Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2009 / 4   //    «    11    » 
Jámborné Balog Tünde
Emlékkereskedő
novella (részlet)
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


 

1.

Szindbád egy napon arra ébredt, hogy nemcsak azt nem tudja már, régi kedvesei közül Fanni volt-e a vörös hajú vagy Fruzsina; Rozáli bokáján bújt-e meg a szív alakú anyajegy vagy Rebekáén; Estella, az aranymívesné nézett-e rá felemás szemmel – az egyik kék, akár a szeptemberi égbolt, a másik zöld, mint januári tó vize a lékben – vagy Eszmeralda, a műlovarnő, hanem azt is elfelejtette, milyen íze van a fácánsültnek s a párolt káposztának télidőn. Fogalma sem volt róla, hogy melyik évet írjuk, s mely hónapot, a napokról nem is beszélve, és ha szerdára hívtam vacsorára, számíthattam rá, hogy csütörtökön, ebédidőben érkezik.

Egyre feledékenyebb vagyok, ismerte el morózusan, és a konyhaasztalra könyökölt a csokorba kötött friss kapor mellé, mi ez, valami új fűszerszám? Fölöttébb jó illata van, s mialatt forrázott szőlőlevélbe csomagoltam a darált húsból és rizsből fokhagymával és vörössel összeállított töltelékeket, tovább panaszkodott, elvesztettem a kedves helyek és kedves nők emlékét, kihullottak a fejemből, mint nagylyukú rostából a pelyva, az őszi szél a száraz levelekkel együtt sodorja képüket új, ismeretlen tájak felé. Remélem, egyszer rájuk talál valaki és hasznukat veszi. Mondhatom, kiváló emlékek voltak, sokat használtam őket, ám meg se látszottak rajtuk az évek, kiálló szögleteiket lekoptatta, éleiket legömbölyítette az idő. Hosszú téli estéken körém gyűltek, mint maga köré az unokák, melengetve hűlő szívemet, és most olyan vagyok nélkülük, mint megszedett fa vagy ködben eltévedt madár.

Ne búsuljon, Szindbád, és ne sajnáltassa magát, próbáltam vigasztalni, miközben füstölt szalonnával és szőlőlevéllel bélelt fazékba rakosgattam a kis batyukat, és főleg ne beszéljen nekem őszről meg télről nyáron, mint szegény megboldogult anyósom; hol van még az! Keressen inkább egy jó orvost, és írasson a bajára valami pirulát. Tudja, hogy ma már mindenre adnak medicinát? Biztosan akad erre való is. Az öreg hajós szomorúan rázta a fejét, és azt mondta, az ő betegségére a sárgaföld lesz az orvosság, azután kibicegett a kertbe a diófa alá, hóna alatt az újsággal, amíg megfő az ebédje, kiolvasom a friss híreket. Utána szóltam, hogy amit visz, az a múlt heti lap, a mai a zongora sarkán van, de nem hallotta, én meg anynyiban hagytam; végül is teljesen mindegy, mikori eseményekről olvas, Szindbád időszámítása nem e világra való volt már.

Ezután sokáig nem láttam öreg barátomat, azt hallottam, elutazott, de senki sem tudta, hogy hová, mely földrész felé vette útját, az is lehet, hogy a szomszéd városkába tett kirándulást, az ottani gyógyfürdőben kúrálni berozsdállt izületeit, és vidáman múlatni az időt, ajkukba és köldökükbe apró ezüstkarikát csippentő kabinos lánykáknak udvarolva, kik göcögve nevetnek a hexensusszos gavallér régimódi bókjain.

 

2.

Amikor legközelebb meglátogatott, karvastagságú jégcsapok lógtak az ereszről, és diófánkon fenyőrigócsapat tanyázott, rövid pihenőt tartva délre vivő útján. Éppen delet harangoztak, és a zúzmarába dermedt kert fölött megtorpantak a kondulások; hosszan kitartva zengtek, mintegy köszöntve a rég nem látott barátot, és hogy bevárják a késve járó, százéves ingaóra rekedt ütéseit. Bent, a meleg konyhában hurka sült és kolbász sercegett, anyám nagy fazekában orjaleves fődögélt. Jókor jött, Szindbád, Isten hozta örvendeztem, ugyan, hol mászkált idáig, hogy egy anzixot sem küldött karácsonyra? Szindbád nem válaszolt szemrehányásomra, az esernyőtartóba állította botját, leverte cipőjéről és kopott asztrahán kucsmájáról a havat, azután beleszimatolt a levegőbe, minő kellemetes illatok! ugyan, mi a csudát főz? kérdé köszönés helyett, és ebből megtudtam, hogy bárhol járt is, az emlékezete nem tért vissza, ám az ételek iránti érdeklődése megmaradt. Disznót vágtunk, Szindbád, válaszoltam terítés közben, és most leves készül a húsos karajcsontokból, a tepsiben meg hurka és kolbász pirul. Szindbád szemében felcsillant, majd kihunyt valami szikra, igen, egykor szíveltem a toros étkeket, kivált Boldogasszony és Böjtelő havában – mostanában másként nevezik e hónapokat is – de már nem tudom felidézni zamatjukat, és arra sem emlékszem, hogy mit szokás a főtt húsokhoz adni. Higgye el, mostanában a szakácskönyvek böngészésében sem találok örömet, a receptek nem mondanak nekem semmit, nem tudom hozzájuk képzelni az ízeket, merengett elszomorodva, majd lopva megtörölgette szemét gyűrött zsebkendőjével. A hidegtől van, szólt, és én úgy tettem, mintha elhinném. Olyan a szeme, Szindbád, mint az apjáé, bizonyára tőle örökölte, emlékeztettem, mert ismertem valaha a fehér hajú, piros arcú öregurat, folyton könnyező kék szemével és zöld velúrkalapjával, gyakran elsétált a házunk előtt, midőn még az ablaknál ülve olvasták Erdős Renée és Kosáryné Réz Lola szerelmes regényeit a nők, hogy a könyv lapjairól felpillantva szemmel tarthassák a városban folyó valóságos románcokat is, és a vén világfi ilyenkor vette számba a helység hölgyeit.

Megvártam, míg Szindbád lecsillapszik, mert apja említésére újabb hullámban tört rá az elérzékenyülés, azután tereltem biztonságosabb vizekre társalgásunkat a várható ebéd részleteinek ecsetelésével. A tepsi alján karikára vágott krumpli sül, azon tüdőből, disznófőből vagdalt, borssal és majorannával fűszerezett hurkák, valamint fokhagymás vékonykolbászok fogják közre a fodros bélbe töltött, kövér véreseket – régen az volt a kedvence, Szindbád – az orjahúst meg tejfölös, ecetes tormával szerette. Szindbád bólintott, bizonyára így van, maga jobban emlékszik ezekre a régi dolgokra, mint én.

Letelepedett a konyhaasztalhoz, és amíg kihoztam a savanyúságot a spájzból, szokása szerint kivett egy szelet kenyeret az odakészített kosárból, szertartásosan letört egy-egy falatot belőle, megsózta és eszegetni kezdte. Káposztával töltött cecei paprikát és ecetes almát is kap, ígértem, tudja, azokból az apró, majdnem fekete véralmákból a nagyanyám receptje szerint, az is kedvence volt fiatalabb korában.

Befőztem a levest; finomra vágott, falusi laskatésztát szórtam bele, mostanában cérnametéltnek nevezik az étlapokon, ahol a zsiványpecsenyét rablóhúsnak, a halászlét meg hallének titulálják, zsörtölődtem közben, mint a hajdani öregasszonyok – mert bizony, fölöttem is eljárt az idő; ahogy szemem körül szaporodnak a ráncok, egyre több kivetnivalót találok a világban –, azután asztalra tettem a levest, és bár fúrta oldalamat a kíváncsiság, hogy merre járt Szindbád az elmúlt hónapokban, türelemre intettem magam. Kivártam, míg jóllakik, és csak a kávénál kérdeztem meg: merre s mivel múlatta az időt ősszel és a tél első felében.

Tán csak nem az elveszett emlékeit kergette? kérdeztem találomra, és Szindbád – kényelmesen hátradőlve dédapám időtől sötétre pácolt karszékében – bólintott, majd némi torokköszörülés után belefogott az elbeszélésbe. A helyi újság régebbi számának böngészése közben talált apróhirdetésnél kezdte, tudja, azon az oldalon, ahol az Érszűkülete van? Gyomorfekélye? Kínozza zsába? Jöjjön a Gyógyír patikába!-féle reklámok szoktak megjelenni, és rontáslevételt valamint szerelmi oldást és kötést kínált egy okleveles boszorkány.

Az a bizonyos hirdetés, mely felkeltette érdeklődését, megbújt a lap sarkában, mégis felhívta magára a figyelmet különös témájával: emlékeket kínált jutányos áron hölgyeknek és uraknak egy távoli városban, azon a vidéken, ahol Szindbád ősei éltek, apja és ő maga is született, s ahová mindig tervezte a visszatérést. Lehet, hogy szélhámos, vagy őrült a hirdető, gondolta a hajós, de ha nem kockáztatunk, nem érhetünk el sikert.

Másnap magához vette körmöci aranyait – Estella vagy valamely régi aszszony búcsúajándékának maradékát –, szomorú meglepetéssel tapasztalva, hogy sokkal kevesebb van belőlük, mint amennyire számított; utazótáskába csomagolta a szükséges holmikat, lakása kulcsát átadta a szomszédaszszonynak, és megkérte, hogy míg ő távol lesz, vegye ki a leveleket a postaládából, nem sok dolga lesz velük, régóta nem ír nekem senki, legfeljebb fizetési meghagyásokat kapok, barátaim és szerelmeim többnyire repkénnyel benőtt sírdombok alá költöztek, onnan pedig nem szokás üdvözlőlapot küldeni, dörmögte és útra kelt, hogy felkutassa az emlékkereskedőt.

Szindbád valaha, fiatalabb korában sokat utazott. Városról városra űzte a kíváncsiság és a szenvedély, és bár ez utak emléke is köddé vált, valami tünékeny és törékeny hangulat maradt azért utánuk, és hatására hősünknek úgy rémlett, hogy utazni jó. Kellemes várakozással vágott tehát neki a kirándulásnak, ám csalódnia kellett: a száguldó világ nagyon megváltozott. Mintha vele együtt minden és mindenki amnéziába esne: a kényelmes és praktikus dolgok feledésbe merültek, és az újak kapkodó és dilettáns korszak képét mutatták. Szindbád döbbenten tapasztalta az elburjánzó igénytelenséget; s hogy a pályaudvarokon ittas és rossz szagú hajléktalanok váltották fel a készséges hordárokat, és az utasokat goromba ellenőrök vegzálták szolgálatkész kalauzok helyett.

Hősünk vonaton tette meg az utat, többszöri átszállással, miközben órákat várakozott lepusztult indóházakban, éhesen és szomjasan ácsorgott lelakatolt ajtajú büfék és presszók előtt, nincsenek már sehol azok a barátságos helyek, panaszolta, tudja, ahol kockás abrosszal letakart asztalnál bármely napszakban izét meg hogyishíjjákot rendelhetett az utazó, mondja már ki, segítsen, tudja, hogy nem jutnak eszembe a nevek!

A zónapörköltre és a pájslira gondol, amiket valaha a pályaudvari restikben szolgáltak fel az éhes utasoknak? segítettem ki akadozó emlékezetét, és Szindbád boldogan csapott le az előkerült ételnevekre: Igen, elegendő lett volna egy kisadag marhapörkölt nokedlivel és uborkasalátával, s hogy meghozza az étvágyamat: előtte egy tányérka tejfölös és babérleveles savanyú belsőség. No meg frissen csapolt sörre szomjaztam, olyan hidegre, hogy bepárásodjék a krigli oldala, de még száraz kiflihez se jutottam.

 

3.

Szindbád éjfél után érkezett meg a hegyvidéki városka omladozó állomására, egy megszüntetésre ítélt szárnyvonal végpontjára – talán ez volt a vonat utolsó menetrend szerinti útja, innen egyenesen az ócskavas-telepre pöfögött – és ő volt az egyetlen utas, aki leszállt. Hosszú ideig a kitört ablakú váróteremben bóklászott, majd a forgalmi iroda bezárt ajtaja előtt várta, hogy előkerüljön a forgalmista vagy odatévedjen valaki jótét lélek, akivel beszédbe elegyedhet, aki útba igazítja, az épület azonban sötét volt és üres; csupán két kóbor kandúr vicsorgott egymásra a rosszul világított peron sarkában, és egy kuvik jajgatott a poros fenyőfán az üres szénraktár előtt. Kilépett hát az indóházhoz hasonlóan kihalt térre, és találomra elindult egy kevésbé meredeknek látszó, széles úton, remélve, hogy szálláshoz és meleg ételhez vezet. Csukott zsalugáterek, leeresztett redőnyök alatt, töredezett, itt-ott felpúposodott aszfaltjárdán bandukolt Szindbád kifulladva, görcsölő lábikrával, elátkozva a pillanatot, melyben az utazás gondolata megfogant. Legalább fél óráig bandukolt, mire véget ért a kaptató és eljutott a városka főterére. Sötét, gazdátlannak tűnő házak vették körül, sehol egy járókelő, sehol egy világos ablak. Pusztán a szétdobált szemét árulkodott arról, hogy a helység mégsem lakatlan. Megzöldült toronysisakos, nagy barokk templom állt a sarkon, homlokzatának fülkéiben kopott kőszentek várták a parúziát, ahogyan Szindbád ifjúkori barátja, a rég megholt falusi pap emlegette a végítéletet. A lelkészből, kinek nevét és arcát is elfelejtette, ez a furcsa hangzású, görög szó maradt meg Szindbád sorvadó emlékezetében, egyikeként ama kevés múltbéli dolognak, amelytől nem fosztotta meg a tolvaj idő.

Isten pusztuló házával szemközt cifra kupolás, soktornyú épület pöffeszkedett, oromzatán foghíjas neonfelirattal: KOR.NA..ÁLLODA. Szindbád szíve megdobbant, ám öröme korai volt, a hotel és a földszintjén lévő étterem közös bejáratán hevenyészett tábla hirdette, hogy átépítés miatt zárva.

Szindbád leroskadt egy támláját vesztett padra, az egyetlenre a kitaposott füvű, csikkekkel, banánhéjjal és műanyag zacskókkal teleszórt kis parkban a hotel előtt, és feje alá helyezve útitáskáját, leheveredett, miközben heves szemrehányásokat tett magának, te vén bolond, hát kellett ez neked? Maradtál volna otthon, most tele hassal alhatnál az ágyadban, és álmodhatnál a régi, szép időkről, amikor voltak még emlékeid; légyottra mentél bérkocsin Óbudára vagy falusi disznótorokra utaztál fürge szánon, vastag bunda alatt enyelegve egyikével azon bájos nőknek, kiknek nevét és arcát ugyan elfelejtetted, ám csípőjük hajlatát itt érzed néha a tenyeredben. Ennél a momentumnál Szindbád gondolatai megszakadtak, mert hirtelen mély, képek nélküli álomba merült, mint a játék közben elfáradt gyermekek, és csak a hajnali kakaskukorékolás ébresztette fel, valamint a hátát, derekát hasogató, zsibbasztó fájdalom. Nocsak, gondolta Szindbád, siralmas helyzetében is megkapaszkodva a felhorgadó reményben: mégis vannak e városnak lakói, mert hiányuk esetén nem rikoltoznának e harsány madarak, és feltápászkodott, hogy ennivaló után nézzen.

A kakasok elhallgattak, és a templom fölött kibukkanó nap gyorsan felhágott a várost borító azúrkék kupolára; a tér megtelt élettel. Kamionok

– bűzt és füstöt okádó modern kori sárkányok – dübörögtek el az úton türelmetlenül dudálva, ablaktalan terükben titokzatos rakománnyal. A parkon átvezető ösvény is benépesült, ám a járókelők rá se hederítettek Szindbádra, mindennapos látvány lehetett számukra a padon alvó részeg vagy hajléktalan csavargó – a felületes szemlélő Szindbádot sem nézhette másnak borostás arcával, gyűrött ruhájával – és a szemetet is megszokták, a suhancok esti összejövetelének maradványát, valamint a templom és a szálloda pusztuló vakolatára firkált trágár feliratokat és rajzokat.

Igy kezdődött Szindbád első napja a városkában, ahol egykor született, s ahol ősei átélték a zivataros századokat, és mire véget ért a nap, mindent megtalált, amiért idejött, és mindent el is vesztett újra.

 

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2009 / 4   »   Emlékkereskedő
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911