Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2009 / 2   //    «    4    » 
Centauri
Kőrisbogárpor
novella (részlet)
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


Amint szomjazó karaván bandukol egy szaharai ária dallamára, és vele egy magányosan dudorászó mór, aki hét éve látja maga előtt a távolban vibráló oázis datolyapálmáit, azt a ligetet, azt a kútkávát, azokat a ringatózó körvonalakat, amit imbolygó tevéivel elérni akar, épp így haladok harminchárom éven át a száműzött nő titkos szíve felé, és épp azt hiszem, amit a délibábban rekedt, derék vándor, ha megáll egy pillanatra, majd a szeméig húzva kaftánját, továbbhalad, akár egy lassan lépdelő, indigókék gólya.
   Eltévedtem vagy megtévedtem.
   Bárhogy is, már bizonyos, hogy sosem érek oda: elnyel a szomjazó homok, átsöpör fölöttem, és végül maga alá temet ez a vágy; szép tevéim elkóborolnak, csontjaim szétmásznak a szélrózsa minden irányába, sziklaszilárd szándékaim elporladnak, és a hosszú homokredők atomjai lesznek, gondolom. Ám a tuniszi sós mocsarak kócsaglábaitól az Elefántcsontpart atlanti fövenyéig húzódó sivatagi hátság meggondolja magát, és úgy dönt: mégsem kellek neki, hisz nyugszik őbenne már épp elég csont, jobbak is, mint az enyém, erősebbek és fehérebbek: robusztus beduinok, öreg tevehajcsárok, oroszlánok, gepárdok és gazellák csontjai; tehát, amikor a psziché Afrikája elereszt, és makacsságom a kiszáradt Csád-tó hófehér medrén is átvisz, mégis rátalálok a száműzött nő titkos szívére, pontosabban arra, akiben a világ elől elrejtett titkos szív dobog – és csak remélem, hogy a fantázia Szaharája lelkem mórját is oázishoz vezeti egyszer; mert a titkos szívig elérni olyan út, amelynek nem lehet ára még egy képzelt mór szomorú halála sem; a titkos szív ugyanis épp abban a mellkasban dobog, ahol azok is élnek és repülnek, akik sosem éltek, és szárnyalni sem tudtak soha; ahol azok is feltámadnak, akik meg sem haltak. Abban a mellkasban, amely azt a szívszerű Grált őrzi, folytonos feltámadás zajlik, s még ha nem is szül minden nap új gyermeket, az állapota mégis mindig, minden reggel, minden este, minden napon: áldott. Ha pedig beteg? – nincsen annál nagyobb rontás. A magamfajta rémülten ül az ágy rámpáján, míg a benne szakadatlan vándorúton járó, szél cibálta mór, a fáradtan veszteglő tevék mellett térdepelve, a meg nem talált, áhított nő Mekkája felé fordul, és szőnyeg helyett keserű, átokhangú imára az arabosan forró, félőrült homokra borul.
   A létezők kellős közepén élünk aztán, amikor átlépek a harminchármon, és rátalálok mégis; itt élünk, alighanem az egyetlen nem létező udvar házában – ő meg én. Ám alig foglaljuk el ezt a házat, gyötrő fáradtság tör rá; szomorúan lóg, mint az elsodort lobogó, az ágakon a lomb; megáll a közeli patak, és a kandalló fölötti óninga; a meder kövein feltorlódik a víz, és úgy tornyosul, akár a gát, amin nem tud már átfolyni az erdő, a falióra mutatói közé pedig hálót sző a pók. Azt kéri:
   – Hozz nekem kőrisbogárport.
   Sok effélét kért korábban is, abban a rövid időben, amit együtt töltöttünk a megtalálása óta; sok olyat, amit nem hittem; sok olyat, amit addig nem találtam, de nem ez, nem a megszokás az oka, hogy meg sem lepődöm. Kőrisbogárpor? – ilyenről még nem hallottam. De ha mégis, akkor se tudnám, mi az, és mire való. S ha tudnám is, mire való és mi az, akkor sem hinnék benne, ám ha a titkos szívtől jön a kérés, nem kell benne hinnem, nem kell értenem és tudnom, mi és mire való, csak mennem kell, ahogy harminchárom évig felé is mentem, ahogy most is ott vándorol az én Belső-Szaharámban a nálam kevésbé szerencsés, tikkadt és bolond, egyedülálló mór.
   Bármire van szüksége, csak egy kérdés marad: megszerzem, hiszek benne vagy sem, használ vagy nem, megszerzem, de hol? És talán mert sosem teszem fel azokat a kérdéseket, amelyek a miértre, a hogyanra, a mikéntre vonatkoznak, talán hálából, talán bölcsességtől vezetve, erre az egyre mindig megadja a választ; akkor is, ha nem kérdezem. Igen, azért, mert úgy vagyunk mi együtt, hogyha azt kéri, fessem be az eget, akkor nem azt kérdezem, hogyan, hanem csak annyit: milyen színűre?

   Gyorsan hűl a teste, és azon morfondírozik: ha egyszer a bőre lehűl, míg a testében megállíthatatlanul terjed a láz, akkor mi történik majd a halálakor? Belül kihűl, míg a bőre felforr? Elparázslik három pillanat alatt?
   Aztán úgy érezi, hogy eltörik a csuklója, és kéri: fogjam meg erősen. Megragadom, de nem tudom, mit jelent: erősen. Minden erőmből? De hisz akkor valóban eltörik. Végül csak tartom, ahogy Mózes karját tarthatták annak idején, hogy a harc állása az új hazát kereső népnek kedvezzen, és épp csak anynyira, amint a csukló gyöngesége engedi – és az erőtlenül csordogáló vér. Hüvelykemmel érzem a pulzusát, a csuklója valóban egyre fagyosabb, és úgy érzem, ha ez a pillanat, a titkos szív halálának pillanata, kibírnám azt is, tartanám, míg csak élet marad benne, míg csak kering benne a lét emléke; úgy érzem, ha meghalna, én halhatatlanná tehetném; és ahogy benne minden folytonos feltámadásban áll, az is, ami meg sem halt még, úgy nekem is hatalmamban áll feltámasztani őt, időben – jóval a halála előtt. Most.
   – Ha átmész a fészeren, a hátsó ajtó küszöbe alatt találsz egy rég halott kőrisbogarat. Azt törd össze, és hozd ide nekem, attól meggyógyulok.
   Az ő hidege szalad végig ekkor a bőrömön.
   Fogom még a kezét, mintha törött árbocot tartanék, és a tenyere az elmúlás előtti pillanatban, a vihar előtti csöndbe kifeszített, hófehér orrvitorla volna, a teste pedig elárvult hajó. Aztán veszem a kabátot, a tűzhely mellől a gyufásdobozt, felhúzom a bakancsot, és kezemben a tűzvörös viharlámpával, a kamrán át a fészerbe megyek. Lehúzva a fejem, óvatosan kerülgetem a mennyezetről lógó levendulacsokrokat, ünnepi piroslással csillognak a lekvárosüvegek, meleg és száraz a levegő, a talpam alatt megroppan itt-ott az öreg hajópalló, s elborít a vargánya illata. A hátsó bejárathoz érve lejjebb engedem a lámpát, hogy jól lássam majd a küszöböt. Este van, éjfél körül jár az idő, alig néhány perce telt be a Hold, épp azelőtt, hogy kőrisbogárport kért a fájdalmára, és a közelgő halál ellen, ezért az ajtó túloldalán, a vakító fény mellbe vág. Néhány pillanatra megfeledkezem a küszöbről, és a résbe szorult kőrisbogárról; kilépek az udvarra, lerakom a lámpát, és behunyom a szemem; talán egy percre maradok így, míg a szemhéjakon át megszokhatom az erős, egynemű és kérlelhetetlen fényt.
   A házat amúgy erdő veszi körbe; olyan erdő, amiben szárítani való gombát szedhetünk, a vaddisznók túrásaiból néha szarvasgombát is, a hegyoldal tisztásain meg fekete áfonyát, a csarabosban, ott ahol tavasszal a nyírfajd dürög, ősszel pedig édes bogyókat csipeget, hisz ősz van, majdnem nyár még, ám amikor a fészer hátsó ajtaján kilépek, át a kőrisbogaras küszöbön, rideg és kemény tél fogad: kútmély csönd és a hó vadsága.
   A közeli tölgyerdőnek, és a távoli hegy fenyvesének pedig nyoma sincs. Ráadásul nem a Hold fénye tükröződik a havon, hanem a Nap vet szikrákat mindenütt. A titkos szív váratlan megbetegedése, haldoklása is valószínűtlennek tűnik, annyira rémisztőnek, hogy félni sincs erőm, és most zsibbadásig srófolt ostobasággal, ámulva és bámulva állok itt, azzal a gondolattal, hogy a ház másik oldalán, a verandánál talán még mindig tart az ősz. És az erdő is áll? És a Hold is telik? És mielőtt feltehetném a kérdést: miként lehetséges, hogy a titkos szívbe – mint a kétely – fájdalom vegye be magát, hogyan lehetséges, hogy a nő megbetegszik, áldottságát a halál ígérete túrja ki, amikor végre, az életút felénél megtalálom, hogyan válhat lehetségessé itt, a fészer túloldalán a Hold, az ősz és a tölgyerdő totális, maradéktalan hiánya, szóval, mielőtt minderre rákérdeznék, ahogy végignézek a vakító, január végi sztyeppén, ahol csak néhány kóró zörgő szára kandikál ki a hóból, ahol sármány se röppen, mielőtt újra felvehetném a viharlámpát, mielőtt megkereshetném a korhadt küszöb hézagjában a rég halott kőrisbogarat, feltámad a szél, az arcom lefagy, könny szökken a szemembe, és a fészerajtó becsapódik.
   Hiába kapok a kilincs után, már nem érem el, s valamiként tisztán érzem: ez hiba. Lassú vagyok. Tudnom kellett volna valahonnan, hogy az ajtó becsukódik, de én nem hagyhatom. Mert nem nyílik többé. A finom porhó egy szempillantás alatt lábra kel, magasan és sűrűn száll, nem látok az orromig sem, fogom a jeges kilincset, nyitogatom az ajtót, de az, amilyen könnyen engedett ki, épp olyan makacsul tartja magát. Sebaj, gondolom, megkerülöm a fészert, mert az ajtó nyilván beszorult, megkerülöm a házat is, épp ahogy a mór kerülgeti a vágyaktól elvágó dűnét; előre megyek, a ház ajtaján menekülök vissza, és elújságolom, hogy odakint váratlanul télbe fordult a hosszú ősz, nem is akármilyen télbe, sőt, eltűnt az ezeréves tölgyerdő, abban a két órában tűnt el, ágcsonkjaival, odvaival, madaraival együtt, amit a házban töltöttünk. Mi több, eltűnt az éj is, és fényes, téli nappal lett belőle; és a Hold is eltűnt, és hidegen ragyogó, alacsonyan delelő, a horizont felett fáradtan függeszkedő, sápadt Nap ült a helyébe. Igen, megkerülöm a fészert, és a ház ajtaján megyek vissza, és ha mindezt elújságoltam, ismét áthaladok a kamrán, a kamraajtón át belépek a fészerbe, és belülről ismét kinyitom azt az ajtót, amelynek küszöbe alatt a rég halott kőrisbogár teteme hever.
   Veszettül kavarog a hó; úgy tűnik, a préri minden hópelyhe csakis a fejemnél – mint rajzó méhek a lakatlan kas körül.

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2009 / 2   »   Kőrisbogárpor
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911