Elmondanám ezt néked, ha nem unnád - Kosztolányi kottájához hajolva mondanám, ahogy megtettem máskor is már; újra meg újra elbűvöl dallama-póza, bizalma, jó érzés ráhangolódnom, megszólal a fülemben, engedek csábításának: papundeklimről mesélnék, ha érdekelne a Papundeklire keletkezéstörténete, egyes vonatkozásai, s ahogy én olvasom, írom, rajzolom, látom darabjait, mintha szójáték volna, de hiszen az is.

     A könyv képzelt építménye - deckungja - kétharmadában (talán csak a felében) a rajzokkal együtt már megvan, mikor írom ezt, közben vagyok: most; és nyár van, nyárközép, július (2002-ben); történetem idei évfordulói, a kikerekedő számok mintha kérdeznének, s nemcsak az L. J.-vel együtt megélt négy évtizedre, de a másik kettő és félre, egész életjátékomra mutatnak, méghozzá felszólítóan, szinte felelősségre vonóan, hogy számoljak el. Kinek? És milyen szempontból vagy alapon? A Csaba utcai százforintos bolt előtt találtam egy fehérbőrű, megnyomorított, de valamelyest még élő papundeklit, hazavittem, kisimogattam, körültéptem, s megpróbáltam rajta elszámolni. 

     De akad még itt más indíték is, várj csak, s ha csakugyan kíváncsi vagy a versek és rajzok mögöttesére, mellettesére, ahogy szeretném, akkor azt is elmondom, hogy kommentárom kezdő hangjait már hallani véltem, mikor a papundeklit formáló gesztussá minősítettem, és elhatároztam, hogy néhány korábban született darabját is elhelyezem a kötetben Írt címmel, s nemcsak azért, hogy dokumentáljam vonzódásom múltját: az ismétléssel szeretném újraértelmezni (nem át), továbbárnyalni, és mai valómmal, világommal öszszeáramoltatni a tíz-húsz éve írottakat - közegükkel együtt. A Négy papundekli-dal például, hogy mindjárt a közepébe ugorjak, először L. J. regénye, a Szabad vagy snagovi fejezetével együtt, a Vásárhelyi Miklós hetvenedik születésnapjára készített szamizdatban jelent meg; az illegalitásnak már alig volt tétje akkor, hiszen 1987-ben jártunk. A zsúfolásig telt lakásban száznál több ünneplő fordulhatott meg, s nekem egyfelől jóleső érzés volt, hogy köztük lehetek, helyem van ott, másfelől roppant kétesnek éreztem ezt a helyet, s idegen, feloldódásra képtelen és alkalmatlan elemnek (perifériás papundeklinek) magamat. Nem könnyű tartozni egy csoporthoz, ha valaki nem elégszik meg egy-két összekötő szál vagy akár összetartó gerenda (például a politikai ellenzékiség) érzékelésével, és belülről átélt, árnyalatos egyértelműségre törő kapcsolatot igényel.

     Ezeket a 96-ban fogalmazott szavakat ma is pontosnak vélem, de a valahova tartozás reménytelen katyvaszát érinteni sem szeretném itt. A papundekli-dalokat azért építettem ebbe a könyvbe, mert az akkor betonkockának érzékelt társadalom kispolgári idiotizmusát ma a megtörtént változások után is ugyanolyan stabilnak, csupán egy más módban rögzülőnek látom, amely alkalmanként - a móri mészárlás esetében iszonyatos tárgyiassággal - még félelmetesebbnek, hatalmasabbnak tűnik föl a történelem horizontján. Hozzáférhetetlenebbnek. Úgy tetszik, mintha a papundekli volna a legfőbb instancia, ami a létező szocializmus és a létező kapitalizmus rendszerét egyaránt fölülmúlja. A különbségek meg... - A nyolcvanas évek magyar társadalmának idült dermedettségét ma is jól érzékelem a versekből, a mopedektől zümmögő móri Lenin tér egyszerre jelképes és konkrét szín (helyéből porszem ki nem billen, medrében tartja ember, isten), melyet a vers szemcsés, szürke fotóval zár: ütődött mosoly fűn, fán és falon a móri parkban egy napon. A társadalmi meder azóta ehhez képest megváltozott, a szabadság elfújt ezer korlátozottságot, de a korlátoltságot nem, a szabadságnak a minőséghez (így mutatkozik vagy így is van) nincs köze; a mopedek helyén Opelek, a lány ma kólás palackot (vissza nem váltható, műanyagból készült palackot!) lóbál, szovjet kiskatonák nincsenek, bank van, ügyfeleit lelövik, ez változott, semmi, vagyis minden. Egy gyerekeknek tartott író-olvasó találkozóra várva üldögéltem a parkban a nyolcvanas évek elején s írtam a verset, rögzítettem képet és érzést, kerestem a megértést magamban, hogy mi közöm van közegemhez, egynek a többhöz, próbáltam kifejezni rálátásom folyamatát, hogy mit és hogyan. A rálátásét, ami jelentékeny undorral járt és ironikus pozíciót ácsolt a versnek, s különösen a további három dalban a sivárság globális (legalábbis kelet-közép-európai) képeit vetítette, világérzést dalolt, bár terepe és tárgyai a nyolcvanas évek Budapestjének jellegzetes és jelentéktelen (a jelentéktelenség jellegzetességével megvert) tájait, mindennapi tájaimat mutatták: a Moszkva teret, a Déli pályaudvarnál működő üvegvisszaváltót, a 6-os villamost és a Csaba utcai közértet, a Dunát és az Oktogont, a Csengery utcát - utóbbi ugyanolyan véletlenszerűen került a versbe, mint Mór, s világosan jelzi, hogy a koszlott idill mindenben és mindenütt ugyanaz. Ahogy most olvasom és közlöm ezeket a nyekergő, az erős összhangzatokat csúfondárosan széttördelő, elrontó dalokat, világosan és megnyugvással érzékelem, hogy a szeretetlen és visszataszító világot még akkor is szeretettel, sajátjaként nézi és éli a verselő, ha alkalmanként indulatainak engedve szétszabdalná - s nemcsak a gügye idillt, hanem az egészet. Az indulatnak természetesen nincs konkrét jelentése, pőre indulat, míg a szeretet nem puszta kijelentés, hiszen a mindennapi élet tartalmaiból áll össze és a rálátás alatt-mellett húzódik. Ezért is érzékelem ma olyan fájdalmasan, hogy az Írt ciklus verseiben, ahogy időben közelednek jelenemhez, egyre vékonyabb ez a réteg, s egyre erősebb a szatirikus, publicisztikus hang - és főleg a rezignáció. Vagy mégsem, mert a papundekli közben átlényegült? A mi és a hogyan kérdésre egyszerre válaszol, mássá lesz? Egyszerre taszít és vonz, ezt biztosnak mondhatom: látom ügyes, egyetemes praktikumát, a dobozolás univerzumát, és merő ideiglenességét, eldobandó voltát. Ezért szerettem volna meg? Részvétből? 

     Várj csak, miként is van ez tehát, hogyan magyarázzam?