Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2003 / 9   //    «    12    » 
Handi Péter
Átellenből
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


(DALLAM) A melbourne-i Federation Square ízlésbeli vízválasztó. A Yarra folyóval határolt és a City forgalmának peremén fekvő térség valaha nyitott vasúti remízként rontotta a szemet, sínpárok kuszaságával és rozsdásodó, nyugdíjba küldött szerelvényekkel. Afféle szárazföldi téli kikötő volt, állandósított jelleggel. A kilencvenes évek végén a victoriai kormány pályázatot hirdetett: az Ausztrál Államszövetség megalakulásának századik évfordulójára kívántak építtetni itt egy kulturális komplexumot. A nyertes építészek (Bates, Davidson) terve öt különálló épületből összeillesztett épületcsoportot ábrázolt, a modernitás vitatható, de mindenképpen monumentális és úttörő módján.

A három évig tartó építkezés nem volt fennakadások híján. Az építőipari szakszervezetek felhasználták a nagyszabású munkálatokat, hogy bérkövetelésekkel és a munkakörülmények javításával lépjenek fel. A tagállam miniszterelnöke azzal fenyegetőzött, hogy ha a szakszervezetek tovább folytatják a taktikus munkabeszüntetéseket, a területet egyszerűen befüvesítteti és parkká alakíttatja. (A rátermetten kormányzó, de nyers modora miatt népszerűtlen miniszterelnök Liberális Pártja éppen az ő személye miatt vesztette el a következő választást.)

A létesítmény végül is tető alá került, igaz, nem a centenárium dátumára (2001), de 2002-ben átadták a nagyközönségnek.

Nem fárasztanám az olvasót mindezzel a banalitás határán mozgó leírással, ha a létesítmény nem volna komoly vizuális élmény, az érzékek kihívása - hadüzenet a szokásosnak. De az. 

Az építészek enyhén hullámosították az egyébként lapos térség talaját, az épületek közti dombosított részeket terméskő-kockákkal burkolták, így a széles terület lágyan emelkedik-süllyed, és egy csendesedő kő-óceán képzetét kelti. Ebbe helyezték az öt épületet (múzeum, kiállítótermek, filmszínház és hangversenyterem otthona). Az épületek anyaga rozsdamentes acél, cink és üveg. Itt aztán a tervezők megvalósították amúgy pszichedélikus álmaikat: a külső falrészek üvegberakása a geometria formáinak látszólag logikátlanul összerakott rekeszeibe szorul, romboidok, háromszögek, átmetszett körök kavalkádjába, s mindez kívülről szemlélve azt az érzést kelti, mintha az épületek dőlnének, hajolnának, úgymond "fittyet hányva a gravitáció törvényének". Amit mi - még Utzon és Ghery után is - elfogadottan ház-formának ismerünk, az a Federation Square-n elveszíti ezt a jelleget. Leginkább öt, rafináltan csiszolt drágakőhöz hasonlítható, melyeket különböző szögben helyeztek el egy ékszerüzlet kirakatában. Az optikai illúziókeltés tovább folytatódik az enteriőrben: a belső falakba vágott ablakok ugyancsak mellőzik a konvencionális formákat. Háromszögek, ferdén dőlő téglalapok, lépcsősorok mögé, fölé helyezve, a fény váratlan helyekről érkezik, kanyarok visznek egy-egy ablakhoz, mintha a folyosórész célja éppen az volna, hogy zsákutcaként mégis elvezessen egy ablakrészhez.

Ezek az ablakok aztán újabb meglepetéssel szolgálnak: a természet egyes elemeire hívják fel a figyelmet, kilátást engedve - azaz parancsolva - némely felhőképződésre, máshol egy fa elágazó karjára, folyóvízre. Nagyvárosban vagyunk, de innen nem az autóforgalmat, a reklámok villogását látjuk, hanem a körülöttünk már-már észrevétlenül jelenlévő természetet. Ez az építők mindenképpen megindító, ökológiai testamentuma, az építészeti tűzijáték sziporkái közé csempészett mondanivaló. Olyasmi, mint Karinthy Cirkuszának akrobatája, aki a magasba jutva eljátszhatja a szíve szerinti dallamot.

 

(NAMATJIRA) A Federation Square Ian Potterről elnevezett kiállítótermeibe érkezett meg az 1959-ben elhunyt bennszülött festő, Albert Namatjira művészi hagyatéka. Az Északi Területek vidékeit ábrázoló akvarellek több termet megtöltenek, vízesésként folyik a falakról a lila, halaványzöld, rozsdabarna, az eukaliptuszok mögött párákba olvadó hegyhát, sivatagrész és elnyúló lápterület. Az aborigine férfi jól ismerte a vidéket, mielőtt festeni kezdett: tevehajcsár volt, az Aranda-törzs tagja, akit ifjúkorában annak rendje és módja szerint a törzsi öregek avattak férfivá, fél évi kötelező magányos erdei lét után, amikor már ismerte a törzsi törvényeket és hagyományokat. A fiatalember feleségül vette a szomszédos törzs egyik lányát, Ilkalitát, és a fiatal pár kis kalyibát épített magának egy fehér katolikus misszió közelében.

Ekkor a festő neve még nem Albert volt, hanem a szülők által adományozott Elea. A misszió közelében - és hatására - felvette a kereszténységet, s megkapta az Albert nevet. Letelepedése után számos gyereket nemzett, és alkalmi munkákból tartotta fenn családját, többek között a törzsi kézművesség termékeit árusította.

1934-ben két melbourne-i festő érkezett a vidékre és Namatjira odaadóan figyelte munkájukat. Egyiküket, Rex Batterbee-t elvezette a vadregényes vidék kevéssé ismert részeire; "fizetségül" Batterbee megtanította a fiatal bennszülöttet a festés alapvető ismereteire. Albert gyorsan tanult. Érezte a tehetségét. Első kiállításán, 1938-ban Melbourne-ben mindegyik festménye elkelt. Hasonló sikerrel szerepelt az adelaide-i, majd a sydney-i tárlatán. Hamarosan ismert művésszé vált - az "ismert" után ide kívánkozna a "becsült" jelző, de nem visz rá a kezem. A művész ugyanis feketebőrű bennszülött lévén harmadrangú tagja volt a társadalomnak, még csak nem is állampolgára, mert bennszülöttek nem kaphattak ausztrál állampolgárságot. Amikor az angol királynő is elismeréssel nyilatkozott művészetéről, ő hazájában nem bérelhetett saját jogon marhatenyészetet, nem építhetett otthont Alice Springsben, nem vásárolhatott földet, nem tehette be lábát egy ivóba, és nem volt választójoga. A törvények mindezt tiltották az őslakóknak. Nagy társadalmi nyomás hatására a kormány arra kényszerült, hogy 1957-ben megadja Albert Namatjirának az állampolgárságot az ezzel járó összes jogokkal. E sorok írója éppen abban az évben érkezett Ausztráliába, és mint bevándorló, két éven belül automatikusan állampolgár lett, tehát - fehér lévén - azonnal a társadalomi ranglétra felsőbb fokára került, mint az őslakosok. (Megjegyzendő, hogy az őslakosság csak tíz év múlva, 1967-ben kapta meg ezeket az alapvető emberi jogokat!)

Életének utolsó két évében Namatjira mint állampolgár került szembe a fehér ember törvényeivel. Azzal vádolták, hogy szeszesitalt vásárol törzsi barátainak, rokonainak, ami ugyancsak tiltva volt az őslakók számára. A festő tagadta a vádat, de a bíróság nem fogadta el vallomását és két hónapi börtönbüntetést kapott. Szabadulása után megtört emberként került ki a börtönből, munka- és életkedvét elvesztette. 57 éves korában meghalt.

Az ausztrál piktúrában Namatjirának érdekes helye van. Ő az egyetlen bennszülött művész, aki nem úgy fest, mint a többi ismert aborigine festő, tehát ő nem az ősi szimbólumrendszer ábrázolója, mint például Emily Kingwarrye. Namatjira nem a törzsi hitvilágból, hiedelemvilágból, a "dreamtime"-ból táplálkozik, látszólag messze van tőle a föld ilyetén megjelenítése. Úgy látja az ősi területet, ahogyan az a szemnek megmutatkozik - ahogyan a tanító, Rex Batterbee láttatta. Namatjira aztán átveszi a tájat, s valahonnan, nyilván a tudat mélyéről hozzáadja a mégiscsak az ősöktől örökölt többletet. 

 

(SIVATAGVIRÁGZÁS) A Simpson Sivatag - mint hírül adták a helyi lapok - virágzik. Ez a hír egymagában is felkeltheti az érdeklődést, mivel sivatagokra nemigen jellemző a virágzás. Itt azonban különleges természeti jelenségről van (lesz) szó, amely egyedüli a világon. A Simpson Sivatag Ausztrália közepén terül el, három állam: Dél-Ausztrália, az Északi Területek és Queensland tagolásában. Területe kétszázezer négyzetkilométer, legnagyobbrészt vörös homok-fedte síkság amerre a szem ellát, és még azután is. A szárazság és a tűző nap a nyári hónapokban 50 Celsius fok fölé emeli a hőmérsékletet. 

A természet szeszélye folytán azonban 5-6 évenként egyszer vastag esőfelhők keletkeznek a sivatag fölött és néhány napos esőzéssel árasztják el a vidéket. A sivatag pedig - mint a mesebeli királyleány - feléled, úgyszólván jellegét veszíti. Szinte órákon belül szárak pattannak elő a vörös homokból, és egy nap alatt a szerteszét nyíló virágoktól láthatatlanná lesz a vörös homoktenger. A lélegzetelállító látvány leginkább felülnézetből, repülőgépről élvezhető igazán. Képzeljük el, hogy egy akkora terület, mint Magyarország kétszer, teljességgel virággal borított! Lila, kék, égőpiros, sárga és fehér tarkaság - végeláthatatlanul. Ez a virágzás néhány hétig tart, aztán a vörös sivatag ismét átveszi az uralmat a következő fél évtizedre.

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2003 / 9   »   Átellenből
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911