Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2009 / 4   //    «    18    » 
KELL EGY JÓ SZÓ - egy W. H. Auden-idézethez
Kállay G. Katalin
Közönség
jegyzet 
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


 

„A közönség szagtalan” – így végződik az Auden-idézet. Bár Auden a tömeggel állítja szembe a közönség fogalmát, mégsem egyértelműen pozitív ez a kijelentés. Nemcsak a ’-talan’ fosztóképző miatt: aminek nincs szaga, az mintha nem volna szerves anyag, mintha nem lenne hozzá fizikai értelemben, közvetlenül közünk. Aminek „se íze, se bűze”, az számunkra általában közömbös. Vajon ezt a közönyt sugallja Auden állítása? Mi köze van az alkotónak a közönséghez? Bizonyos mértékig függ tőle, hiszen közönség nélkül valószínűleg nem lenne művészet. A kapcsolat azonban nem feltétlenül személyes, legalábbis nem hagyományos értelemben. T. S Eliot, Auden egyik mestere éppen a személytelenségből vezeti le a költészet igazi varázsát.

Az idézetben Auden nem a művész, hanem a közönség oldaláról közelíti meg a kérdést. Az a gondolat, hogy a közönséghez „csatlakozhatunk”, mégis valamiféle csoportot feltételez. És jó volna hinni, hogy a műalkotás ereje öszszetartja azokat, akik befogadják, hogy a jó mű nemcsak közönséget, közösséget is teremt. Ez a csoport természetesen különbözik a földalattin véletlenszerűen összeverődött tömegtől, de talán nem teljesen „szagtalan”: annak a valaminek, ami tagjait összetartja, sajátos levegője, hangulata, atmoszférája van.

A legjobb példa erre a színház: ott a közönség látható. Egy jó előadás alatt meg lehet érezni az összetartó erőt: azok az emberek, akik azelőtt soha nem találkoztak, a közös élmény hatására már-már ismerősökké válnak. A színpadon fellépő színész azonos légtérben van a közönséggel, vagyis akarva-akaratlanul belélegzi ugyanazt az atmoszférát. (Bár a reflektorfényben a közönség sorait ritkán látja, és ha lámpalázas, többnyire azt a tanácsot kapja, hogy tekintse a nagyérdemű publikum tagjait közönséges krumpli- vagy káposztafejeknek.) Ebben a gondolatmenetben egyre több dolog válik kérdésessé, tehát egyre több kérdést kell feltennem.

Milyen értelemben közönséges a közönség? Ha negatív („vulgáris” vagy „ordenáré”) módon, akkor kár is vele foglalkozni, hiszen nem érinti meg a művészet. (A művész számára persze ez is fontos jelzés.) De ha a „közönséges” szó „hétköznapi”-t jelent, akkor a közönség tagjai „everyman”-ként az általánosan emberit is képviselhetik: véleményüknek, visszhangjuknak is ennek megfelelő a jelentősége. De lehet-e egyáltalán csoportnak tekinteni a közönséget, hiszen minden mű mindenkire másként hat, mindenkit máshogyan, más mértékben érint? Mi más lehetne a közös a sokféle élményben, mint a hangulat, az atmoszféra, az a sajátos levegő, ami a műből árad? Mondhatjuk-e, hogy ha a közönségnek nincs is, a műalkotásnak mindenképp van valami jellegzetes „szaga”? Akkor nem mindegy-e, hogy a közönség látható vagy láthatatlan? Vajon ez a levegő a könyv lapjairól, a tévé képernyőjéről, sőt, talán még az internetes blog-oldalakról is beszippantható? És azok között, akik ezt megérzik, kialakul-e bármilyen kapcsolat? Ha igen, mennyire nevezhető virtuálisnak? És érezzük-e a ’virtuális’ szó mögött a ’virtus’-t, az erényt? Mekkora érdem a nagyérdemű közönséghez tartozni?

Az angol nyelvben a „közönség” szó, audience az érzékelés lehetséges módjai közül a hallásra vonatkozik, az ’audio’ ’hallani’ latin ige származéka. Magyarul az „audiencia” kihallgatást, hivatalos meghallgatást jelöl – számunkra a hallás kevésbé tűnik primér, személyes érzékelésnek, mint a szaglás. Pedig éppen a hallás metaforáját használja egy másik modern költő, Wallace Stevens, amikor Of Modern Poetry (A modern költészetről) című versében „invisible audience”-re, ’láthatatlan közönség’-re utal, a művészi élmény pedig az „elme legérzékenyebb fülében” (in the delicatest ear of the mind) visszhangozza éppen azt, amit ez a finom belső érzékszerv hallani szeretne. Ilyen értelemben Stevens közönsége „egy húron pendül”, a hang az, ami kialakítja a közösséget. Akinek van ilyen füle a hallásra, hallja? Az igazán vájt fül AUD-en nevében is meghall valami visszhangot? Hol a határ a valódi és a képzelt élmény között? Lehet ezekben a kérdésekben túl messzire menni?

T. S. Eliot A hagyomány és az egyéni tehetség című tanulmányában a művészek esetében tudat alatti közösségről beszél: minden újabb tehetséges alkotó része lesz az egésznek, és megjelenésével megrendül, megváltozik a teljes világirodalom. Elmondható-e mindez a közönségről is? Hihetjük-e, hogy minden újabb tehetséges olvasó megváltoztathatja a mű egyetemes jelentését és jelentőségét? Ha igen, ilyen közönséghez tartozni valóban nagy érdem...

Az mindenesetre biztosnak tűnik, hogy amennyiben lehet a műalkotások halhatatlanságáról beszélni, el kell fogadnunk a közönség halhatatlanságát is. A halandóságnak (Shakespeare szerint) van szaga, az öreg Lear király letörli kezéről, mielőtt Gloster megcsókolná. De vajon van-e szaga (művészet és közönség esetében) a halhatatlanságnak? És le lehet-e törölni?

 

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2009 / 4   »   Közönség
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911