Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2009 / 5   //    «    4    » 
Kámán Balázs
Tor
novella(részlet)
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


 

Ezerszer megbántam, hogy megint kezdeményeztem, mindig, mindig én, de hiába fogadkozom, hogy eztán már hagyom őket, éljen mindenki, ahogy akar, savanyodjon-száradjon magában – hiába, mert tudom, hogy ha meglátom valamelyiküket, vagy csak meghallom Márta reszelős hangját a telefonban, meg ahogy Karcsi kínkeservesen préseli ki magából a szavakat – hiába a kőkemény elhatározás, egy perc se kell, már újra hívom, noszogatom, igyekszem meggyőzni őket, hogy egy család vagyunk, össze kell tartanunk, a szüleink emlékére, a magunk tisztességére hivatkozom – látom, hogy nevetséges az erőlködésem, éppen az a nevetséges, hogy én minden tapasztalat ellenére csak mondom, mondom, duruzsolok nekik, kiteszem magam közben az új meg a még újabb keserves csalódásnak, és hiába tudom ezt is – mit tegyek?, ilyen vagyok, nem bújhatok ki a bőrömből, tudomásul veszem az egész bolond mókuskerekezést. Fél évszázad alatt se leszokni, se megszokni nem tudtam, ráadásul hallani vélem, hogy ők mit beszélnek rólam... a kis ügybuzgó... lihegő anyakedvenc... Mióta világra jöttem, az ikrek féltékenykedtek... szerintem már anyánk hasát is irigyen nézték, mikor viselős volt velem. Még meg se születtem, de már dugdosták előlem a játékaikat. Isten tudja, miért alakult így... de ők egymással se férnek meg, Márta azt is gyanakvóan leste, hogy közös születésnapjukon Karcsi nem kap-e húsz fillérrel értékesebb ajándékot, és Karcsi ugyanúgy megrúgta az ikertestvérét az asztal alatt, ahogy engem. Marakodtak mindenért, és a büntetésektől csak dacosabban bántották egymást meg akit lehetett. Tudom, hogy felnőttként fűnek-fának panaszkodtak... de hát nem igaz, hogy a szüleink engem jobban dédelgettek, többet megengedtek, kedveztek... ez egyszerűen nem igaz. Tény viszont... cáfolhatatlan tény, hogy apám a kezemben halt meg, és anyám mellett is csak én voltam az utolsó hónapokban. Az ilyen tényeket lehet magyarázni... mentegették magukat eleget... hogy jó nekem, mert a szomszéd utcában lakom, Márta százhúsz kilométerre, Karcsi meg másik égtáj felé, még távolabb... soha nem vitatkoztam velük, de furcsa okoskodás... mindketten hosszú ideje egyedül élnek, Karcsinak ugyan van élettársa, állítólag van... de egyikünknek se mutatta be... csodás kapcsolat lehet... képzelem... az asszonynak felnőtt gyerekei meg unokái vannak... Karcsi aligha igyekszik apát vagy nagyapát játszani náluk... attól a családtól akár ápolhatta volna kicsit az anyját... és Márta valóban egy szál magában él... már vénkisasszonynak gondoltuk, mikor mégiscsak összejött azzal a borzalmas emberrel. Sokáig nem tartott a házasság, és már legalább húsz éve, hogy az asszonynevét viseli, de azt se tudja, él-e még az egykori férje. Régebben kalitkában tartott egy rikácsoló madarat... óriáspapagájfélét... valami szörnyűséget... mert micsoda állat az, amelyik a saját gazdájára támad?! Márta szemét majdnem kivájta... a sérülés nyoma megmaradt... talán ha kórházban rendesen ellátják akkor... de nem akart kórházba menni... és mintha fel se venné a madártól... még az állat reszelős hangját is utánozta, azóta is rikoltozik vagy károg, vagy mit tudom, minek nevezhető... Azt meg végképp nem tudom elképzelni, mit csinál Márta naphoszszat... nyugdíjas, senkivel nem törődik, semmi nem foglalkoztatja... elgondolhatatlan... miért nem látogatta akkor gyakrabban anyánkat? A hirtelenjében összehordott sérelmei... az okoskodása, hogy anya egyáltalán nem örül neki... mindez nagyon ócska volt, pirulnia kellett, mikor szájára vett effélét, legalábbis remélem, hogy elpirult... de nem tudok a fejével gondolni és a szívével érezni – már ha van szíve. Egyikük se ajánlotta, hogy segít a temetés intézésében... telefonáltam nekik... sóhajtottak... ha valamelyikük a közelemben van, talán indulatosabb vagyok... jobb is, hogy csak telefonon beszéltünk... Karcsi azt mondta, „megváltás volt már anyának”... amikor meglett a temetés időpontja, újra telefonáltam... úgy jöttek külön-külön, úgy hozták a maguk koszorúját, mint az unokatestvéreink... a távolabbi rokonok... Mégis, amikor kifizettem a sírásókat, valósággal futottam utánuk, elmentek volna szó nélkül... elslisszolnak... már a temetőkapuban álltunk... ne széledjünk így szét... készítettem nektek... legalább ti gyertek el hozzám... torra... legalább egy órácskát maradjunk együtt... Nem törődtem a vállrándítással, a bamba beletörődéssel... igyekeztem úgy nézni, hogy ne lássam, amit meg se próbáltak titkolni: lennének már túl az egészen. Nem baj. Végül azért leültünk a nagy asztal köré, mi négyen és ők ketten. Ügyeltem, hogy ne kerüljön a szemük elé semmi, amiről azt hihetnék: anyánktól való. A temetés előtt megterítettem, Zsiga ugyan azt jósolta, nem jönnek el, „ez vagy te... fejedbe veszel valamit, és az istennek se tágítsz... akarnak, nem akarnak, neked nem számít, azt kell csinálni mindenkinek... a gyerekeidnek, a testvéreidnek, amit te eltökéltél”. Nem válaszoltam, veszekedjünk talán a temetés napján is? Hány éve nem látta Márta meg Karcsi a gyerekeimet? Ha nem tévedek, apánk temetésén utoljára... ők sohasem kérdeztek, én nem meséltem róluk... Most már mindegy. Igenis azt akartam, hogy együtt leüljünk, és akárhogy is, ez meglett. Amikor behoztam a levest, önkéntelenül bólintottam. Ott ültek. A férjem, a gyerekeim, a testvéreim. Arra gondoltam, hogy ha anyánk a túlvilágról idenéz, öröme telik ebben. Mást én mit tehetnék?

 

Legalább ne a lakásába hívott volna Ági! Az ő szagát is nehéz elviselnem, a lakásában pedig még émelyítőbb az az édes tejszag. A testszagánál is émelyítőbb. Meleg és édes tej, amit világéletemben utáltam. Anyám, szegény, sokszor elmesélte, hogy annak idején a gyerekorvos ajánlotta, itasson velem langyos tejet, azzal majd kikúrálja makacs légcsőhurutomat. Nem voltam még ötéves, borzasztóan sovány, és mintha szégyellnék a soványságomat, „éheztetik, ugye?”, kérdezte a szomszéd néni, és anyám sírva fakadt. Karcsi soványságát senki nem tette szóvá, azt mondták rá, vékony, inas gyerek, jó sportoló lesz, de engem mindenütt kiszúrtak, talán azért is, mert azon a télen, de még tavasszal is, folyton köhögtem. Otthon, utcán, üzletben, az óvodába nem lehetett bevinni. Ronda, száraz, ugatós köhögés, nem tudtam elfojtani, pedig megpróbáltam. Erre emlékszem is, talán a legelső emlékem, hogy Ági fölé hajolok, anya ölében van, de én csak a kishúgomat látom, aranyos baba, tarthatnám én is, de nem engedik, játsszak Karcsival, én mégis ott állok, megsimogatom a csecsemő fejét és közelítek az arcához, anya úgyis elparancsol, „nézd, milyen koszos a kezed!” vagy „távolabb! távolabb!”, de mielőtt rám szólna, köhögni kezdek, és anya nem is kiált, csak felugrik, elrántja előlem Ágit, a könyökével megüt – véletlenül vagy dühvel, nem tu-dom –, „hagyd abba!... hagyd már abba!” Nem haragszik, hanem kétségbeesett, és én nem tudom abbahagyni, addig köhögök, míg hányok. Azt hiszem, lehánytam a ruhámat, a szőnyeget, a fotelt. Biztosan büdöset hánytam, édes, meleg, a gyomromban már erjedő tejet. Az nagyon büdös. Annál nincs is büdösebb. Ha csak rágondolok, jön föl minden. Ági temetés utáni ebédje is. Kár volt kikényszeríteni. Anya akkor letette a kiságyba Ágit, a csecsemő bömbölt, én sírtam, az államon összekeveredett a hányadék, a könny és a takony. Így gondolom. Anyám zokogva takarított, és most már tudom, azt mondogatta magában, amit Ági aztán átvett tőle: „megvert engem az isten... megvert... mért ver engem az isten?!” Vagy akkor épp nem sóhajtózott, nem lamentált, mert ő is hányhatnékkal küzdött. Undorodott minden váladékunktól – én is undorodom, csak Ági nem, vagy megjátssza, hogy nem zavarja. Úgy ápolta az öregeket, mint a saját csecsemőit. Etette, mosdatta, apát végül pelenkázta is. Ezt meg kell hagyni, rendes volt, türelmes – mintha nem is érezne szagot, fel se vette, hogy naponta ötször kell ágyneműt cserélni. De akkor is inkább kínok kínjával halnék meg, mintsem Ági ápolására szoruljak. Sajnáltam anyát is, pedig ő aztán nemigen sajnált engem soha, mindig csak magát sajnálta... „miért ver engem...?” ... Bűnhődnie kellett a sok oktalan panasz miatt? Erősen remélem, hogy most, amikor nincs többé szülői ház, nem kell találkoznunk. Fogadok, a testvéreim sem bánják. Karcsi végképp nem. Ági talán alakoskodik még, ahogy ezzel a torral is alakoskodott. Mártírt játszik, az ő jól bevált szerepét... még próbálgatja, maradhat-na-e az a jó kislány, aki volt, és aki közben őrülten szerény is... Karcsi semmit se játszott, mikor gyerekek voltunk, akkor se, ő egyszerűen komisz volt. Rettentően komisz. Azt hiszem, óvodában volt, amikor az történt... ott kellett lennie, mert ő makkegészséges volt... mi semmiben se hasonlítottunk... óvodában lehetett, amikor anya nem engedett Ágihoz, és én összehánytam neki mindent – Karcsi biztosan nem volt otthon, és csak hallott az egészről... különben is... egy négyéves mit érthet?!... de egész délután, este csúfolt, hiába szóltak rá, hagyja abba, nem és nem, „lehányta... lehányta... lehányta... és pisis is, mindig pisis is...” Nem hagytam magam, nekimentem, nem érdekelt, hogy erősebb... apám megbüntette... talán akkor is ágyba küldte vacsora nélkül, engem meg maga elé állított, és csöndesen, szívhez szólóan mégiscsak parancsolt: „idd meg azt a tejecskét!... idd meg, kislányom! Szépen idd meg!” Ha megittam, hánytam megint. Erre nem emlékszem. Ági is azt hiszi, mindenkit megtörhet, kényszeríthet... mindenkivel próbálkozik. A zsarnokok legrosszabbika, még ájtatos is, gyereknek is olyan volt, és nem veszi észre, hogy ez kibírhatatlan. Karcsi mindig is komisz volt, én meg... nem tudom... adtam gondot, ez tagadhatatlan... Ági mellettünk olyan kiváló... az osztály legjobb tanulója... évekig díszelgett a fényképe a dicsőségtáblán, mindenki behódolt neki... így az Ágika, úgy az Ágika... és akkor? Mire vitte? Nem többre, mint én, az állítólagos szülő-szomorító. Kiszolgáltatta magát a férjének, úgy tesz, mintha Zsiga akarata szent volna a családban, de hiába mondogatja, hogy „megkérdezem Zsigát”, „Zsiga majd eldönti” – látszik azért, valójában nem sokat törődik azzal, jó vagy rossz valami annak a mafla nagy embernek. Zsarol a jóságoskodásával. Mindenki tudja... mert ez eltitkolhatatlan... Zsiga réges-régen elmenekült volna tőle, de ilyen szent asszonyt nehéz lerázni. A sógorom meg elég becsületes, tűr inkább, legfeljebb suttyomban keres vigaszt... ezt mindenki tudja. A gyerekeik azért olyan alamusziak.

 

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2009 / 5   »   Tor
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911