Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2009 / 4   //    «    2    » 
Centauri
Utazás a nagyvárosba
novella (részlet)
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


 

Apám anyámként nevel, bár minden második hét szombatján anyám is eljön hozzánk Great Green Woodsba, és ezt a látogatási rendet olyan szigorúan tartja, hogy voltaképp csak ez szervezi az életünket – apámét és az enyémet is. Mert a fennmaradó tizenhárom napban is jelenvaló, nem tudom, miként lehetséges ez, de így van. Apámon csak érzem, hogy látja őt akkor is, amikor a távolban él, én viszont tudom magamról: látom mindennap. Olyan, akár az árnyék; szüntelenül látom, de mintha csak egy nőalakú párafolt volna az ablakomon – gyöngyházfényű aurája van; áttetsző, tünékeny, finom és illatos. És bár tavaly ősszel már elmúltam harminckettő, ez az aura még mindig gyermekként viszonyul hozzám – amint anyám is, minden második hét szombatján.

Úgy gondolom, már egyévesen is éreztem és értettem a hiányát, pontosabban azt, hogy lehetnék vele gyakrabban is, és az elmondhatatlanul édes érzés volna, ezért nem túlzás azt állítani, minden második szombat beteljesülést ígér. Nemcsak ígér, hanem ad is, mivel olyan sosem volt még, hogy anyám ne lett volna fent azon a buszon, amit mindig én várok a kereszteződésben, és ettől persze már a péntek éjjel is végzetesen édes; ugyanakkor mindig nyugtalan, mert kínzó a hiánya, és olyan kérdések motoszkálnak hajnalig, mint az, hogy miért nem jön soha egy kicsit korábban? Például péntek este. Miért nem marad legalább egyszer az egész hétvégére, miért megy el mindig a félhetes, szombat esti busszal, miért nem várja meg a negyedtízest, a másnap reggelt, vagy a vasárnapi ebédet, amit apám olyan gonddal készít harminckét éve, mintha rég halott nagyszüleim helyett a nagyapám és nagyanyám is volna. Apám az én családom, az ő odaadó sokoldalúsága pótolja a famíliát, de kétségtelen: távoli anyám látogatásai nélkül ez a dinasztia – amelynek én kivételezettje és trónörököse vagyok – félnap alatt bomlana föl végleg.

Anyám kereken egy évet volt velünk. November hetedikén szült meg, pontosan a kiírásnak megfelelően; apám sűrű ködben, szitáló ónesőben vezette ki őt a taxihoz, amely tapogatózva haladt az égerláp-erdők között kanyargó, sikamlós úton. Mosolyogva mesélik mindig, hogy „udvarias magzat” voltam, megvártam a híradó végét, amit együtt néztek minden este, mivel apám olthatatlan érdeklődést mutat a világ dolgai iránt, anyám pedig áhítattal viszonyul apámhoz. A vacsorát viszont már nem vártam meg, amint lement a szignál és apám megterített, kezdetét vette anyám vajúdása. Ezután vitt a taxi minket a novemberi lúgoktól nyákos kisvárosba. Anyám nem akarta, hogy apám vele legyen, egyedül szült meg harminchét perc alatt, és 365 napig maradt velem. Következő év november hetedikén, amikor szintén köd volt és óneső esett, összecsomagolt, és ugyanazzal a taxival, ami korábban szülni vitte, elment örökre. Másnap jött világra apám első ahal-tekini csikója, Zinfandel, és aznap ittam életemben először lótejjel kevert dadatejet. A dadám az első két évben heti három alkalommal látogatott és szoptatott, anyám két éves koromig kéthetente. Hatéves koromig kaptam lótejet, apám szerint ebből a tejből – és neveltetésemből – ered a korlátlan szabadság utáni olthatatlan szomjam. Anyám szerint ennek a tejnek köszönhetem a bőröm simaságát, a hajam fényét és a hajlékonyságomat. Lehet, hogy ez így igaz, de azt ma sem tudom, miért ment el, honnan érkezik, miért nem megyünk ki elé a vasútállomásra, miért megyek elé mindig egymagamban, miért nem maradt még egy évet, s miért épp kéthetente jön.

Ezeket a szombatokat sosem hagyja ki, én is mindig itt várom, most először tűnik úgy, hogy nem találkozunk. Apám azt szeretné, ha krisztusi korba érve elmennék világot látni a nagyvárosba, legalább néhány hétre, mivel sosem jártam ott. Igaz is, ki sem tettem a lábam innen, nem jártam bölcsödébe, óvodába, de még iskolába sem, apám szerint azért, mert túl okos és „többre hivatott” vagyok. Látom a tévében, hogy mennyi-mennyi ember szaladgál a világban, milliós nagyvárosok, bombasztikus metropoliszok élednek egyre-másra, felhőkarcolók épülnek fel és omlanak le, vannak olyan házak, ahol ezer ember eszik egyetlen étteremben, ám én egész életem során talán ha száz embert láttam.

Most is apámék tűnnek a világ közepének. Amikor azt olvasom valahol: emberiség, rájuk gondolok csak, mintha anyám lenne a paradicsombeli, szűz és mezítelen Éva, apám pedig a Genezis Ádámja, testvérem persze nincs, néha hiányzik, és úgy érzem, van is valahol, Káin a neve, és megölt engem, tudom, de nem bánom, mert itt van apám, aki mindenre megtanított. Mindig jelesre vizsgáztam, az ő segítségével párhuzamosan végeztem el három egyetemet, négy diplomát szereztem, s mindegyiknél ő volt az én titkos konzulensem. Hét nyelven írok, olvasok és beszélek folyékonyan, és nemcsak lovakat tartunk, hanem huszonhatezer könyvet is, majd’ mindegyiket elolvastam, a Bibliát héberül, az Iliászt ógörögül, az Ulyssesből új fordítást is készítettem, és amikor vegyésznek is felvettek, az istálló végéhez épített fészer helyén, a pince felett apám labort is berendezett. Akad néhány közös szabadalmunk, de mindent ő intézett, én csak tanultam, figyeltem, olvastam, sétáltam, ettem-ittam, jegyzeteltem, és napi három órában a ház körüli teendőknél segédkeztem.

Csodálatos könyveket hoz mindig, és mindent elolvas velem. Mindent mindig megbeszélünk, hétszáztizenkét edénynyalábos növény- és tizenhét mohafajt fedeztünk fel a patak mentén, és tízéves koromtól – amióta madarakkal is foglalkozunk – kétszáztizenhárom féle szárnyast figyeltünk meg az udvaron, négyszer láttunk üstököst, és kétszer észleltünk teljes napfogyatkozást, amiből a második épp anyám egyik látogatására esett. Égszínkék, könynyű tüllruhában ült az árnyékba burkolózó teraszon; apám az elsötétülő Napot nézte bekormozott üvegen át, anyám inkább apám sötét arcát leste, én meg anyám ragyogását ittam úgy, mint hajdanán a meleg és bársonyos lótejet. Úgy emlékszem, szerelemmel nézett apámra, bár sosem láttam olyat, hogy megérintette volna; annál többször éreztem apámon, szeretné átkarolni őt, leghőbb vágya szerint elmerülne anyám istennői páráiban, miként én is; én valami olyasmiben, ami plátói és megnyugtató, apám inkább mindabban, ami anyámban talán már a kezdetektől hérakleitoszi és nyugtalanító.

De bármennyit képeztem is magam, bármire okított is, apám mindig többet tud nálam. Mindig egyetértünk, mindig tanulok tőle valamit, mindent megbeszélünk, de azt nem tudom még, anyám miért csak háromszázhatvanöt napot maradt velünk, miért csak kéthetente jön, s újabban felvetődik bennem a kérdés, hogy egyáltalán miért jön még? Bár tudom, mert érzem, csüggeteg szeretete is szokatlanul erős, imád engem, apámat nemkülönben, mégis, mi dolga lehet a nagyvilágban, hogy csak minden tizennegyedik napját adja nekünk, s most úgy tűnik, még ez is, harminckét év után ez a szombat is kimaradhat. Már ha szófogadó fiú leszek, és a nagyvárosba megyek világot látni. Ám arra gondolok egy éjjel, elalvás előtt, hogy a sok-sok ember között felbukkanhat anyám is, és talán már kedden vele találkozom, talán már az első napon megpillantom őt egy szupermarket forgóajtajában, talán már az első metrónál őt hozza velem szembe a mozgójárda. Elalszom, álmomban látom is, már messziről látom, amint felfelé jön, én lefelé tartok, kinyújtja a kezét, én is nyújtom az enyémet, s ahogy elviszi mellettem a lépcső, egy pillanatra megérintjük egymást. Lágyan súrol, mint egy távolról utolérő, délvidéki szellő, tömeg vesz körül minket, megilletődve bámulnak ránk, azt hiszik, régi szerelmesek, békében elvált szerelmesek vagyunk. Azt várom, intsen, szóljon hozzám a búzavirágkék, mélabús, reményvesztett szeme, és mondja: gyere fel, a lépcsősor végén várlak. De nem, eltörpül a tömegben, nem néz vissza, olyan érzés, mintha most látnám őt utoljára; mintha nem a városban találnék rá, hanem kint, a mezőn, és elszaladna, búzavirággá válna egy véget nem érő, pipacsokkal fertőzött búzatábla dzsungelében. Arra gondolok, inkább maradtam volna otthon, vártam volna ki a szombatot türelmesen, ahogy harminckét évig mindig kivártam. Úgy érzem, megszegtem a rendet, amikor a városba mentem, pontosabban azzal, hogy anyámat szombat helyett már kedden megtaláltam, és most büntetésül nem láthatom viszont soha többé – ezt álmodom. Rémálom ez, pedig sosem voltak rémálmaim, csak most, amikor apám a nagyvárosba küld, és életemben először fenyeget, hogy nem leszek itt szombaton, itt, ahol bizonyára épp aznap fog átszállni a kétszáztizennegyedik madárfaj, amikor a nagyváros aszfaltján szédelgek. Nem is érdekel, mi van ott; nem hiszem, hogy többet tudhatnék meg, ha odamegyek, bár apám okos, így tartja az egész környék, ezt mondja anyám, és én is így gondolom, tehát mégis a nagyvárosba kell mennem, ha egyszer ő így látja jónak.

Apám se tudja megmondani, miért nem álmodom. Illetve álmodom én, de mindig csak azt, ami a birtokon történik: hogy együtt reggelizünk a verandán, és apám új könyveket ad. A híres Thomson-féle szerves kémia legújabb, javított kiadása nagyobb, mint a kétkilós rozskenyér, a Részecskegyorsítás útja című kötet sokkal kisebb, úgy tizenöt deka lehet, viszont bibliofiloknak valódi remekmű: izgalmas színek, vörös, fekete és kék, vajazás közben lapozgatunk benne, és látjuk, hogy nagyon tiszta szerkesztésű, lényegre törő, mégis progresszív könyvecske, igazi úti olvasmány. Ajánlja is apám, ezt vigyem, amikor a nagyvárosba megyek, lesz időm a vonaton, de ha akarok, nézelődhetek vagy fotózhatok, aztán büszkén mutatja, hogy végre újra köttette a gyermekkoromban rongyosra olvasott és kissé már idejétmúlt Holics-féle fizikakönyveket. Mindkét kiadását, a zöldet meg a pirosat is. Később megmutatja a jövő heti lovakat, ezek várnak majd rám itt, ha visszatérek. Kiteríti a fotókat, megkérdezi, mit látok, mire kiszúrom az egyik mént: hibás a bal lapocka állása, díjugratónak valószínűleg nem lesz jó. Gőzölög a tea, a kenyér pórusaiba lassan olvad be a vaj. Olvastam már ezt valahol, azt hiszem, hogy a kenyér pórusaiba olvad be a vaj, igen, rendkívül sokat olvasok, hisz így neveltek. A karám felől régi lovaink nyerítenek, jól tudják, hamarosan átengedjük őket a legelőre, aztán szinte észrevétlenül borul be az ég a nemrég kaszált rét fölött. Összeszedjük a tányérokat, apám elmosogat, felseprek, ő a mezőre megy, én pedig a könyvtárszobába. Ezt álmodom, és a reggeli végén felébredek. Nem csodálkozom, hogy aztán valóban a verandán reggelizünk. Péntek éjente pedig, ha sikerül mégis elaludnom, azt álmodom: pénteki est van, nyugtalanul forgolódom, és egyre az jár a fejemben: miért nem jön anyám korábban, és miért nem marad tovább egyszer? Szombat éjjel meg ezt: anyám elment, ismét a félhetes busszal, pedig mint mindig, ezúttal is abban reménykedtem, hogy kicsit tovább marad. Kérdezem apámat:

– Miért nem álmodom én sohasem mást, miért mindig csak azt, ami ténylegesen van, mintha az álom csak a realitás szögeltérése volna?

 

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2009 / 4   »   Utazás a nagyvárosba
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911