Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2008 / 6   //    «    9    » 
Horgas Judit
Mondá és lőn
tanulmány (részlet)
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


"Eh, mi a név? Mit rózsának hivunk, / Bárhogy nevezzük, éppoly illatos" - mondja Júlia az erkélyjelenetben, s kijelentése talán megbocsátható, ha fiatal korát nézzük, és hogy olyan nagyon szerelmes. A név, különösen a növények esetében azonban több ezer éven át komoly gondot okozott. A névadás története nemcsak a növénytudóst érdekelheti: az irodalmi művekben lépten-nyomon felbukkanó botanikai metaforák, allegóriák, hasonlatok értelmezését is segíti, ha tudjuk, mit sajátíthattak el az írók, költők a korabeli természettudományos ismeretekből. Az egyre pontosabb rendszerbe illeszkedő nevek jelzik, miként tudtak meg a botanikusok mind több részletet a növényekről. A felhalmozódó megfigyelések lassan beszivárogtak a köztudatba, és a művészek eszköztára is gazdagodott, hiszen a festő és a költő is plasztikusabban ábrázolhatta a virágot, amelynek ismerte gyógyerejét, felhasználási lehetőségeit, hogy melyik évszakban nyílik és milyen formájú a kelyhe. Mindez nem feltétlenül jelentett alapos természettudományos tájékozottságot, és akárcsak manapság, jó néhányan készpénznek vettek mindent, amit olvastak vagy hallottak.

    A Shakespeare-kortárs John Gerrard 1597-ben kiadott herbáriuma például hemzsegett a hibáktól. A kezdetleges nyomdatechnika korában a könyvekhez készült fametszet-illusztrációk drága nyomóelemeit a kiadók igyekeztek minél többször felhasználni. Ez történt Gerrard könyvében is: csakhogy a szerző tájékozatlansága miatt a frankfurti kiadótól kölcsönzött 1800 kép sokszor nem a megfelelő leírás mellé került. A kötet zárásaként a hiszékeny szerző néhány új felfedezésről is számot adott, helyi kuriózumként például az észak-angliai csodálatos lúdfáról (barnacle tree) is olvashatunk, amelyen levelek helyett szárnyasok nőnek. A vándormadarak költözése akkor még ismeretlen jelenség volt, s csapatos felbukkanásukat hihetően magyarázta, hogy a víz fölé hajló fa termései. Gerrard tudományos nevet is adott a lúdfának: Britannica concha anatifera. A lúdfa létezéséről szóló történetek még a 18. században is terjedtek, komoly teológiai vitát okozva, hogy vajon a fán termő szárnyasból fogyaszthatnak-e a hívők böjt idején.

    Mások szerencsére józanabbul és több tudással fogtak munkához. Theophrasztusz, aki Arisztotelész tanítványa, könyvtárának örököse és a peripatetikus iskola vezetőjeként utóda volt, a botanika ősatyjának nevezhető: sok egyéb írása mellett elsőként kísérelte meg a növények osztályozását.

A ma ismert 422 ezer növény közül csupán ötszázat írt le, de alapvető kérdéseket fogalmazott meg. Több mint kétezer hallgatója előtt arról morfondírozott, miért tekinthetünk egyes növényeket hasonlónak: talán a levelük, a formájuk, a magasságuk, a gyümölcsük, az illatuk, az ízük alapján? Hogyan írhatjuk le? És hol bújik meg a növény lelke? Azt is megfigyelte, hogy az Árkádiában, Macedóniában vagy az Ida hegyén termő növény más-más tulajdonságokat mutat, s felmerült benne a kérdés: vajon csakugyan ugyanarról szólnak a beszámolók? Máskor meg, éppen fordítva, ugyanazt a növényt különböző néven hallotta említeni. Ki tudna rendet tenni ekkora összevisszaságban?

    A növények pontos megkülönböztetése nem elvont tudományos feladat volt, hanem élet-halál kérdés. Már Hippokratésznél olvashatunk a gyökérvágókról, akiktől az orvosok a gyógyszerekhez felhasznált növényeket beszerezték. A rhizotomoszokról Szophoklész színdarabot is írt, ami bár nem maradt fenn, az mégis sejthető, hogy az ősi tudás őrzői rendkívül babonásak voltak, és szörnyűséges büntetéssel (halállal, vaksággal) fenyegették a kontárokat. Theophrasztusz számos intelmet lejegyzett: a bazsarózsa gyökerét például éjszaka célszerű kiásni, mert ha munka közben az ember megpillant egy harkályt, azonnal megvakul. A babonák persze kapóra jöttek a gyökérvágóknak: elijesztették az üzletüket rontó amatőröket. Az is előfordult (az ókorban, a középkorban és manapság ugyanúgy), hogy az ősi tudás lelkiismeretlen árusokhoz került. A 17. századi Thomas Johnson arról panaszkodik, hogy a piacon vásároló gyógyszerészeket az árusok nap mint nap szégyentelenül becsapják, mert a patikusok nem képesek megkülönböztetni a gyógyfüveket. Így aztán a nehezen beszerezhető és drága növények helyett sokszor könynyen hozzáférhető, de hatástalan, vagy akár mérgező füveket adnak. Nehéz mesterség ez, és hiába védik a céhet szigorú törvények, sok a kuruzsló, aki elhalássza a hasznot. Az Erzsébet-kori gyógyszerészek közül a leghíresebb talán Shakespeare Patikáriusa, akit Romeo leírásából ismerünk meg:

 

Eszembe jut egy patikárius...

Itt lakhat: erre láttam őt minap,

Toprongyosan, kócos szemöldökével.

Aszott gyógyfüveket szemelt aszottan:

A nagy nyomor csontig lerágta húsát.

Sötét boltjában teknősbéka lógott,

S egy alligátor, s förtelmes halak

Kiszáradt bőre. Fent a polcokon

Ütött kopott üres kis tégelyek,

Zöld bögrék, hólyagok, dohos magok,

Zsineg-végek, száraz mézes-kalácsok, 

Jól széjjel rakva, hogy mutassanak.

 

A borzongató kép a darabban egy szegény mantovai gyógyszerészt és boltját ábrázolja, de tépelődő válasza, amikor Romeo mérget kér ("Van ily szerem, de törvényünk szerint: / Ki árusítja, fejével fizet."), híven tükrözi az Erzsébet-kori viszonyokat is. A leírásból nemcsak az derül ki, milyen nyomorúságos körülmények között él a gyógyszerész: a részletgazdagság alapján az is feltételezhető, hogy Shakespeare látott már hasonló boltot Londonban. A baljóslatú, varázslatosnak hitt egzotikumok mutogatása már Hippokratész korában a vásárlók csalogatását szolgálta, ahogy ma minden gyógyszertárban egymást érik a különféle készítmények reklámtáblái. A gyógyulásra, fiatalságra vágyók bármilyen szert kipróbálnak: ezt aknázza ki Ben Johnson 1606-ban írt komédiájának főhőse, Volpone, aki vándor doktornak öltözve azzal hirdeti csodaolaját, hogy "hatszáz különböző gyógyfű kell hozzá, azonkívül, kötőanyag gyanánt, meghatározott mennyiségű emberi zsír, amit az anatómusoktól vásárolunk." A kuruzsló keverékében a megdöbbentően széles tudást sejtető hatszáz növény a kellően rémisztő, és éppen ezért hatásosnak tetsző emberzsírral elegyítve talán nem gyógyítja a májeldugulástól a bélcsavarodásig az összes bajt, amit Volpone felsorol, de rendkívül hatásosan nyűgözi le a hiszékeny városiakat - és ez a cél.

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2008 / 6   »   Mondá és lőn
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911