Tudniillik kollázs kiállítás lesz Győrben. És ez nagyon fontos.

     Mint oly sok mindennek, története van ennek is. Ez a történet pedig az Árpád-korban kezdődött. Az Árpád-kor, köztudomásúlag 1946 és 54 között volt, amikor az Árpád gimnáziumba jártunk. Vagyis a koalíciós időkben és a Rákosi-korszakban. Na most, az ember (pontosabban az ember gyermeke, mint Karádi tanár úr mondotta) érdeklődni kezdett a modern művészet iránt. Ezt az érdeklődést felkeltette és táplálta néhány folyóirat, amit "az ember" édesapja hozott haza. Első helyen a gyönyörű Budapest című lapra emlékszem (élt egészen 1949-ig. Épp most történik a második föltámasztása.) Ma már tudom: legjobb művészeink, grafikusaink közül kerültek ki az illusztrátorok, és tele volt érdekes írásokkal, remek fényképekkel. (A város története iránti érdeklődésemet is ez a lap alapozta meg.) Volt aztán egy rövid életű, gazdagon kiállított folyóirat, a Műveltség, a Nemzeti Múzeum adta ki, talán három száma jelent meg. És főleg Kassák két lapja: a szegényesebb küllemű Kortárs, a sajátja, és az Alkotás, amit a Művészeti Tanács megbízásából szerkesztett. Ezekből a folyóiratokból sok élő modern festőnket ismerhettem meg, azokat is, akik nem sokkal később megszűntek modernnek lenni. (49 után maga Kassák is azt hitte, vége a modern művészetnek.) Olyan nevekkel is találkozhattam, melyek tulajdonosai még időben Nyugaton keresték a levegőt művészetükhöz, mint Rozsda Endre vagy Hajnal János, s aztán nagyon sokáig nem hallottunk róluk. (Utólag derült ki, hogy 10-14 évesen természetesen sok mindenről nem tudhattam; éppen a művészeti élet szélei maradtak ismeretlenek: az Európai Iskola és az alakuló szocreál.) Ösztönösen vonzódtam az olyan művekhez, amelyek formavilágát, képzőművészeti észjárását ma "modernnek" nevezzük, nem a szó korszerű jelentése szerint, hanem mint stíluskategóriát. Apám könyvei között találtam néhány "ős-modern" kiadványt. Ilyen volt Apollinaire Kubizmusa (MA kiadása, 1919), melyben a fordító Dénes Zsófia "újművészet"-nek írja bevezetője tárgyát, s ebből, és más jelekből (mint pl. Herwarth Walden Expresszionizmus című füzetében a kezdő mondatból: "Az expresszionizmus nem divat, hanem világnézet") éreztem az egykori lelkesedést, a lelkesedők igazát, és a szavakon átszűrődött a modern művészet helyénvalósága és fontossága. És a képek mindezt igazolták! Érzékeltem a kapcsolatot az egykori manifesztumok világa és a velem egykorú modernség között, ha a folytonosság nem is volt zavartalan. Aztán úgyis mindegy lett; ez a folyóirat-világ szinte egy csapásra eltűnt (akár a Szabad Száj és Pesti Izé című létfontosságú élclapok), olyasmikkel együtt, amik később következtek számomra, de már csak összefüggés nélküli szórvány-leletként. Ilyen volt Kállai Ernő Picassója, antikváriumi lelet. Hasonló találkozás volt Kemény Katalin-Hamvas Béla Forradalom a művészetben című kötetével, amit az óbudai Szabó Ervin Könyvtárból vettem ki az ötvenes években. Figyelmetlenségből maradhatott meg a könyvtárban a maga "burzsoá-kozmopolita" nézeteivel, pedig itt lehetett először Vajda Lajos nevével találkozni, méghozzá mint Csontvárynak, a "jellegzetes magyar igazságkeresőnek" méltó folytatójával. Szórakoztató volt szembeállítani ezt a véleményt Bernáth Auréléval, aki viszont "eszeveszett nagyzási mániát" mutató dilettáns bolondnak vélte Csontváryt. Nem volt kétséges, hogy kinek adok igazat.