és az új, biztos alap megtalálása után újjá kell építeni a tudást. Descartes nemcsak az érzéki észlelésben kételkedett, hanem az emlékezet teljesítményében is, sőt, még a legevidensebb dolgokban is: "nem lehet, hogy tévedek, valahányszor a kettőt és hármat összeadom"? Hiszen lehet, hogy Isten, vagy egy gonosz, fondorlatos szellem (genius malignus) az embert mindenben félre akarja vezetni. A biztos, megingathatatlan alapot végül az öntudat bizonyosságában vélte megtalálni. A szubjektum öntudata az a fundamentum, amelyre a filozófia építhető: "De csakhamar láttam, hogy mialatt így mindent hamisnak akartam felfogni, szükségképp kellett, hogy én, aki ezt gondoltam, legyek valami. S mivel észrevettem, hogy ez az igazság: gondolkodom, tehát vagyok, olyan szilárd és olyan biztos, hogy a szkeptikusok legtúlzóbb felvetései sem képesek azt megingatni, azért úgy gondoltam, hogy aggály nélkül elfogadhatom a filozófia amaz első elvének, amelyet kerestem."

    Az "én létezem" bizonyossága szolipszizmushoz vezetne, ha a kételkedés során szétrombolt külvilághoz fűződő viszonyát nem próbálná helyreállítani. Descartes-nak az egyensúly helyreállításához Isten létezésének bizonyítására van szüksége. Úgy véli, az eszmék vagy magából a tudatból, vagy a külvilágból származnak, vagy egy felsőbb hatalom ültette azokat az ember elméjébe. Isten eszméjénél azonban a külvilág nem jöhet szóba, mert a külvilág egyáltalán nem képes tiszta képzeteket nyújtani. Az ember önmagából kiindulva sem képes egy nálánál tökéletesebb létező (Isten) eszméjéhez eljutni. A saját végességünk felismeréséből következően képtelenek vagyunk a végtelen szubsztancia megismerésére, befogadására külső segítség nélkül. Isten eszméje tehát velünk született eszme, az idea innata így független a külvilágtól, ezért a legnagyobb fokú bizonyosság illeti meg. Isten igazsága garantálja a világ és a rá vonatkozó ismeretek helyességét.

    Descartes problémája, hogy honnan tudjuk, nem váltunk-e egy gonosz démon áldozatává, aki tapasztalásainkat és gondolatainkat befolyásolja, s ezért képtelenek vagyunk megismerni a valóságot, mindmáig nyugtalanítja a filozófusokat. (A Mátrix című kultuszfilmmel ezt a problémát a nagyközönség is megismerhette.) Hilary Putnam a mai nyelvezetnek, világképnek megfelelően át is fogalmazta a kérdést: honnan tudjuk, hogy nem csupán agyak vagyunk egy tápoldattal teli tartályban, amelyet egy szuperszámítógép vezérel, amit idegvégződéseinkre csatlakoztattak, s azt az illúziót kelti, hogy gondolkodunk, érzünk, kommunikálunk stb.? De Descartes-ot még egy jóságos Isten létezésébe vetett hit nyugtatja meg, Putnam a nyelvfilozófiához fordul segítségért: ha valóban agyak lennénk egy tápoldattal teli tartályban, csak ún. tartálynyelvi mondatokat tudnánk megfogalmazni, ezek viszont nem a kinti valóságra reflekálnának, csupán képzeletünk játékai lennének. Ebből Putnam levonja a számára megnyugtató következtetést: a gondolatkísérletben megfogalmazott feltevés nem lehet igaz.

    A keleti és a nyugati filozófiában is összefügg tehát a valóságba vetett hit megkérdőjelezése a szabadsággal, ám míg Keleten a lét illúzió-természetének felismerése, Nyugaton a lét illúzió-természetének cáfolata vezet a szabadsághoz.

 

 

2. (verso) A valóságban kételkedés valósága

 

"Mindig holmi kajánsággal fűszerezett, szentségtörő elégtételt keltett bennem, ha láttam, amint a kristálytiszta, magasröptű gondolat a fülét piszkálja, hunyorog, verítékezik, jól-rosszul uralkodva tulajdon gépezetén, amely cipeli ugyan a szellemet, de oly gyakran földre húzza. Emlékszem, egyszer egy jeles filozófus kocsijában ültem, aki a szolipszizmus híve volt, és defektet kaptunk. Abbahagyta fejtegetését minden lét csalóka tünemény voltáról, és hétköznapi halandók módján, sőt kissé nyögdécselve nekilátott kurblizni az emelőt, előszedni a pótkereket, én meg olyan gyermeteg örömmel néztem, mintha Krisztus állna előttem szipogva. Az illúzió-kulccsal sorra meghúzta a fantazmagória-csavarokat, aztán elkeseredetten bámult maszatos kezére, pedig elmélete szerint az a maszat csak annyi, mint az álom - de ez valahogy egyáltalán nem jutott eszé-be" - írja Stanislaw Lem, akinek nem csupán a szolipszizmusról, hanem általában az elméleti filozófiákról is igen rossz véleménye volt.8

    Az átkozott külső valóság, ami nem akar elereszteni! Tanulságos a nyelvi relativizmusnak is nevezett Sapir-Whorf hipotézis egyik kritikája. Amikor Benjamin Lee Whorf a hopi indián nyelvről kimutatta, hogy abban az idő és tér egészen máshogy jelenik meg, mint a nyugati nyelvekben, egyesek szimplán annyit válaszoltak, hogy azért a kukorica a hopiknál is ugyanúgy nő, mint máshol, s ha nincs eső, akkor éheznek a pueblo lakói - függetlenül a tér és idő különleges szemléletétől.

    A bölcselet gyakorta hiábavalóságnak tűnik a praxis szempontjából. Jellegzetes és egyben tanulságos a műszaki ember álláspontja. Érdektelen, mi a gép ontológiája vagy szemantikája, megalkotását miféle szellemi háttér tette lehetővé, léte miféle filozófiai igazságokat igazol vagy cáfol, jelenléte a kultúrában miféle súlyos konklúziókat eredményezhet - a lényeg, hogy működik vagy sem. A tudomány (elvileg) a tapasztalat transzcendenciája, mely fejlődése során rendre szétfeszíti és megsemmisíti a gondolkodás kategóriáit, hogy utána új kategóriákat hozzon létre. A 17. században az akkori bölcsészek többsége még az angyalok természetéről okoskodott, miközben szinte észrevétlenül zajlott le a paradigmaváltás: Keplernek, Brunónak, Galileinek és másoknak köszönhetően. A bölcselet mintha mindig a tudomány nyomában kullogna - legalábbis nálunk, ebben a technológiai fejlődésre épülő civilizációban. Ha viszont a bölcselet az erősebb, s emiatt az ideológia a meghatározó egy kultúrában, nincs technológiai fejlődés. Jellemző, fejtegeti Lem főművében, a Summa Technologiaeben, hogy Keleten nem jött létre ilyen fejlődés - noha tárgyi feltételrendszere és gazdasági háttere adott volt -, mert a lét illuzórikus voltára alapozott gondolkodásmód megakadályozta.

    S itt fölmerül a kérdés, vajon a mélyebb megismerést és belső fölszabadulást célzó szkepszist nem a köznapi valóság változásai eredményezik, amelyek éppen valóságosságát kérdőjelezik meg? Vajon azt a tudatállapotot, hogy a világ álom, s nem vagyunk valóságos létezők, nem ugyanúgy a társadalom, a szociokulturális kontextus vagy akár az egyén külső körülményei határozzák meg, mint bármely más nézetet? Mi az oka, hogy a Mátrix és cyberpunkból kinőtt hasonló témájú-jellegű alkotások kultuszfilmekké válhattak, vagy hogy tucatszám készülnek olyan filmek, amelyekben a főhős a végén tudja meg, hogy halott, s az egész történetet, ami élete utolsó eseményeinek visszfénye, csupán vizionálja? Ez a divathullám nem a számítógépes kultúra fejlődésének, s nyomában a jelenlegi értékválságnak, no és persze a virtuális valóság piaci értelemben is profitábilis voltának terméke?

    Mintha már az egyiptomi szkepticizmus is ezt a pofonegyszerű igazságot példázná. Az égi hierarchia földi tükörképének tekintett társadalmi rend fölbomlása, a háborúk és zendülések, s nyomukban a sírok, az "öröklét házainak" alkalmankénti fölgyújtása, a templomok kifosztása megrendítették a túlvilágról és a halhatatlanságról alkotott elképzeléseket, melyek abban a kultúrában éppoly szilárd valóságnak hatottak, mint a mi mai fizikai világképünk igazságai. A válságok idején a pusztulás, a test bomlása mindennapos látvány volt, s az egyiptomiak közvetlenül tapasztalhatták, amit békeidőben a mágikus temetési ceremóniák és templomi szertartások pompája, s nem utolsósorban a mumifikálás gyakorlata és szimbolikája jótékony ködbe burkolt. A kétséget a romlás megpillantása szülte. Az Ipuwer intelmei című, Kr. e. 2200-2000 körüli időkből származó szöveg, mely az Óbirodalom összeomlását követő polgárháborút és zűrzavart festi le, utalást tesz rá, hogy ha mindez a borzalom megtörténhetett, valami baj van a Világrenddel, sőt a teremtővel és annak teremtésével: "Minek is akart ő teremteni, (ha) a szelídet nem különböztette meg az erőszakostól! Jöhetne már, hogy elhozza az enyhülést a forróságba! Állítólag ő minden ember pásztora, kinek nincs gonoszság a szívében! (...) (Az emberek) szülni vágynak, de szenvedés jön csak létre és nyomorúság mindenütt. Így van ez, s nem múlik el a szenvedés, míg az istenek köztük vannak. (...) Hol van ma ő? Netán alszik? Mert bizony nem látni hatalmát!"9

 

 

3. (recto) A kétely szerepe a tudományban

 

A kétely a tudományban mindig is kulcsfontosságú szerepet játszott, és vélhetőleg nem lesz ez másként eztán sem - vagy vége annak a tudástípusnak, amit tudománynak nevezünk. Thomas Kuhn írta le elsőként híres, nagy port felverő munkájában, hogy a tudomány fejlődése két szakaszra osztható. A normál tudomány időszakában a tudományos munka egy adott mintát követve a rejtvényfejtéshez hasonló. Ám az újra és újra fölhalmozódó megoldhatatlan problémák - a tudományos anomáliák - nyomán válság keletkezik, ami aztán a régiekkel összemérhetetlen módszereket, empirikus anyagot és fogalmakat teremtő forradalmakhoz vezet. A régi paradigmát újabb váltja fel, ami képes megoldani az anomáliákban sűrűsödő kérdéseket, kételyeket.10 A kétely ebből a szempontból a tudomány mozgatórugója.

    De nem csupán elméleti síkon van szerepe a kételkedésnek. A tudós rácsodálkozik a világra, és szubjektíven megfogalmaz valamit az adott jelenségről. Ez csupán lehetővé teszi, hogy beszélni tudjunk a problémákról. Az első lépés: megnevezni és leírni a jelenséget. A tudományos közösség számára életbevágó, hogy egy-egy kijelentésről egyáltalán el tudja dönteni, mennyiben megalapozott, hogy az adott jelenség egy másik laborban, más körülmények között is reprodukálható-e. Ezt hivatott eldönteni a második lépés, a kísérlet, ami a gyakorlatba ültetett kételkedés. Amíg a gyakorlat működik, a jelenséget általánosító elmélet is fenntartható. Ha viszont a gyakorlat kudarcot vall, az elmélet is megkérdőjeleződik.

    De mégsem ilyen tiszta és egyszerű a képlet. A kísérletek megismételhetetlenségére Harry Collins hívta fel a figyelmet a tudományszociológiai irodalomban.11 A sikeres kísérletek sokféle folyamaton és kompetencián alapulnak. Minden lépés megkérdőjelezhető. A tudományos tevékenységet nem lehet olyan instrukciók algoritmusává redukálni, amelyek azután könynyen követhetők, mert a kísérlet mindig hallgatólagos tudást is tartalmaz. Az egyetlen kritérium, hogy megtudjuk: egy adott kísérletet tökéletesen hajtottak-e végre, hogy általa "jó eredmények" mutatkoztak meg. Ám ha az eredmények ellentmondásosak, a kísérletező eredményeket illető kompetenciáját vélekedések határozzák meg: akik ellentétes jelenségben hisznek, a kísérleteket bírálni fogják, mondván, hogy rosszul hajtották végre. Akik viszont nem hisznek egy adott jelenségben, azt a csoportot vádolják inkompetenciával, akik azt állítják, hogy a jelenséget kimutatták.

    Hogy egy korábbi eredményt teszteljünk, a kísérletnek nem is szabad pontosan ugyanolyannak lennie, mint az eredeti volt, de nem is különbözhet túlságosan. Ha ugyanis az igazoló kísérlet mindenben megegyezik az eredetivel, semmiféle plusz információt nem ad. Ha másik kísérletező végzi ugyanazt a kísérletet ugyanazzal a technikai apparátussal, meggyőzőbb, mintha ugyanaz a kísérletező végezné kétszer egymás után a kísérletet. Még meggyőzőbb, ha ez a másik kísérletező másik hasonló berendezést használ. És még jobb, ha az új kísérleti elrendezés némileg eltér az eredetitől, de ugyanazt az eredményt produkálja. A legmeggyőzőbb, ha a kísérletező másik tudományterület képviselője, aki nem hiszi el az első kísérletben mutatkozó eredményeket, s aki egy egészen más szisztémájú kísérletben mutatja ki ugyanazt a jelenséget. Kivéve, ha a második kísérletező - írja ironikusan Collins - egy szkeptikus jósnő, aki a liba belsőségeinek vizsgálatával jut ugyanahhoz az eredményhez. Ha ugyanez a jósnő régi, elavult kísérleti berendezést használ, egy fokkal jobb a helyzet, még jobb, ha a jósnő helyett egy középiskolás diák végzi a kísérletet, s legmeggyőzőbb az eredmény, ha egy akadémikus professzor a legmodernebb berendezéseket használja. Ha viszont az a cél, hogy egy kísérleti eredményt megcáfoljunk, fordul a kocka. Ekkor minél jobban sikerül megközelíteni az eredeti kísérleti szituációt, annál meggyőzőbb, ha ellentétes eredményeket kapunk.

    Kevésbé ismert területen a tudósoknak nincs elegendő tudásuk ahhoz, hogy eldönthessék egy kísérletről, ami úgy néz ki, mint egy másik, hogy lényegét tekintve is ugyanolyan-e. És minél több ismeret halmozódik fel egy tudományterületen, az ugyanolyan kísérleteknek egyre kisebb a meggyőző ereje. Ezért nem igazolnak semmit az iskolában, a tananyag részeként, a diákok által végzett kísérletek - ezek csupán illusztrációk.

    Az akadémista tudományosság "hivatásos" kételkedése azonban olykor túlzásba vitt óvatossághoz vezet, ami a helyes meglátásokat is megkérdőjelezi. Jean-André Peyssonel (1694-1759) francia botanikust például azért zárta ki soraiból a Francia Tudományos Akadémia, mert azt állította, a korallok állatok, nem növények. A nagyhírű intézmény szégyellte, hogy ilyen ostobaság hangzik el falai között. Ám az idő Peyssonnelt igazolta.

    Az ilyesfajta kétely megfojthatja a tudományt. Jól példázza ezt az egyiptológia fejlődéstörténete. Az egyiptológia kialakulásához nagyban hozzájárult az a felfokozott érdeklődés, ami már évszázadok óta - pontosan az antik világtól - jelen van a nyugati kultúrában. Az ókori Egyiptom iránti rajongást mindvégig átszőtték a különféle ezoterikus elképzelések az ősi egyiptomiak titkos tudásáról, bölcsességéről, a piramisok építésének titkairól. Erre a mindmáig virágzó "egyiptomániára" az ókori Egyiptom örökségét kutató-feldolgozó újkori diszciplína, az egyiptológia úgy reagált, hogy önmagát - olykor mániákusan, görcsösen - igyekezett elhatárolni minden "gyanús", áltudományos, vagy annak tűnő elképzeléstől, mindentől, ami az egyiptomániára emlékeztetett vagy utalt. Ezzel viszont egyfajta Prokrusztész ágyba zárta a szakma módszertanát, s még inkább szemléletmódját. Mindenfajta, a tradicionális anti-egyiptomán dogmatikát sértő újszerű szempont vagy akár fogalomhasználat útját állta a megismerésnek. Így számos téma vált tabuvá. "Komoly" egyiptológusnak hosszú ideig nem illett - a mainstream kutatásra ez mindmáig érvényes - olyan kérdésekkel foglalkoznia, ami más hasonló területeken (sinológia, indológia, tibetisztika, stb.) magától értetődő. Például nem illett/illik az egyiptomi bölcselet kérdését feszegetni, hiszen ez az egyiptománia egyik jól ismert, régi toposzára, "az egyiptomiak ősi bölcsességére", illetőleg az egyiptomiak "titkos filozófiájára" asszociáltat. Ahogyan nem illik olyan obskúrusnak minősített, ám nyomokban kimutatható vallási elképzelésekkel sem foglalkozni, mint a lélekvándorlás képzetének (pontosabban nyomainak) megléte az egyiptomi hitvilágban, mivel ez mindmáig ugyancsak egyike az egyiptománia kedvelt témáinak. Talán mondani sem kell, hogy a piramis-építészet szellemi és technikai hátterével sem igen szokás foglalkozni, legalábbis nem szakpublikációkban. Ha egy kutató mégis érintené ezeket a kérdéseket, jobban teszi, ha eltekint az ősi szövegek ilyesfajta (vagy akár saját egyéni) interpretálásától, és óvatosan elkerüli a magyarázatokat, csupán a régi, jól bevált, jobbára tagadásokon és elkenéseken alapuló értelmezési klisékhez folyamodik. Az egyiptológia így sok szempontból "érdektelen" tudománnyá vált, méghozzá nem csupán az egyiptománia emlőin nevelődött érdeklődő laikus közönség számára, de a legszigorúbb értelemben vett tudomány szempontjából is. Az egyiptológia egy régimódi értelmiségi (jobbára konzervatív középosztálybeli-polgári) elit "hobbija", szakmai közössége jellegét tekintve inkább a szabadkőművességhez hasonlítható - amit jól mutat az a paradox, ám egyiptológus körökben gyakorta hangoztatott öndefiníció, hogy az "egyiptológia konzervatív tudomány". A "konzervatív tudomány" önellentmondó szókapcsolat, mivel a tudományos megismerés eleve nem lehet konzervatív, így az egyiptológia nem tudomány, hanem hagyomány, méghozzá egy európai szellemi elit hagyománya.

 

 

3. (verso) Az áltudományok egyoldalú szkepszise

 

Az újokkultista, ezoterikus körökben mindig is kedvelt tevékenység volt tudományos összeesküvés-elméleteket gyártani. Ezek szerint már régóta léteznek azok a találmányok, régóta ismertek azok a törvényszerűségek, amelyek egy csapásra megoldanák az emberiség szinte minden problémáját, ám a tudós társadalom, szövetkezve a gazdasági érdekekkel, nem engedi érvényesülni ezeket a felfedezéseket. A következő idézetet akár ideáltipikus szövegnek is nevezhetnénk: "Az energia-kicsatoló készülékek minőségileg is új típusú világot teremtenének. Nem hasonlítható egyik szerkezet sem a szokásos találmányokhoz. Ezek a készülékek drasztikusan megváltoztatják korunk gazdasági, politikai és valószínűleg társadalmi struktúráját is, ezért rendkívül erős érdekek fűződnek ahhoz, hogy ne valósulhassanak meg."

    Az ezoterika emellett előszeretettel karolja fel a hivatalos tudomány által elvetett dolgokat. Ezek a maguk idejében valóban a tudomány tárgyai voltak, csakhogy a paradigma időközben megváltozott, és a tudományos világ (a tudós közösség) kivetette magából őket. Ide tartoznak az ún. "tiltott találmányok", az elavult módszerek és technológiák, vagy olyan egykori találmányok, amelyek nem futottak be karriert. És ide tartoznak a tudományból kikerült eszmék is, különféle nézetek, hipotézisek, elvetett ötletek, ideák, elképzelések, félbemaradt vagy sikertelen kísérletek, régi paradigmák. Amint ezek a tudomány fősodrából kiesnek, s a periférián találják magukat, nagyon gyakran összetalálkoznak az ezoterikával, mely azonnal lecsap rájuk, de közben sajátos okkult vonást, spirituális tartalmat (is) kapnak. Hit, kvázi vallási tantétel lesz belőlük. Ezzel is magyarázható, hogy az áltudományok képviselői csupán a tudomány eredményei felé fordulnak kételkedve, saját elképzeléseiket a legszentebb dogmaként hiszik el.

    Persze nem valami újdonságról van szó, hasonló már az antik világban is megjelenik. Közismert példája ennek az asztrológia. A csillagfejtés az ókori civilizációkban állami intézmények által támogatott "komoly" tudománynak számított, a tudományosság minden jellemzőjével, elsősorban precízen kidolgozott módszertannal és intézményi háttérrel.13 A tudományos rendszerek ismerete, illetve alkalmazása természetesen az adott társadalom elit tagjainak - többnyire papi csoportok - privilégiuma volt, ám ők ebben a kontextusban, illetve az adott kultúrán belül inkább tudósoknak, sőt, jól képzett szakembereknek tekinthetők, mint mai értelemben vett "papoknak". A túl bonyolulttá váló elit tudás azonban idővel egyre formalizáltabbá vált, végül kiüresedett és elavult. A bonyolult ábrák, eljárások és képzetek jelentése elhalványult, ismeretlen, egzotikus jelekké, vagyis okkult szimbólumokká lettek. És persze megjelent a mai értelemben vett asztronómia, a tudományos csillagászat is. Ezzel az elavult tudás jócskán leegyszerűsödve, szép lassan leszivárgott-lesüllyedt a népi jövendölő, mágikus praktikák közé.

    Megfigyelhető, hogy a különféle - a tudomány által föl nem karolt - felfedezések és találmányok általában azért válnak az ezotéria alkotóelemeivé, mert a szellemi élet perifériájára kerülnek. Az elit körében népszerű kulturális javak, illetve elemek (eszmék, divatok, szokások, névadás stb.) előbb-utóbb popularizálódnak, szélesebb rétegekhez, sőt, tömegekhez jutnak, de közben jelentős átalakuláson is keresztülmennek: alkalmazkodnak az adott közösség világához (szokásaihoz, képzeteihez). A tudományos eszmék és találmányok esetében a jelenség némileg módosul, mert nem csupán arról van szó, hogy a tudományos elit által szelektált, egykor népszerű eszmék leszivárognak a populáris kultúrába és ott új életre kelnek, inkább hogy megerősödésüket éppen periférikusságuknak köszönhetik. A marginalitás miatt lesznek illegitimek, s az illegitimitás miatt okkult tudássá. Ugyanakkor ezek az irányzatok önmagukat nem vallásnak vagy mágiának, még csak nem is okkultizmusnak vagy ezoterikának tartják, hanem alternatív tudománynak. Tudománynak, vagyis legitimnek.

    További példák kínálkoznak a parajelenségeknél. Ezek voltaképpen olyan természeti (esetleg pszichikus) jelenségek, amelyeket a tudomány nem képes magyarázni. Bár elvileg mindig ott van az ígéret a felfedésre, a tudományos vizsgálatra és kielégítő magyarázatra, s olykor a hivatalos tudomány is foglalkozik velük (ennek fénykora az ötvenes-hatvanas évek), de a parajelenség nem lenne az, ami, ha valóban megmagyaráznák. Mert - legyen az telepátia, telekinézis, clairvoyance, vagy bármi más - lényege, jelentése a megmagyarázhatatlanság, ami egyenlő a titokkal, s végső soron a csoda élményének visszacsempészése a kultúrába. Ezért a megmagyarázhatatlan természeti és pszichikus jelenségeket a titokzatosságra, azaz áttételesen a csodára vágyók, az ezoterika hívei automatikusan magukénak érzik, és azonnal beillesztik világképükbe. Egyébként a parajelenségek némelyikének valóban létezik tudományos (kísérleti) vizsgálata is, ám sohasem került be a tudomány sodrába. A hivatalos indoklás szerint a sikeres kísérletek statisztikailag nem meggyőzőek.

    Ha a parajelenségek területén a "hivatalos" tudomány komoly eredményeket érne el, s a "vizsgáltak" így kulturálisan legitimmé válnának, éppen az ezoterikusoknak nem kellenének. Sem a kanálhajlítgatás, sem a jövőbe látás, a bőrlátás, a gondolatátvitel, a gömbvillám - semmi. A modern okkultizmus, illetve ezoterika szubkultúrájában a titok, a csoda nem magában a jelenségben van, nem a jelenség konkrét tartalmához kötődik. A "hivatalos" tudomány különféle elméletei, kísérletei, ötletei, paradigmái is bővelkednek "csodában", gyakran olyan elképesztő, a köznapi logikával és tapasztalással ellentétes, elképesztő perspektívákat nyújtó tényekkel és elképzelésekkel találjuk szembe magunkat, amelyek mellett az ezoterika világképe túl egyszerűnek, mechanisztikusnak, sőt, sivárnak és unalmasnak - mondhatni: materiálisnak - tűnik. De ha a relativitás-elmélet vagy az energia-megmaradás elve megcáfolódna, s paradigmaváltással perifériára kerülne, egy idő után okkult, ezoterikus eszmeként vagy tantételként jelenne meg valamely popularizált formája.

 

 

4. (recto) A konvenciók és a hatalom lerombolása

 

A 19-20. század fordulóján a művészetben is megkérdőjeleződtek az addigi normák. Az avantgárd törekvések rövid ideig tartó forradalmi mozgalmakat hoztak létre, amelyek célja a hagyományos formák lebontása és új kifejezésformák keresése volt.

    Az "avant-garde" elnevezés is utalt - legalábbis kezdetben - a társadalmi-politikai mozgalmakra, radikális szociális reformokra, s még inkább a forradalomra. Ebben az értelemben használja először Olinde Rodrigues is a fogalmat még jóval a tényleges avantgárd előtt a L’artiste, le savant et l’industriel (A művész, a tudós és az iparos) című, 1825-ben megjelent esszéjében. Itt olvashatjuk először, hogy a művészek feladata előőrsként szolgálni az embereket, mert a művészet ereje a legközvetlenebb és leggyorsabb út a társadalmi, politikai és gazdasági reformokhoz. Az avantgárd képviselői gyakorta hangoztatták szembenállásukat a burzsoáziával, s az általuk képviselt "magas kultúrával", ugyanakkor mélységesen lenézték a mindenkori tömegkultúrát is, hiszen az is a kapitalizmus ipari társadalmának olcsó és piszkos, profitorientált terméke, amitől semmi nem áll távolabb, mint a valóság ábrázolása, nem célja az igazság megragadása, sőt, a kizsákmányoltak altatására, a figyelemelterelésre szolgál.

    Az avantgárd irányzatokat két nagyobb csoportba szokták sorolni: romboló és építő jellegük szerint. Romboló az expresszionizmus, a fauvizmus, a futurizmus, a szürrealizmus, és természetesen a dadaizmus. Építő a kubizmus és a konstruktivizmus. Az ilyesfajta felosztás azonban némileg téves esztétikai képzeteket sugall, hiszen minden formabontás egyben formaalkotás is. De ami itt lényegesebb: mindegyik irányzat, kivétel nélkül a bevett, konvencionális formákkal szembeni kétely kifejezője volt.

    A radikálisabb irányzatok - legfőképp a dada - anarchista módon fordultak a "hivatalos", "akadémista", "klasszikus" stb. művészettel szembe. Rohamot indítottak a gondolkodás alapjai ellen, kétségbe vonták a nyelvet, az öszszefüggéseket, még az azonosság elvét is, és persze a művészi kifejező-eszközöket, egyáltalán: a "Művészet" létjogosultságát. Felrúgtak minden szabályt. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a pacifizmus kivételével, amit az avantgárd művészek zöme vallott, az egyetlen állandó tényező ebben a hatalmas kavalkádban az a szándék volt, hogy megsemmisítsenek minden konvenciót, minden rögzült, kanonizált felfogást, minden "kulturális vívmányt", mindenféle kényszert és cenzúrát, s így megtisztítsák az elmét a sztereotípiáktól, melyek "börtönként akadályozzák a szabad gondolkodást", a "művészet szabad szárnyalását". A cél az volt, hogy visszatérjenek a nullához, valamiféle abszolút szabadsághoz, tiszta, teremtés előtti potencialitáshoz, amelyből kiindulva minden lehetséges. "Alkotója szemében a műnek sem oka, sem elve nincsen. Rend = rendetlenség; én = nem-én; állítás = tagadás; ezek az abszolút művészet legmagasztosabb fénysugarai. (...) Én lerombolom az agy és a társadalmi szervezettség fiókjait: mindenütt le kell járatni és a pokolba kell vetni a gondviselés kezét, az égre kell szegezni a pokol szemeit, helyre kell állítani a valóságos hatalmasságokban és az egyéni fantáziában az egyetemes cirkusz termékeny körforgását" - hirdeti Tristan Tzara a dada kiáltványában.

    Ha az avantgárd művész forradalmár, a forradalmár a politika avantgárd művésze. "Az anarchizmus - szabad élet és alkotó függetlenség az emberiség számára. Az anarchizmusnak nincs olyan elmélete és nincsenek olyan programjai, amelyek az ember életét a maga teljességében próbálnák megragadni. Az anarchizmus a valóságos életen alapuló tanítás, túlnő minden mesterséges korlátozáson, nem szorítható be semmiféle rendszerbe. Az anarchizmus külső formája egy szabad, nem kormányzott társadalom, amely szabadságot, egyenlőséget és testvériséget kínál tagjainak. (...) Az anarchizmus tehát az emberi természet része (...) LÁZADJ! - Ezt kiáltja az anarchista forradalmár a kizsákmányoltnak. Lázadj, zúzz össze minden kormányt és vigyázz, nehogy újra gyökeret eresszen!"15 - írja kiáltványában Nyesztor Mahno, az ukrán anarchisták vezére, nagyjából egy időben Tzara fogalmazványával. Az anarchisták szerint a liberalizmus, a szocializmus és a bolsevizmus éppoly mételye az emberiségnek, mint a régi feudális monarchia.

    Mi állhat e felfogás mögött? Nyilvánvalóan a kétely. Kételkedés bármiféle társadalmi rendben, sőt: bármiféle rendben, s ez a kétely vezethet el a valódi szabadsághoz - talán ez a kételkedés maga a szabadság. Ha a különféle uralmi formák történeti léptékkel túl gyorsan váltogatják egymást, sokakban könnyen megkérdőjeleződik az egész értelme, és könnyen felbukkan az elme mélyéről a végkonklúzió, hogy inkább minden vesszen, és valami kipróbálatlan újat kell keresni, vagy talán semmit - akár A Semmit. Egyszer, még a spanyol polgárháború idején megkérdeztek egy öreg anarchista barcelonai munkást: sohasem gondolt még arra, hogy eszméi megvalósíthatatlan utópiák, azért nem is valósultak meg? Mire az öreg: lehet, hogy azok, de amik eddig voltak, azok közül egyik se nagy szám.

    Melankolikus megpillantása ez a mindenkori, különféle társadalmi-gazdasági berendezkedésben és különféle ideológiai köntösben megjelenő ugyanazon embertelen hatalom állandósult jelenlétének. Minden rendszer elnyomó, még saját ideáljainak is ellentmondó, ezért önpusztító is - ezt a jelenséget már Platón pontosan leírta. Máig érvényes művében, az Állam nyolcadik könyvében bárki elolvashatja, ami azóta számtalanszor megtörtént, nálunk, Európában is, a görög városállamokban, az antik Rómában, a reneszánsz Itáliában, a forradalmi Franciaországban, a weimari Németországban: Hogy a királyság miként lesz az arisztokrácia martalékává, hogy azután az arisztokrácia uralma tovább zülljön timokráciává, azaz pénzéhes hatalmasok maffiájává, akik persze meg is tollasodnak, s e változásból miként alakul ki a pénzoligarchia totális uralma, majd a további gyarapodás érdekében miként lesz a romlott elit számára a demokrácia a legmegfelelőbb uralmi forma, ami végül is automatikusan vezet káoszhoz, akkor az elégedetlen, zúgolódó tömeg vezért keres magának, aki meg is érkezik a Gondviselés, vagy az istenek kiválasztottjaként, zsarnok, türannosz, és bevezeti a diktatúrát. Persze Platónnál erre a kihívásra a válasz nem "anarchista" jellegű, inkább egyfajta tökéletesre csiszolt, életidegen fasiszta-kommunista állam létrehozása. Mintha a romlottságot már gyökereikben hordó utópiák is azt példáznák, hogy nincs kiút, csak a mindenre nemet mondás.

 

 

4. (verso) Kipukkadt pukkasztás, avagy a kétely kételye

 

Ha az avantgárd, vagy akár az időben közelebbi, vele sok tekintetben rokon ellenkultúra mára már régiségboltba illő emlékeit nézzük, szánk gyakran görbül mosolyra, vagy épp biggyed le finnyásan. Ez az egész olyan infantilis, gyermeteg, erőltetett. Mintha az unalom szülné a műveket, mintha létrehozói jó dolgukban nem tudnának mit kezdeni magukkal, s úgy provokálják közegüket, mint amikor a vásott kölykök becsengetnek valahová, aztán elszaladnak, elbújnak és lesik a hatást.

    Van-e értelme ma a polgárpukkasztásnak? Egyáltalán: a huszadik század apokaliptikus változásai, a forradalmak, bukott utópiák, totalitárius diktatúrák, gazdasági, társadalmi és ideológiai válságok, tömeggyilkosságok és mindenféle rémségek után van-e még jogosultsága, sőt, helye bármiféle pukkasztásnak? Amikor egyre fűszeresebb, egyre rafináltabb, mindenféle adalékanyaggal, ízfokozóval telipakolt ételekre szokunk, egy idő után nem érezzük az egyszerűbb, természetes ízeket, aztán már az intenzív ízeket sem, s a végén minden semleges, papírízű lesz, ráadásul a gyomrunk is kikészül. A történelemben testet öltött extravagancia így tompította el a szellemi ízlelőbimbókat.

    Fölmerül aztán, hogy létezik-e még polgár, akit pukkasztani lehet? A pukkasztás, s annak kulturális háttere, kontextusa ugyanis eleve föltételez egy nem csupán anyagi értelemben vett jólétet, mai divatos kifejezéssel: életminőséget, illetve egy ilyen életminőséggel rendelkező művelt közönséget, aki "veszi az adást", érti a neki szóló gúnyos célzásokat. Aki tudja, mitől és miért kell (vagy kellene) fölháborodnia, ha pedig elég sznob, tudná, épp mit kell értékelnie az ellene irányuló poénok közül. Ma értené-e valaki azokat a gondolatokat, amelyek nyolcvan-száz évvel ezelőtt fogalmazódtak meg festészetben, zenében, versben, kiáltványokban, performanszokban?

    Könnyen belátható, hogy a pukkasztás, ha gyakran ismétlik, öncélúvá válik, elveszíti eredeti feladatát, elöregszik, részben érthetetlen lesz, leginkább pedig érdektelen - kiüresedik. A formabontás így szimpla blöff. Visszatér oda, ahonnan előbújt, ami létrehozta: az unalomba.

    De történhet ennél rosszabb is: a pukkasztás, a konvenciók áthágása, a határok átlépése az ismétlődéstől megszokottá, hétköznapi életünk szerves részévé lesz, s a formabontás formalizálódik, néha még kanonizálják is. Ez történt az avantgárddal és az ellenkultúrával is. A polgárpukkasztás, a deviancia, a szélsőség, a frivolitás, a formabontás külsőségekké, üzletté, divattá, majd ezeken a csatornákon átszűrődve a nyárspolgári lét nélkülözhetetlen tartozékaivá válnak. Érdemes megnézni a mai elitek viselkedéskultúráját, öltözködését, hajviseletét, szóhasználatát, zenei ízlését, és összehasonlítani ezeket a régi arisztokrácia vagy a régi polgárság etikettjével, ízlésvilágával, öltözködési szokásaival.

    A hippiket, majd a punkokat felváltották a yuppie-k, ám az ellenkultúra különféle termékei nem tűntek el. A pénz kultusza, a munka-narkotikum, a különféle márkák és mindenféle fogyasztói státusz-szimbólumok imádata, a kemény verseny és az újpolgári lét többi jellegzetessége nagyon jól megfér olyasmivel, mint az extravagáns hajviselet, a tetoválás, a piercing vagy a férfifülbevaló, az általános tegeződés, s vele a frivolitás, az egzotikus új vallási mozgalmak felkarolása, a nyitott házasság, a csoportszex vagy a füvezés. A hatvanas-hetvenes évekbeli lázadás és kivonulás eszközei - és egyben jelképei - szalonképesek lettek, és integrálódtak azoknak a társadalmi rétegeknek a kultúrájába, amelyektől semmi nem áll távolabb, mint bármiféle lázadás. Ahogyan az avantgárd alkotások is megjelentek azok szobájának falán, illetve könyvespolcain, akik amúgy nagyon utálták volna a szellemet és közeget, ami a műveket annak idején létrehozta - már ha valaha is közvetlenül találkoztak volna vele.

    Valami hasonló történik a társadalmi forradalmakkal is, csak jóval véresebben. A szabadság hősei egymást nyakazzák le, s aki életben marad, abból rosszabb zsarnok lesz, mint aki ellen annak idején lázadtak, de a rendszer is alávalóbb, mert kegyetlenebb és nagyobb szellemi és anyagi nyomort hoz a népre. Aztán összeomlik az egész, és minden visszatér a kezdetek előttihez, ráadásul a visszarendeződés piszkos munkáját a forradalmárok utódai végzik el. A tanulságokat mindenki ismeri, minthogy a mai konformista, utópiaellenes világ nem győzi amolyan ellenideológiaként újra és újra a változtatni akarók orra alá dörgölni. Némelyek bátortalanul és rosszul azzal védekeznek, hogy az eszme szép, csak a gyakorlat rossz. Csakhogy alig maradt már ideológia a tarsolyban, ami nem kompromittálódott az elmúlt két évszázadban. Tetszetős, hogy az anarchisták a bolsevikokat és a szocialistákat ugyanúgy kezelik, mint a fasisztákat, a royalistákat vagy a polgárnépséget. De ha az anarchista kísérleteket nem verték volna le - amúgy gyanúsan rövid időn belül szinte mindenhol: Mexikóban, Ukrajnában, Kronstadtban és Katalóniában - vajon nem számolta volna-e föl önnönmagát, vagy nem indult volna el ugyanaz a folyamat, amit a jakobinusoknál és a bolsevikoknál láttunk?

    És még súlyosabb probléma is adódik a nihilista lázadással: az értékrend nélküliség mindig megerősíti a szélsőségeket, amelyek automatikusan a zsarnokság újraélesztéséhez vezetnek. Világunkban itt és most épp azt láthatjuk, hogy a totalitárius diktatúrákban végződő utópiák bukása és az információs társadalom beköszönte, nyomában az információözön és virtuális valóságkultusz olyan forradalmat visz véghez, amire eddig egyetlen válságban született ideológia sem volt képes. Ebben a változásban megkérdőjeleződik minden eddigi elképzelés, hit, érték és szándék. Nincs szilárd értékrend, általános világkép, közös nagy narratíva, még közös nevező sem, ehelyett kis narratívák, saját értelmezések és szempontok kaleidoszkópszerű, állandóan változó sokaságát találjuk. Társadalom és nemzetek helyett szektákat, méghozzá minden téren: tudományban, politikában, vallásban, művészetben. Ezért virágzik a miszticizmus, hódít a szolipszizmus.

    Minderre ránehezül az elitek és az őket kiszolgáló értelmiség romlott, cinikus, nihilista konformizmusa, ennek hatására egyre többen válnak bizalmatlanná mindennel szemben, ami "hivatalos", ami "föntről jön", legyen az politikai ideológia, történeti narratíva vagy tudományos állítás. E mindent átható kétely eredményeként futótűzszerűen terjednek a legképtelenebb "alternatív teóriák", fantazmagóriák, áltudományos eszmék, sőt a szimpla halandzsák, és ez egyre inkább meghatározza a közéletet is. Nem lehet olyan marhaságot leírni, aminek ne lennének rögvest hívei, méghozzá viszonylag szép számmal. A társadalmak apró csoportokra, nem területi, inkább az internet virtuális terében szerveződő kis szubkulturális "törzsekre", vagy épp "hordákra" szakadnak szét.

 
Kommentek (1)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
1. Vágner Elza mondta: 2009. december 22., 1:01
Kár, hogy csak most olvastam el... de kétely nélkül egyet értek. És nem lehet mérni, hogy annak a kételkedésnek, amit az összeesküvés elméletek szítanak folyamatosan, milyen kiábrándultság lesz a következménye, mi megkérdőjelezi majd akár a tudományos kutatások eredményeit is.
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2008 / 8   »   Színe és visszája
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911