Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2009 / 3   //    «    1    » 
Levendel Júlia
Arany-hímzés
esszé (részlet)
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


Azt hittem a télen, hogy fűbe harapok:
De látom, ez egyszer tán még fűre kapok.

Arany János: Zöld vers a Ligetben, 1870.


Reggel ötkor – de reggelnek mondható-e a decemberi öt óra? – mintha csak a kinti, véghetetlen-alaktalan, vagy inkább tömbösödött és szertelenül mindjárt öblösödött sötéttel feleselne, még élesebbnek, szinte felismerésnek tűnik egy-egy cikkanó ötlet. Hasítani kész a sötétség-masszát. De még a máskor satírozott sejtelem is szúrós, szálkás. Aki hajlamos szélsőségek között hintáztatni indulatait, jól teszi, ha ilyenkor a nappalinál is gyanakvóbban kezeli a maga józannak tetsző gondolatait, szelídnek hitt érzéseit, s különösen ésszerű és egyszerű terveit. De hogyan tudná az éppen érző-gondoló-tervező megítélni: józan-e a józansága és kivitelezhető-e az egyszerűsége? Saját gyakorlatom alapján állítom: sehogy. Ez persze nem segít megkapaszkodni – egyáltalán lenni – abban a hajnali űrben. Ugyanakkor az abszolút bizonytalanságban, amibe oly könnyen zuhan egy-egy felriadáskor az ember – világítson bár a sarokban kislámpa, adjon némi fényt a telehold vagy a szemközti lakás még vagy már fénylő ablaka –, a kapcsolatok maradéktalan eltűnését érzékelve (mert még önmagunkhoz, saját helyünkhöz, időnkhöz, nevünkhöz sem vezet semmi, az ismeretek mintha soha nem is lettek volna), ebben a majdnem öntudatlan, mégis rémült, a metafizikai tapasztalatok befogadására pedig leginkább alkalmas állapotban, noha létformánk mintha visszatántorult volna az újszülött-ösztönösséghez-rebbenékenységhez – ilyenkor, mondjam mégis egyes szám első személyben, én valahogy mindig a praktikus ötletek kikötőjébe vetődöm. Lehet, hogy már a „kibírás” eredményeképpen; lehet, ha jó sorsom nem kavar oda, akkor egyenesen a nem-létbe jutnék – nem tudhatom. De hogy hajnali bolyongásaim közben pattannak elő a nagyon is szellemi, ám a legtöbb gyakorlati tennivalóval járó ötleteim, az biztos. Meg az is, hogy ha már előpattantak, ha egyszer szépek, izgalmasak, a kivitelezés csupán megoldandó feladattá lesz. Kategorikus imperativus. (Elképzelem, Kant mennyire örülne, ha örömfélére valaha is kapható volt, hogy lám, van aki konkrét gyakorlatban alkalmazza tézisét.) Ez a magamra vett „kell”, tudhatom, kórosan fejlett kötelességérzetembe kapaszkodva a makacsság netovábbját képes majd előadni – bár kétséges, elválasztható-e, megkülönböztethető-e a feladat felismerése-kijelölése és a teljesítési kényszer képessége. Ha az „ötlet” egy-egy megírandó novella, esszé, regény volna, még elmerenghetnék, hogy talán az „ihlet” titokzatos keletkezéséről, működéséről szerzek tapasztalatokat, csakhogy gyakran más természetű hajnali felviláglásban van részem: s például ha nem egyszemélyes, hanem műhely-jellegű a terv – folyóirat, könyvsorozat –, kivitelezésének bonyodalmassága, az anyagi háttér biztosítása, a mindenféle lélek- és agyölő szervezés, ügyintézés, a hosszú évek múltán is kísérő, és kísértetként visszajáró következmény – terjesztési küszködés, számlázás, visszáruzás, tárolás stb. – azzal a sötétet hasító villanással szinte egyszerre ér hozzám, vagyis kevésbé költőien: az első perctől, mielőtt az első kivitelező mozdulatot tenném, mielőtt pontosan megfogalmazhatnám, miről is van szó, tudatában vagyok, hogy az ötlet testesítése mivel jár. De hát muszáj belevágni – bizonyára „Vész és vihar hajt... Tovább! tovább!” –, akkor már muszáj bányalóként vinni-húzni.
Muszáj-e?
Visszakérdezésemet csak néhány hónapja hallom – egyre sűrűbben. Nyilván ez is az öregedés tünete.
A minap kora délután a Mammut egyes épületének harmadik emeletén vártam az üvegezett liftre. A postáról jöttem át – azt hiszem, akkor is láthatatlanul vigyorogtam magamban, hogy lám, így alakulnak a dolgok, vagy inkább, hogy ez a világ sora, mert nap nap után még mindig, másfél év elteltével is mulatságosnak tűnik, hogy A posta fala című írásom után csakugyan eladták a Krisztina körúti főposta épületét (kinek? úgy hírlik, szálloda lesz belőle; egyelőre lakatlan, halott, lélek ott se be, se ki) – és mi tagadás, felemás érzéseket kelt, hogy a bevásárlóközpont harmadik emeletén mintha csakugyan kulturáltabban működne a hivatal, és az ügyintézők kivétel nélkül jobban, sőt, otthonosabban érzik magukat itt, az új helyen. A tizennégy pultnál gyorsabban és átláthatóbban megy a munka, valahogy mindannyian öntudatosabban néznek a monitorra és az ügyfélre; valószínű, a sorszámhúzós rendszer önmagában elegendő volt, hogy bankhoz hasonlóvá tegye a postát, és értelemszerűen banki alkalmazottá a postahivatalnokot, ez pedig nem csekély előrelépés, illetve felfelé jutás a társadalmi ranglétrán. Szégyellni illene hát, hogy sajnálkoztam, sőt, huhogtam a „változás” hallatán? Lehetséges, hogy minden sötét előrejelzés, ökológiai- és egyéb katasztrófa-jóslat ilyesféle? Hogy ebben a parányi jelenségben megmutatkozik, ami a nagyra, a globálisra is érvényes: a veszélyesnek minősített, ha megvalósul, ha bekövetkezik, legalábbis kétesélyes? Honnan tudható akkor, hogy az a kivágás, lebontás, vagy az a felépítés, az a tiltás vagy az az engedélyezés helyes vagy helytelen? A közöny biztosan helytelen, de a valamilyen előjelű viszonyulás is roppant ingatag. Nekem réges-régen van néhány földrengésbiztos igazodási pontom: a legelső, hogy eleve nem hiszek el semmit (lebontás, megépítés, beszüntetés, megvásárlás stb. szükségességéről), amit olyan pozícióban lévő emberek állítanak, akiknek a „változtatás” anyagilag előnyös, ráadásul akik önnön érdekeik képviseletét-reklámozását finanszírozni tudják, s így duplán kiváltságos helyzetben vannak. Túlontúl könnyű érvelni és ellen-érvelni, pontosabban „szakemberek”-kel érveltetni és ellen-érveltetni, amikor minden porszívókereskedő cégnek „filozófiája” van, de még a filozófiai intézetek, tanszékek is tüntetően ideológiamentesek – mikor általános, de tudomásul nem vett tapasztalat, hogy az értékegyenlőséget játszó kapitalizmus éppen ezzel a „tágassággal” ámít, a „szabadság”-ot tűzi horgára, így fogja ki (és be) a lelkeket...
De talán aznap, hogy a Mammut II-ből battyogtam át a „régi”, valamivel korábban elkészült épületbe, mert még a bankba is be kellett mennem, minderre mégsem gondoltam, nem is volt akkor láthatatlan vigyor, vagy ha volt, reflexes csak, mert túl voltam egy zsúfolt, ügyintézős délelőttön; a két épületet összekötő átjáró vitrinjei között szaporábban léptem, el a görög meg olasz vendéglők előtt; az üvegezett liftre várva telibe talált az egész harmadik emelet illattobzódása – és a látvány: abban a félpercnyi időben, míg megjött az egyik lift, ajtaján a felindult fiatal nő reklámképével (az írás szerint azt kiáltja: Állítsák meg! Ki akarok szállni!), én magamat néztem a makulátlanul csillogó tükörben. Tudtam, hogy magamat látom, hogy most ez látható belőlem. Ezt látták délelőtt a hivatalnokok, imént a postai alkalmazott, s hamarosan ezt látja a banki pénztáros. Egy néni arca, alakja, tartása. Az égvilágon semmi feltűnő nincs rajta. Megdöbbentett, hogy a hajnali bolyongóhoz mennyire más test tartozna – a húsz, harminc vagy negyven évvel ezelőtti?, mert a bolyongás az akkorihoz hasonló? –; a diszkrepancia szélsőséges következtetéshez vitt: talán nem való már nekem ez az érzület, a loholás-lobogás, az új és új hajózás; talán idétlenség is, kínos tévesztés, mintha miniszoknyát viselnék. Az epigramma-tanácsot ízlelgetem, hogy „Ifjúkori munkát öregen ne végezz... Mert a keverék-mű a fejedre támad” – de Arany valójában önmagát inti, és túlontúl átlátszó, hogy ez inkább mentés és magyarázat az elakadásra, nekem azonban nincs latolgatási lehetőségem, mert nem „munkavégzés”-sel, hanem kényszerrel, méghozzá történelmi és életidőm szerint is korszerűtlen kényszerrel birkózom. Mindenesetre a kérdés, hogy muszáj-e, így még szorongatóbb.
A hatvanas évek közepén egyetemi tanárom kedvenc témája volt a „mégis morál”. Szenvedélyesen magyarázta, hogy a huszadik századi költők – az igazán nagy és haladó költők – pesszimizmusa viszonylagos: lássák bár tökéletesen reménytelennek a világ s a maguk sorsát, egy-egy döntő ponton mégis hitet tesznek a küzdés és a jobbító elszántság mellett, s így, éppen ezzel a daccal hívják, és mindjárt szolgálják is az emberséges jövőt. Erős mimikával, széles gesztusokkal kísért, jócskán turbóztatott indulata persze nem általában az emberséges jövőt, még csak nem is a jövőt, hanem az éppen adott kurzust és kultúrpolitikát szolgálta, mert többek között a minden író számára amúgy is kötelező optimizmust (a „kivezető út” meg-, illetve felmutatásának szükségességét) szorgalmazta. Szabadon és józanul gondolkodva az ember úgy véli, hogy amikor a sötéten látás vagy a kétségbeesettség bűnnek minősül, az „erkölcsös” irodalommagyarázó eleve szembefordul a kultúrhivatalnokokkal, és az írók, a mégoly pesszimista vagy szabványokhoz alkalmazkodni képtelen alkotók pártjára áll. Hogy a szerencsétlen „mégis morál” kifejezés – tételezzük fel, van értelme – a lázadást, a szellemi szabadságharcot jelenti, legalábbis ezek eszköze. De talán így, ennyi sem igaz, mert a „mégis”, a „csak azért is”, a teremtő dac bármilyen megnyilvánulásában felfedezhető az ösztönösség – a költői „mégis”-ek, a remények és sóhajtós vágyak meg többnyire életösztön-jelek. Ezért is visszatetsző múltbeli tetteket, döntéseket hősiességként, önmeghatottsággal elő- és eladni! Kínosan hamis az efféle, mint az érdekeltség motiválta fejlődés-hirdetés vagy fejlődésellenesség.
Nekem például világéletemben fejletlen volt a kompromisszumkészségem, és kórosan erős a dacosságom – számtalanszor tapasztalhattam, hogy nem elvi megfontolások, hanem zsigeri indulatok késztetnek egy-egy kemény „nem” kimondására. Ezzel a ténnyel azonban nem a manapság roppant divatos erkölcsnélküliséget idealizálnám és ideologizálnám – sőt. Erkölcsös lehet, ahogy az ember visszanéz a maga ösztönös tetteire, vagy akár az ítéleteire – és mindenképpen erkölcstelen, ha nem néz vissza. Szerencse dolga volna, hogy oly sokszor érzékeltem a számvetés felkínálkozását is?

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2009 / 3   »   Arany-hímzés
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911