Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2009 / 2   //    «    6    » 
Várady Judit
Szahara
esszé (részlet)
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


Hajnalodott. A hirtelen támadt szél átjárta a szobát, különös, szokatlan zajok szűrődtek be a távolból, és valami furcsa szag csapta meg az orrom, amikor kikászálódtam hálózsákomból. Kesernyés, nedves, fahéjjal, mentával keveredett, meghatározhatatlan illat, amely elegyedett a szoba dohos szagával. Hálózsákban, a homokra terített szőnyegen feküdtem, mellettem négy alvó férfi. Nagy nehezen kimásztam, kezemben ruhakupaccal, törölközővel próbáltam átlépkedni az alvókat, az ajtó – kilincse nem volt, csak egy drótdarabbal lehetett beakasztani – nyikorgott, de kijutottam. Érdesen sercegő hang tudatta, hol vagyok. Körülöttem homok, a fal mellett fa nagyságú, virágözönbe borult leander édeskés illatával keverte a furcsa szagokat. A messziről jött hang a müezzin volt, természetesen lemezről, csikorogva kiáltotta minden ébredőnek, hogy Allah akbar.
Hol lehet itt mosakodni? Volt csap, de víz nem folyt belőle. Találtam egy iszonyú piszkos műanyag tartályt, lehetett százliteres, abból nagy nehezen öntöttem némi vizet, megmosakodtam, és gyorsan felöltöztem: hosszú ruha, fejkendő. Nem tudtam, hány óra lehet. Ide nem kell óra, az idő más mértékkel halad. Az 1500-as évek valamelyike lehet az arab időszámítás szerint, pedig otthon 2008 áprilisát írjuk. Több mint ötezer kilométerre jártam Budapesttől, körülöttem a végtelen Szahara. Jöttem repülőkkel, aztán egy agyonhasznált dzsippel órákon át, csomagjaink kupacai között zötykölődve, sokszor megállítottak katonák, rendőrök, fegyveresek. Mindent megnéztek, tüzetesen, de mégis mosolyogva. Délután 46 fok meleg volt, most reggel alig lehet 8-10 fok.
Átjutottunk minden ellenőrzőponton. Sofőrünk ismerte a járást, mi meg olyan fáradtak voltunk, hogy nem éreztünk különösebb félelmet. Ezen a hideg reggelen azonban átfutott rajtam a borzongás. Nyugat-Szaharában vagyok, azon a részén, ahol valamikor spanyol légiók meneteltek, és ma több százezer menekült él, akiket Marokkó elűzött otthonaikból. Ez a falu is menekülttábor: elfelejtett hely a marsbéli tájon.
Keserves itt az élet – télen nincs menekvés az éjszakai hideg elől, nyáron a hőség nappal meghaladja az ötven fokot. Négy éve nem esett az eső. Több százezer menekült él öt település vályogházaiban és sátraiban. Az ivóvizet teherautókból fejtik a családi ciszternák fémtartályaiba. Néha jut a vízből a szállodaként működő régi légiósbázisnak is, ha éppen vendégei lennének, mint most mi.
Kimerészkedem a kőkerítésen kívülre, ahol ébredeznek az emberek. A lakott részeken túl sötét füstoszlopok emelkednek az égig. Mi lehet az, kora reggel? Elindulok első magánutamra, bár felkészítettek, hogy egyedül ne menjek sehová. De hajt a kíváncsiság. Szemétkupacokkal tarkított homokbuckák között bukdácsolok az egyik tűzrakásig. Kicsit távolabb ócska tévé-készülékek, kibelezett számítógépházak, törött monitorok szegélyezik a kirepedezett folyómedret, legalább három méter magas kerítést alkotva. Fulladozom. A füstfelhőből elém bukkan egy tizenéves fiú. Kábelmaradékokat cipel. Nehezen értem meg, mit látok. Európában törvény tiltja, hogy a veszélyes hulladékot fejlődő országokba küldjék, és így szabaduljanak meg a kellemetlen szeméttől, ez a fal azonban a dugaszok, kábelek, monitorok alakjáról ítélve mégiscsak Európából származik.
A fiú belepiszkál az egyik égő halomba, amelyben autógumi-roncsok füstölögnek. A felkavarodó pernye sűrű fátylat von közénk. Aztán a fiú kiemel egy köteg rézkábelt a tűzből, és a mellette lévő kis bádoglavórba ejti a sistergő kupacot. A szigetelés leolvasztásakor rákkeltő és mérgező anyagok tömege szabadul fel. Mi folyik itt? Hirtelen burnuszos, kékköpenyes alak bukkan elő egy tevén, valamit erőteljes hangon magyaráz, aztán eltűnik. Jobb lesz visszamenni a bázisunkra, ahol már ébredezik három magyar társam és mauritániai vezetőnk. Nem mesélem el a reggeli kalandot. Itt lassabban mérik az időt, de előbb-utóbb úgyis megtalálom a magyarázatot.

*

Harminc évvel ezelőtt Algériában dolgoztam. Az ország nagy része a Szahara: az európai számára ismeretlen világ. A sivatagban az ember megérzi, menynyi felesleges, jelentéktelen dologgal törődünk, és mennyire hamis hiedelem, hogy legyőztük a természetet. Az a fajta csönd sehol máshol nem tapasztalható.
A Szaharában csak úgy lehet életben maradni, hogy az emberek segítik egymást. Ott nem fordulhat elő, hogy valakinek lerobban az autója az út mentén, és egy másik autó nem veszi föl a stoppost. Föl kell venni, mert esetleg nem éri meg a másnap reggelt. A legfontosabb törvény, hogy a terepet ismerő vezető nélkül tilos a sivatagba menni. Mostani vezetőnk, a mauritániai Szliman Ahmed a sivatagi létezés művésze és mestere. Nyugodtan rá merem bízni az életem: ha bevisz a sivatagba, ki is hoz majd.
A Szahara Alapítvány meghívására három hetet töltöttem a Szaharai Arab Demokratikus Köztársaságban. A felkészülésre, tájékozódásra nem sok idő maradt, annyit viszont hamarosan sikerült kideríteni, hogy komoly gondot okoz, ha íróasztal mellől kíván az ember tájékozódni. A világatlasz szerint területe 266 ezer km2, lakossága 174 ezer fő, népsűrűsége 0,8 (helyesen: 0,7) fő/km2. Államformája szerint „jelenleg marokkói megszállás alatt”. A világhálóról vagy két tucat, többnyire meglehetősen rövid és felületes információ érhető el. Pál Attila a Beszélő 2005 szeptemberi számában megjelent írása szolgált csak némi segítséggel. Ebből megtudtam, hogy a vidék őslakói a nomád berberek voltak, és a VII. század táján telepedtek le a kelet felől érkező arabok. A nem különösebben gazdag terület 1885-ben nagyhatalmi presztízs miatt vált Spanyolország egyetlen afrikai gyarmatává. A ma is érvényes határokat 1912-ben rögzítették a szomszédos Marokkót, Mauritániát és Algériát akkoriban egyaránt birtokló Franciaországgal kötött egyezményben. A gyarmatosítók elleni első ellenállási mozgalom 1923-ban kezdődött. Az 1940-es évek végén talált nagy mennyiségű és tisztaságú foszfátkészlet megnövelte a terület értékét, azóta még számottevő vas-, mangán-, réz-, valamint kobaltlelőhelyekre akadtak, és újabban jelentős kőolaj- és földgáz készletekről is hallani. 1960-ban az ENSZ határozatot fogadott el, amelyben deklarálta a gyarmatok függetlenségét. Nyugat-Szaharát azonban a spanyolok nem gyarmatként, hanem spanyol tartományként jegyezték, így az ENSZ csak újabb két év múlva sorolta a „felszabadítandó” országok közé a területet. 1973-ban Tindoufban megalakult a Polisario Front, amely nyílt fegyveres harcot indított a spanyol uralom ellen. 1975-ben, Franco tábornok halála után a hatalmi holdudvar Marokkó és Mauritánia javára kötött titkos szerződése értelmében II. Hasszán marokkói király rendeletére 350 ezer marokkói katona és civil vonult be a gyarmatosítás előtti történelmi jogokra hivatkozva. A szaharaiak azonban ragaszkodtak az ENSZ által is tiszteletben tartott határok megőrzéséhez. 1976-ban kikiáltották a Szaharai Arab Demokratikus Köztársaságot, amelyet ma 85 afrikai és dél-amerikai állam ismer el hivatalosan.
Az ország területét kettéosztó falat 1982-ben emelte a marokkói kormány, hogy stabilizálja a terület 70%-a és a lakosság 40%-a feletti uralmát. Elsősorban a foszfátmezőkhöz és az óceáni halászati jogokhoz ragaszkodnak, ezért építették meg a 2400 km hosszú, 3 méter magas dupla földsáncot, amelynek keleti oldalát aláaknázták. Az izraeli tervek és a szaud-arábiai pénz révén megvalósult létesítmény egyike a ritka, bár nem túl szép izraeli-arab összefogásnak. A marokkói megszállást a világ egyetlen országa sem ismeri el, a jelenlegi status quo fennmaradásában azonban Marokkó mellett Szaud-Arábia, Izrael, Franciaország és az Amerikai Egyesült Államok is érdekelt.
A hetvenes évek közepén algériai tartózkodásom alatt még rendszeresen hallottam híradásokat a térségről, és a Polisario harci sikereiről. Egy kirándulás alkalmával éppen beleszaladtam a háborús övezetbe: tankok, halottak, sebesülten ténfergő, segítségre váró emberek, gyerekek sokasága közé érkeztem, és fogalmam sem volt, hol vagyok. Később tudtam meg, hogy a szocialista tábor akkor még baloldali, vagyis potenciális szövetséges mozgalmat látott a Polisarióban, de hamar kiderült, hogy inkább nemzeti, mint szocialista jellegű, és így meg is szűntek a híradások.
Az 1997 szeptemberében kötött tűzszünetet többnyire betartják, ezt az ENSZ 250 katonája ellenőrzi, állítólag kétmillió dollárért. Az élelmiszersegélyekre szánt összeggel együtt mindez havonta hárommillió dollárba kerül. A segélyküldeményeket általában lejárt szavatosságú gyógyszerek és élelmiszerek jelentik, ez az európai országok ügyes kereskedőinek igen jó üzlet.
A hivatalos leírások többnyire a marokkói megszállás alatt lévő területekre vonatkoznak, pedig a világ szeme elől elzárt Szaharában is élnek emberek, igaz, meglehetősen méltatlan körülmények között. Az egységes Nyugat-Szahara lakosságának 60%-a a Szaharába menekült, és a fal túlsó oldalán álló menekülttáborokban él. Népességük a jelentős természetes népességnövekedést (5–7 gyermek családonként) alapul véve 2000 körül lehetett 280 ezer fő, ami hozzávetőlegesen évi 5%-os növekedést jelent, és egyben jelzi, hogy a probléma megoldása hosszú távon nem halogatható. Az eredetileg rövid átmeneti állapotra berendezkedő menekült társadalmat 1979-ben szervezték az öt városba. Algír hallgatólagos hozzájárulásával lassanként valóságos enklávét rendeznek be saját katonai közigazgatással, közintézményekkel, kórházakkal, iskolákkal.
A táborok városképe egyhangú és lehangoló. Sok helyen még megvannak az ENSZ-től kapott sátrak, a családok azonban ezek mellett vályogházakat építenek maguknak. A komfort nélküli épületek a helyszínen ásott homokos agyagból készülnek. A minimális alapozású és a környezettel megegyező járószintű földszintes épületek nagysága 25–100 m2 körüli, attól függően, mekkora a család. Az épületek teteje enyhe lejtőszögű, hajlított bádog, esetenként vászon födémet feszítenek alá a homok ellen. A házak, sátrak körül némileg elkülönítve kecskeólak találhatók – csaknem minden családnak vannak állatai. Itt gyűlnek össze estefelé a napközben szabadon ténfergő, élelmet kereső, növények híján a szeméten tengődő kecskék, ritkábban tevék. Ezeket a néhány négyzetméteres, tető nélküli ólakat többnyire fémhordók kiegyengetett lemezeiből, autóroncsokból, és egyéb talált, másra nem használható lomokból építik.
A városkép állandó része a sivatagi szél görgette szemét. Az élelmiszerek csomagolóanyagából és az egyéb háztartási hulladékból folyamatosan képződő szemetet a kecskék szelektálják: ami ehető, hamar eltűnik. Az ENSZ által osztott (és rendszeresen megdézsmált, jó pénzért másutt eladott) rizsből, lencséből, babból, burgonyából, hagymából, cukorból, teából stb. álló, egyre zsugorodó élelmiszersegélyeket a tehetősebbek a tábor piacán egészíthetik ki. Itt építőanyagokat, szerelvényeket, napelemeket, akkumulátorokat, savat, festéket, tea-tűzhelyet, zöldségeket, tevehúst, ruhaneműt árulnak. Az egyik településen láttunk borbélyt is, és néhány szerszámból álló autójavító meg lakatosműhelyt.
Az idő előrehaladtával megjelentek a városok határában a temetők. Awsard tábor temetője 5–6 hektárnyi, egyforma, kövekkel kirakott szegélyű sírjai között itt-ott épített sírhelyek is feltűnnek, ami a helyi társadalom lassú vagyoni differenciálódásának kétségbevonhatatlan jele. A faltól keletre azonban nem csak menekülttáborok láthatóak. A környék érdekességei a Zammur hegység vitatott korú (6–10 ezer éves) barlangfestményei és temetői. A barlangfestményeket az európaiak kivágják és elszállítják, majd a kőlapokat az osztrák régiségpiacokon értékesítik jó pénzért.
Egy körülbeül 2–4 km2-es területen, a kősivatag közepén még ezeknél is lenyűgözőbb, asztallap méretű sziklarajzok találhatók. Ezeken is állatfigurák, zsiráfok, antilopok, bivalyok, orrszarvúak, halak láthatók, ékes bizonyítékát adva, hogy a jelenlegi kősivatag helyén egykor paradicsomi állapotok között élt az ember. Utunk során több egykori folyó- és tómedren keltünk át, aljukon megszámlálhatatlan megkövesedett ősmaradvány hevert.
Az időjárási viszonyok az utóbbi években egyre szélsőségesebbek. A helybeliek azt állítják, csökkent a csapadék, emelkedett a hőmérséklet: 5–6 éve melegebbek a nyarak és hidegebbek a telek, mint korábban. Ez azt jelenti, hogy télen fagypont közeli, nyáron sokszor 50 Celsius fok feletti értékeket mérnek. A hőmérsékletváltozás mellett itt is gyakoribbak a hirtelen jött viharok. Az utolsó említésre méltó mennyiségű csapadék négy évvel ezelőtt felhőszakadás formájában érkezett, a vályogházak ablakain folyt be a víz, sok házat elmosott az ár. Az algíri magyar konzul elmondása szerint Észak-Afrikában a sivatag évente 350–500 méteres tempóban közelít a Földközi-tengerhez.
Az oktatási rendszer csak az általános (de a miénknél fegyelmezettebb és magasabb szintű!) és az alapfokú fogyatékos képzésre, valamelyest még a szakképzésre terjed ki, a közép- és felsőfokú képzés többnyire Spanyolországban és Algériában történik. Az ENSZ utolsó határozata szerint szükségesnek tartja a végső és igazságos megoldást: egyrészt a szaharai nép önrendelkezésének biztosítását, másrészt a kölcsönösen elfogadható politikai megoldást. Ilyen megoldás azonban nincs.
„Egy nép kétharmada tengődik menekülttáborokban a hazáján kívül, lassan minden reményét feladva, miközben az ENSZ által elismert állama van. A világszervezet ez ügyben (is) határozatok tömkelegét hozta már, ám ezeknek nem képes érvényt szerezni, mert egy ország két nagyhatalommal a háta mögött fütyül mindenre, és ezt a legenyhébb gazdasági, politikai-diplomáciai szankciók fenyegetése nélkül megteheti” – vonta meg három éve a mérleget Pál Attila. Láttam, hogyan nő fel immár a harmadik generáció a kietlen sivatagba szorítottan, szeméthegyek és borzasztó higiénés viszonyok között, a létminimumon tengődve, ugyanakkor töretlen szaharai identitással. Azt hiszem, ez az ismert világ egyik legkevésbé vitatható szégyene.

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2009 / 2   »   Szahara
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911