Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2009 / 4   //    «    12    » 
Handi Péter
Átellenből
esszé 
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


 

(KUTYA ÉS KENGURU) Globalizáció ide, távközlési forradalom oda, a népek vajmi keveset tudnak egymásról. Ezt hihetné – hiheti – az ember, ha hitelt ad a méltán népszerű melbourne-i rádiós úti beszámolójának. Nevezett DJ, aki az egyik állami rádióadó reggeli műsorát csinálja, az elmúlt év közepén ideiglenesen felhagyott taposómalom-igényű munkájával, és tizenkilenc éves fia társaságában egy jól felszerelt terepjáróval elindult London felé. Hat hónapig utaztak Ausztrálián, Ázsián és Európán át, megfogadva, hogy mindig és mindenhol a helyi lakosok ételeit eszik, átutazóként is igyekeznek az életüket élni. Ez többé-kevésbé sikerült is. Jon – nevezzük így, annál is inkább, mert így hívják – Laoszban megsimogatott egy helyes, lábához dörgölőző kutyát. Ugyanezt a kutyát szolgálta fel később szeletekre trancsírozva a vendéglátó laoszi, aki viszont kis híján rosszul lett, amikor arról értesült, hogy Jon hazájában kengurukat fogyasztanak... A környező országokban értetlenül tekintettek az utazóra, aki Ausztráliából jött. Van ilyen nevű ország? Jon és fia a jól bevált és betanult jelenettel válaszolt: kezüket pataszerűre görbítve páros lábbal ugrált, így világosították fel az érdeklődőket.

A jelenség elég érthetetlen, hiszen már Ázsiában is a lakhelyek bútorzatához tartozik a televízió, és az internethasználat is elterjedt, a rádiózásról nem is beszélve. Tűnődésre késztet, hogy az emberek érdeklődése a külvilág iránt éppen most, a Nagy Ismeretterjesztési Forradalom korában szűkül. Vagy tán az ún. „knowledge fatigue”, az ismeretekkel bombázásba belefáradt agyak önműködő szűrő szerepéről van szó?

 

(TŰZ) Február elején Ausztrália déli államában, Victoriában a csonttá száradt Természet a 46 °C-fokos hőségben lángra kapott, és hihetetlen gyorsasággal valósággal megolvadt a táj. Minderről bőségesen tudósított a média, mégis ide kívánkozik néhány statisztikai adat: A tűzvihar 1200 °C-fokos hőt termelt, a felszabadult energia a Hirosimára ledobott atombomba négyszázszorosa volt! Kétezer ház elpusztult, ötezren váltak hajléktalanná, eddig több mint kétszáz azonosítható holttestet találtak, de több száz embernek csak azonosíthatatlan hamvai maradtak.

A pusztulás alakzatait Európából származó emberként többször átéltem már, s mivel a tűz-szűnés minden alkalommal egy újabb elnyomó társadalmi rendszert hozott, valahogy nekem az átélés túlélésben folytatódott. Az újjáépítés valamit visszaadott, de a túlélésre kényszerített társadalom arcára maszk került, a valódi arckifejezést csak az otthonok zárt biztonságában lehetett látni, a grimasz szabadságaként.

Az Európából Ausztráliába települt halandó tehát reflexeiben hordozza a pusztulás utáni gyanakvást: hogyan tovább? No, persze a Melbourne körüli városkákat, településeket nem tankok rohanták le, nem nehézbombázók és aknavetők tették a földdel egyenlővé. Azt mondhatnánk, a Természet „önállóan” cselekedett, az Ember kizárásával, önpusztítólag. S ez – elég nehéz kimondani – jó érzés. Noha a pusztítás apokaliptikus képeihez egy-két piromániás közvetlenül is hozzáadta a magáét, ebben az ausztráliai infernóban akaratlanul és közvetve talán részt vett mindenki, aki a Föld ökológiai egyensúlyát életformájával kibillentette. Haza beszélve: Victoriában már vagy két éve tart a szárazság, megszűnt az esőzés, a folyók és víztárolók apadnak.

A föld repedezik, az erdőségek száraz szalmaként zizegnek a forró szélben. Mindez elsőrangú szálláscsinálója a zsarátnoknak.

A tragédia mélysége néha kizárja a józan jellemzést. Elnézést hát az agyonkoptatott jelzőkért – e sorok írójának három jóbarátja égett szénné a rájuk omlott forró hullámbádogtető alatt. Egyik este aztán az utcára kilépve vérvörös Hold fogadott, s reggel a városra ereszkedett füsthálón át a Nap... olyan volt, mint – Szomoryt idézve – „az ég felkéselt szíve”.

Józanná egy dolog teheti világégés után az embert, s ez a társadalom öszszefogásának és segítőkészségének látványa. Két héten belül több mint százmillió dollár gyűlt össze adományokból, épségben maradt házak lakói befogadták hajléktalanná vált szomszédjaikat, a gyűjtőhelyekre érkező ruha- és egyéb felszerelés-bálák raktározása úgyszólván lehetetlen volt. A lelkekben is jól szervezett demokrácia gépezete indult itt be, átmenetileg arrébb seperve a globális pénzügyi válság probléma-tömegét. Hadd fűzzek ehhez egy kedves anekdotát: a New York-i Carnegie Hall-t néhány évtizede lebontás fenyegette. Több száz millió dollár közadakozásra volt szükség, hogy megmentsék. Megmozdult a művészvilág, jótékonysági koncerteket adtak. Egy világhírű hegedűművész – Heifetz? Stern? – Stradivarijával lebandukolt egy metróállomásra, kalapját a földre tette, és eljátszotta Mozart egyik divertimentóját. Fél órán belül 40 dollár gyűlt össze a kalapban a Carnegie Hall javára.

 

(TÁRGYAK REINKARNÁCIÓJA) Meglehet, hogy némely jelenség e földön valóban a „kísérteties” kategóriába tartozik. A tíz éve, 1999-ben meghalt ausztrál művész, Rosalie Gascoigne, a romba dőlt, eldobott, félig égett és már használatlan tárgyak, csonkok gyűjtője volt – éppen a victoriai tűzvész napjaiban nyílt gyűjteményes kiállítása a Nemzeti Galériában. Gascoigne elég későn, 59 éves korában tért át a japán ikebana kifejezésmódról az installációra. Canberrai otthona körül bóklászva háztartásokból kidobott lim-lomokat, elhányt bádog- és fadarabokat, rozsdás használati tárgyakat, dobozokat, kiselejtezett gépalkatrészek százait szedte fel, s gyűjtötte össze raktárként használt stúdiójában. Ott aztán újraélesztette a tárgyakat úgy, hogy egészen más formát, kifejezést adott nekik. A hullámbádog-sor szimmetrikus elhelyezésben beltengerré változott, utcatáblák és tealádafedők graffitival telefirkált kerítéssé. Ez az új „összeállítás-művészet” olyannyira üzenet-értékűnek bizonyult, hogy néhány évvel ezelőtt Gascoigne munkái képviselték Ausztráliát az egyik Velencei Biennálén.

Ha „eszmei mondanivalót” keresnénk Gascoigne művészetében, legelőbb a költői megújulásba vetett feltétlen hitre lelnénk. A tárgyak reinkarnálódnak keze alatt, drótok és vászondarabok szerelmes egyesüléséből felismerhető más idom születik. A hulladék újabb életet kap, az átalakulás és fennmaradás optimizmusa sugárzik a búzamezővé vált gyufaszálak szőke lendületéből csakúgy, mint a halakká összeállt pálcák siklásaiból egy ablakkeret akváriumi rámájában. A továbbélés az üzenet, a pusztulás szellemes megkérdőjelezése – értelemteremtés. A tárlat nézőjében óhatatlanul felmerül a tágyak megőrzésének gondolata, s nemcsak a praktikum szempontjából, hanem esztétikai indíttatásból is. Hiszen a kedvenc kiskanál is tovább élhet kecses nőszoborrá hajlítva, konyhafiókból polcra kerülve, szomorú hulladékdarab helyett.

 

(VISSZA – ÁTELLENBE) Az elmúlt év nyarán több mint egy hónapot töltöttem Magyarországon, ahonnan húsz évesen, 1956 telén mentem el Ausztráliába. A közbeeső 52 év a normalitás mércéjével mérve átlagosan pergett; munka, családalapítás, otthonteremtés. A nyelv, amit magammal hoztam, bensőségesen szunnyadt tudatomban, noha hasznát nemigen vettem, mégis, valahogy fontos volt, mint mondjuk egy biztosítótű, amit tárcájában tart az ember, hogy alkalomadtán összetűzzön vele egy szakadt ruhadarabot. Már Ausztráliában született két gyerekem szellemi előlegként részeket kapott ebből a nyelvből, először az esti altatás során, mesék, versek, elkántált dalok formájában, majd a csak magyarul tudó nagyszülőkkel érintkezve. Aztán persze elragadta őket az otthonon kívüli világ, a társadalom, a nekik természetes „hazai nyelv”.

Az elmúlt év nyarán fiam – „a férfikor delén” – ragaszkodott hozzá, hogy elkísérjen magyarországi utamra. Azt mondta, szeretné végigjárni velem ifjúságom színtereit. Valamilyen meghatározhatatlan vonzalmat érzett a számára idegen terület iránt, apján keresztül akart birtokba venni – átvenni – egy olyan domíniumot, ami örökségként megilleti. Semmit sem kezdhet vele. De valószínű, lelki-szellemi épületének egészéből ez a tégla még hiányzott, még beépítendő volt. „Ez egy alkalom – magyarázta –, korodnál fogva ki tudja, később sor kerülhet-e rá...”

Ifjúságom színterei: az ötvenes évek lépcsőházai, gangjai, kopott, de még kivehető falfirkáim a házfalon, a gimnázium borostyánnal benőtt tűzfala, az Erzsébetváros utcái és terei, a Hungária kávéház (New York) Dohány utcára nyíló ablakaiban alkotást mímelők ámultató látványa, mozik, színházak. Jártuk a színhelyeket, mutogattam idegenvezetőként magán-történelmem díszleteit, ő megszállottan fényképezett – térképezte a terepet.

Nekem valami enyhe tudathasadásom volt: hol is vagyok tulajdonképpen? Átellenben? Itt vagy ott – ott vagy itt? „Minden túlsó parttal szemben megtalálod az innensőt” – írta Karinthy Frigyes, némileg leegyszerűsítve a földrészek szembenállásának lényegét. Az Átellenben-lét így számomra – az Almássy tér egyik padján pihegve – életformává gömbölyödött: – mindenütt Átellenben vagyok. „Koromnál fogva” – még egy ideig.

 

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2009 / 4   »   Átellenből
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911