Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2009 / 3   //    «    26    » 
Bécsy Ágnes
Vásárra viszem a bőrömet
esszé 
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


 

Valamikor az elmúlt évszázad utolsó évtizedének küszöbén, midőn a társadalmi változások lelki turbulenciái közepette az irodalom tudós munkásait először kerítette nálunk hatalmába a pozícióvesztésből származó demoralizálódás azon undora, mely oly sokaknál hamarosan a szellemi és morális pánik öngyilkos cirkuszi mutatványaihoz, még többeknél a katatón depresszió élőhalott állapotához vezetett, egy maroknyi irodalomtörténész félszeg kísérletet tett az irodalomtudomány klasszikus éthoszának kimenekítésére valamifajta rezervátumi baráti közösség együttléteibe. A találkozók programjának „szakmai” traverzeit tervezgetve azonban a megváltó vállalkozás – ha számukra nem is nyilvánvalóan azonnal – elvérzett. A program ugyanis lényegében azonos lett az egyetemi és akadémiai intézetek akadémikus vitáival: terítékre kerül egy dolgozat (amit valaki szakmai célokra akadémikusan úgyis megírt, mert foglalkozásszerűen meg kellett neki), a többiek pedig ezt segítő jószándéktól buzogva szakmailag megvitatják (vagyis mindenki diadalmasan bemutatja, hogy ő minden jelenlevőnél és még a hosszú fejtörés szülte dolgozatnál is ex tempore – és egyáltalán – okosabb). Hiába: a „szakma” a kompetenciák életre-halálra szóló versenypályája, s a győzelemhez a „fokozatok” fordulóin át visz az út; a kompetenciát pedig a legkorszerűbbnek deklarált „szakirodalmi” tájékozottság és a legtöbb filológiai „adat” birtoklása jelenti. Ezen az sem változtat, ha közben a baráti vendéglátás kulináris kellékeit szívélyes bőségben adogatjuk körbe.

Alakulhattak volna pedig a dolgok talán szerencsésebben is, hiszen a tervezgetés kezdeti, komolytalanabb fokán az egyik jeles filosz fölvetette a lehetőséget, hogy esetleg elemezzünk közösen verseket, hiszen olyan szerteágazó eszköztárral és kaotikus módszerekkel szorgoskodunk tudományunk tárgyai körül, hogy nem ártana megtekinteni, miként kapcsolódnak ezek – vagy épp nem – az esztétikumot hordozó szövegekhez, azok értelméhez, s eszerint miként kapcsolódhatnának egymáshoz. Ám még végig se mondta naivan gyermeki ötletét, s máris dadogó szabadkozásban vonta vissza: ezer érv született nyomban az összeráncolt szemöldökök mögött az ötlet parttalansága és tudományos megbízhatatlansága ellen. „Noná – morogtam magamban sátáni pillantással méregetvén a tudomány versengő barátait –, fogjátok is ti kockáztatni az őszinteséget! Vásárra vinni a bőrötöket?!...”

Kétséges ilyenformán számomra az is, hogy jobb irányba fordulhatott volna bármi attól, ha a rezervátumi társulat valamiféle science fiction kegyelméből tanulmányi kirándulást tesz akkoriban a nevezetes L.-béli Erasmus kávéházban, s ott figyelmessé tétetik a „szövegbe helyező szerkezet”-re. Mert ugyan a filosz-fajtánál megvesztegethetőbb sznobot képzelmünk aligha talál, s L. földrajzi tájolása, patinája és gazdagsága mélyen impresszionálta volna sóvár szellemét, Poe, Kierkegaard és más effajta celebek diszkrét társasága pedig egyenest a megdicsőülés mámorával tölti be lelkét, Remko barátunk találmánya átvillanó udvarias érdeklődésnél és meggyőződéses tartózkodásnál nem számíthatott volna többre – elvégre a korszerűség és tudományosság parancsa, hogy kipróbáljuk a technikai forradalom barbárainak játékszereit is, ámbátor erről első pillantásra lerí, milyen primitív vágyfantázia szülte, blőd ketyere (kivált, mióta már tapadókorong se kell hozzá, egészen vezeték nélkül on-line): majdnem így működött négyéves koromban orvosi táskám legfőbb műszere, a „dódító” nevű csodatevő cipőkanál is, mellyel puszta rátétel útján minden betegséget azonnal meg lehetett szerelni. Na, nem! – egy felnőtt filológus mégsem röhögtetheti ki magát, az irodalom és az ő tudománya halálosan komoly dolog, valódi vakbélgyulladást kioperálni pedig nem gyerekjáték, hanem véresen nehéz sebészi munka.

Na de, vethetik szememre, térhetnék már végre a tárgyra! – s egyébként is miért beszélek ilyen kitartóan a tűnt időkről? Hiszen a régi filológia és historizmus bölényei lassan már mind vagy éhen halnak szűkülő rezervátumaik szikjén, vagy a kilövetés rémétől űzve új filológusokká és historikusokká maszkírozzák át magukat, a irodalomelmélet divathullámainak lionjai egyre sűrűbben cikázhatnak L.-be és más vadnyugati tájakra a szájensz újabb és újabb fikcióinak szükségletétől hajtva, a bolognai infantilizációs program meg egyenesen fölverte a digitális technikák ázsióját, s már nem is a szöveg dekonstruálása a legfrissebb szenzáció a műtőasztalon (mióta sikerült mindent úgy kioperálni belőle, hogy a történelem iróniája folytán már a Semmi se semmíthet benne semmit tovább), hanem maga a szöveget re- és de-generáló és -konstruáló medialitás! A végén még akár a „szövegbe helyező szerkezet” szétszerelésére is sor kerül?... És kiderül, hogy a jámbor kütyübe milyen elképesztő „szakirodalmi” tájékozottság zsúfolt bele milyen hihetetlen menynyiségű filológiai, nyelvészeti, filozófiai és poétikai „anyagot” (no, persze, köztünk szólva, így hiányos, meg úgy kritizálható módon...)? Talán ne sürgessük; aggályos, hogy a tudós professzorok azonnal megtalálnák a vakbelét, s menten kivágnák: azt a bizonyos személyt.

Nos, hosszú kitérőm oka épp ez az egyes szám negyedik személy: nékem is legszemélyesebb őm. Mert a magam élettörténetével azonosan s arra vonatkozóan, a legalanyibb érdekkel tudok csak katartikus értelemben belehelyezkedni Kállay Géza kötetébe, hogy megértsem ezekkel a szövegekkel egyszersmind önmagamat (úgy is mint hajdan szerény tanárát, immáron szerény pályatársát, aki mogyorópálcaként suhogtatván a rozsdás cipőkanalat, bízvást egyre bizarrabb látványul szolgálok a mai tanítványoknak a bolognai magyar irodalomtörténet kreditrendszerének digitalizált rubrikáiban); s hogy képes legyek úgy érteni meg magamból őt, s benne magamat, a legteljesebben intim személytelenséggel, mint egy valósággá formálódó, kezdettel s véggel bíró értelmes történet esélyét.

A történet értelme – legyen bár hőse az irodalom alkotója, tudósa vagy éppen csak olvasója –, a logika és a kötőmód egybeesésének paradoxonában teljesül – derül ki a kötet utolsó írásából, hol az alapgondolatok tanulmányokon, műelemzéseken átfűződő szála visszatér a trilógia kezdőpontjára, az Erasmus kávéházba s a pályakezdő tanulóévek tereihez. Ebben a kierkegaard-i szertelen áradással poe-i fantasztikus elbeszélésbe szőtt filozófiai dialógusban világosodik meg végleg a rejtélyes negyedik: az abszurd erejével teremtő hit legbensőbb személyességét és a lét (és létező szöveg) kérlelhetetlen logikájának objektív tudását önvalóságává egyesítő végső és teljes személy; valamiképp mindegyre kívülünk imbolygó, de mindegyre magunkba vonni vágyott súlypont; ez a legintimebb személytelenünk, melyben maradéktalanul azonosak lehetünk önmagunkkal, már csak azáltal is, ha hiányzik. A végen innen (hol a kezdet is még bizonytalan homályba vész), nem több, mint a legnagyobb földi kockázat és bizonyosság: „tudjuk, hogy hogyan léphetünk tovább” (301. o.).

A magam tudása („ön-tudásom”) a továbblépést illetően, mely meghatároz engem – azt, amit érthetek és élhetek, mondhatok a következő pillanatomban –, természetesen távolról sem az az értelem, ami Kállay Géza szövegét létrehozta. De nem is olyan értelem, aminek egyetlen porcikáját is birtokolhatnám immár nélküle. Ami nem a könyv maradéktalan elfogadását és jóváhagyását jelenti, hanem súlyos ítéletet. Csakhogy ez az ítélet nem fejezheti ki magát a szokásos kritika formájában (mely a persona mögé rejtezett léha ego műfaja volna), hanem csak abban, amit – továbblépve – én magam írhatok. Feltéve, hogy Kállay Gézához s önmagamhoz hasonlóan vállalom azt az „őszinteséget”, amit a honi „szaktudomány” legvégső ínségében is hajlamos kiátkozni, és vásárra viszem a bőrömet.

Ez azonban még a várható kritikus fogadtatástól eltekintve sem akármilyen megpróbáltatás, ha tekintetbe vesszük, hogy ami az esztétikum lehetséges világában a metafora felfénylő lelki valósága, az életvilág véres valóságaként maga a két lábon járó vonatkoztatási téboly. Képzeljük csak el, amint a Shakespeare-elemzésbe belebódult professzor úr két szeminárium (és két strófa) közt a menzán kéjesen csámcsogva befalja ihlető tárgyát! Úgy tűnik, az irodalom épp az effajta atrocitások ellenében létszükséglet. Mindazonáltal a művek tisztességes vegyelemzésében, ha mégoly egzaktan tudományos óhajtana is lenni az opus, alighanem elháríthatatlanul marad valami fenyegetően alkímiai mozzanat. (Különben miért kellene untalan újraolvasni s -értelmezni a költészetet?) Az adeptus pedig jó, ha tudja – az utóbbi időkben jobbára C. G. Jung megszámlálhatatlan beavató irataiból tudhatja –, hogy az effajta misztikus operáció a készületlenre könnyen halált és őrületet hozhat; a végső kincsként elnyerhető bölcsek köve mindenekelőtt a legyőzendő fenevad maga (mondjuk amerikai puma: felis concolor), s a filozófusok fája egyben a Krisztus keresztje is. A Maria Prophetissa híres, nyelvi rejtvényszámba menő axiómája óta – „ek tou tritou to hen tetarton” (a háromból lesz az egy [mint] negyedik) – sokakat elriasztott, bizony-bizony, a szimbólumok értelme – mint megtestesült pszichikai realitás. Fenyegetésük ellenében csak a filozófus értelem nyújthat védelmet – egy kommentárokat kommentáló „szaktudomány” önmagában soha. Lehet, hogy e nehézség magyarázza, miért kezdődik Platón Kritiaszba torkolló Timaiosza a filológusoknak annyi hasztalan fejtörést okozó, csúfondárosan enigmatikus mondattokkal?

 

„SZÓKRATÉSZ Egy, kettő, három – de hol a negyedik, kedves Timaioszom, azok közül, kik tegnap vendégeim voltak, ma pedig házigazdáim?

TIMAIOSZ Valami rosszullét lepte meg, Szókratész, különben a maga jószántából aligha maradt volna el összejövetelünkről.”

 

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2009 / 3   »   Vásárra viszem a bőrömet
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911