Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2008 / 5   //    «    9    » 
Lugosi Lou
Gyilkosság a Macska utcában
novella (részlet)
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


Párizsban, a forró július 14-i este zűrzavarában megöltek egy férfit. Ott feküdt a Belleville és a Macska utca sarkán. A rendőrök végigkutatták az egész környéket. A Macska utca 3-ban volt egy vasráccsal elkerített lakás, ahova nem tudtak bemenni. Kérdezgették hát a szomszédokat, ki lakik ott.

    "Egy özvegy, nagy kalapokban" - mondta a sipítós nénike, és mutatta is két tenyerével. "Állítólag magyar... Ki tudja?"

    "Magányos lélek. Nagyon, de nagyon csendes" - bólogatott egy ezüstfejű öregember, akinek az események vérvörösre festették az arcát.

    "Méghogy csendes, ugyan!" - vakkantott rá a másik aszony. "Nagyon is lármás! Operákat bőget a zenegépén, hogy hajó a láthatáron, meg ki jön ott; ilyeneket... És mindig ugyanazt!"

    "Mert unatkozik! Csak jön-megy, semmit se csinál. Még beszélgetni se lehet vele."

    "Mondom, hogy magányos!"

    "Egyszer egy festő lerajzolta a Szajna-parton... Én láttam!"

    De a rendőrök nem látták, és ha látják is, mit számít? Semmit. A kép egyezhetett a szomszédok festette képpel. Tárgyi bizonyítékok nélkül is eldönthették, hogy a személy minden gyanú felett áll. Pedig Lili - róla volt

szó - szemtanú is lehetett volna, ha megvárják, amíg hazaér.

    Színházból jövet látta a vértócsában heverő férfit, aki a helyzetéhez képest nyugodt arckifejezéssel meredt előre, mint aki úgy találja, jobb is neki így, és Lili halkan azt mondta: "Hát segítsék csak az istenek átevickélni a létezés óceánján." Ezt a mondatot a Grand Palais-ból hozta, az Indiát bemutató hatalmas kiállításról, pedig a teremben ki volt írva, hogy nem szabad elhozni semmit. Kár, hogy a földön heverő ember nem hallotta. Senki sem hallotta. Mégiscsak elhangzott, vigasztalódott Lili. Sajnálatos volna, ha ilyen gyönyörű mondat kárba vész.

    Felment az emeletre, kinyitotta lakása ajtaját és felhúzta a redőnyöket. A fények berontottak a kék szobába, szinte sértődötten, hogy eddig nem volt szabad belépniük, és felragyogtatták a díszleteket. Kétségtelen, a berendezés inkább hasonlított színpadképhez, mint polgári otthonhoz. Lili szerette a lakását, s hazatérve néha még köszönetet is mondott érte a szintén kék egekben tartózkodó férjének, aki színházi ember lévén a bútorok és dekorációk elhelyezésénél kizárólag az esztétikai szempontokat tartotta szem előtt, és nem tévelygett a használhatóság útvesztőiben. Néha kisebb kellemetlenségeket is okozott ez a berendezés. Amikor például Lili papája látogatóba érkezett, nyilvánvalóvá vált, hogy sehova nem lehet leülni. Egy darabig elálldogált a papa, aztán hazament. Nem jött többé. Pedig elhatározták, hogy vesznek egy összehajtható tábori széket, bedugják valamelyik kulissza mögé, és ha vendég jön, előveszik. Aztán semmi sem lett a tervből. Nem jött vendég.

    A redőnyöket a tolvajok miatt kellett lehúzni, akik már kétszer is bemásztak az ablakon, és elvitték az összes ékszert. Másodszorra alig találtak valamit, de azért azt is elvitték. A redőnyöknek így csak illuzórikus szerep jutott, s úgy lógtak az ablakokon, mint egy fikció, de Lili mindig gondosan leeresztette mindhármat: a férje emlékére.

    Levetette a felöltőjét, s mielőtt a szekrénybe akasztotta, könnyedén belefújt a kabátgallér kék tollaiba, hadd lélegezzenek, hadd repkedjenek a filcszalaghoz láncolt madarak, aztán beült abba a hangyabolyszerű túrásba, ahova a könyveit egyenként hordta be, hogy segítségére legyenek az akadályok leküzdésében, amikor át kell húznia a hosszú, nyúlós nap ladikját a szürke reggelből a sötét éjszakába. De sokszor a könyvek sem segítenek, s úgy tűnik, saját gondolataikba merülve elsüllyednek önnön történeteikben. Ilyenkor a legsűrűbb a csend. Szerencsére néha-néha megszólal a telefon. Leggyakrabban valamit el akarnak adni, olcsó életbiztosítást ajánlanak vagy olcsó temetést, pénzt kérnek egyleteknek, szegényeknek, bénáknak - még kutyáknak is. Lili rendszeresen fizeti egy labrador tandíját, aki most iskolába jár, hogy megtanuljon vakot vezetni. A kutya jól tanul, írják, hogy figyelmes. El-elküldik a bizonyítványát is, ami aztán díszhelyre kerül a könyvek között.

    Lili minden telefoncsörrenésre felugrik, mert azt képzeli, a lánya hívja az ügyvédi irodából, vagy a testvére Magyarországról. Az öröm addig tart, amíg meg nem hallja az idegen, fakóan semmitmondó hangokat. Most nem így történt. 2007. július 15-én 3 órakor másképpen történt. A hang úgy csorgott át a vonalon, mintha folyékony bársonyból volna.

    "Susanne! Susanne, hogy vagy?"

    Lili nem szólt egy szót sem, mert tudta, hogy a bársonyhangú nem hallhatja, amit mond. Az öreg ház, amiben lakott, átengedte ugyan a hívók szavait, de a választ elnyelték az évszázados terméskövek, beszipkázták, megtartották maguknak. Befelé lehetett beszélni, kifelé nem. Az utcán természetesen működött a telefon, a patikában és a legtöbb üzletben is. "Ez a fontos, anya - vigasztalta a lánya - így bárhol el tudlak érni, ha meg otthon lennél, úgyis a hálózatoson hívlak, és tudsz válaszolni." Igaza volt a lányának. Mégis szégyenletes. Azt gondolta, ilyesmi csak vele fordulhat elő. Körülötte már mindenki zsonglőrködik a technikai trükkökkel, ő meg a legegyszerűbb műveletig sem jut. A telefon fényképezett, világított a sötétben, zenedarabokból részleteket játszott, beszélt, tanácsokat osztogatott, olyan kérdésekre adott szakszerű választ, amelyeket soha nem tettek fel neki, és az eladó megmagyarázta, hogy azért nem lehet kicserélni, mert nem a készülékben van a hiba, hanem a lakóházban, s érzékeltette vele, hogy azt kellene kicserélni. "Egy házat", sóhajtott Lili, és az öreg kövek máris mélységes mélyre húzták. Maradt minden, ahogy volt.

    "Susanne, nem hallak!", kurblizta feljebb a bársonyos hangot a férfi. "Anya egyre rosszabbul van... Már semmihez sincs kedve, valahogy magába borul. Ez a látási zavar elvette az életkedvét. Nem lehet rajta segíteni! Az orvos azt mondja, ezen már nem lehet segíteni! A kortól van... Halló! Mért nem szólsz semmit? Rettenetes baj van! A szem közepén egy ödéma, úgy képzeld, mint egy víztócsát... Csak a szem szélein lát valamicskét... körvonalakat... és azokat is egyre halványabban. Engem már csak a hangomról ismer fel... Susanne, segíts! Esküszöm, úgy érzem, mintha monológot mondanék... Ott vagy!? Ott vagy egyáltalán?!"

    "Itt vagyok!", válaszolt Lili könnyes hangon, és a két szót azonnal elnyelték a kövek, a könnyeket pedig beépítették a ház falába, mintha a Kőműves Kelemen balladájában lennénk.

    "El kell utaznom, Susanne!"

    "Milyen gyönyörű férfi...", gondolta Lili.

    "Kutyaszorítóban vagyok, Susanne, azonnal el kell utaznom! Fel kellene menned anyához. Azt mondtam neki, felmész hozzá. Vár téged... Kulcs a lábtörlő alatt. Majd újra hívlak!"

    "Felmegyek!"

    Ezt most már megígérte. Elhamarkodottan vagy sem, mindegy. Várta a hívást. Jönnie kell. A hordozható telefont előbb elhelyezte az asztal közepén, aztán hordozta magával. A konyhában, amíg teát főzött, a fürdőszobában, amíg fürdött, s amikor fésülködött, a szájában hordozta, mint a kutya a kölykét. A hívás hamar bejött, de mindjárt el is tűnt az éter vagy a semmi hullámain, csak egy "Halló, Susanne"-ra szorítkozott, s válasz híján nyomban megszakadt.

    Eljött hát a pillanat, amikor Lilinek minden technikai tudását be kellett vetnie, hogy megszülessen a történet. Mindenekelőtt gyorsan és ügyesen lemásolta a parányi, égszínkék képernyőről a hívószámot. Tudta, hogy meg lehet találni a hozzá tartozó nevet és címet, ahova el kell mennie. Húzta magához a bársonyos hang: gyengéd és ellenállhatatlan erő. Azonnal felhívta a lányát.

    "Kicsikém, el kell mennem! Hosszú időre vagy rövidre, de rögtön. Ne kérdezz! Meg tudnál találni telefonszám után egy nevet és címet?"

    "Nem biztos, csak ha hálózatoson hívott az illető. Hálózatoson hívott?"

    Erre nem is válaszolt. Hogy kérdezhet tőle ilyesmit. Honnan tudná?

    Rátelepedett a várakozás csendje. Hálózatos vagy nem hálózatos? Átment-e az érettségin? Felvették-e a színiakadémiára? Átment. Nem vették fel. Végigüvöltötte az Andrássy utat. A mamája előtte ment, úgy csinált, mintha nem tartozna hozzá.

    "Hálózatos!", mondta a lánya, és megadta a címet, nevet.

    Utazom, gondolta Lili a tükör előtt, és kipirosította az utazási láz. Ki se kell festenem magam, nekivágok! Mint a mesében... Ráadásul itt van az orrom előtt, a túlsó sarkon!

    A néni a Belleville utcában lakott, amely keresztezte ugyan a Macska utcát, de olyan hosszú volt, hogy több metrómegállónyit kellett gyalogolnia, míg célba ért. Ahonnan elindult, látni lehetett parányit az Eiffel toronyból, és látta a lépcsőt is a felirattal: ITT SZÜLETETT EDIT PIAF, de aztán már rohamosan lejtett az utca, és egyre visszataszítóbb volt, ócska kínai, görög, thaiföldi kifőzdéktől szegélyezett út, nyárson pörgő birkákkal, szűk üzletekkel, ahol színes és fényes holmikat árultak olcsóbbnál olcsóbban. Itt lakna hát a bársonyos hangú, épp ezen a környéken? Elszégyellte magát. Még soha életében el nem indult egy delejes hang után. Mit szólna ehhez a papája, ha élne? Vagy így is, hogy nem él már - mit szólhat ehhez? És a régi osztálytársai... Ha látták volna, amint piros bőröndjébe csomagol, és megy... De a bársony hang megszólította, a telefon hívta, csalta, mint tündér a vándorokat az erdő belsejébe; ő meghallotta, és most itt van.

    A 120-as számú ház kapujában elektromos kód zárta el az utat. A bársonyhangú mondta ugyan, hogy a kulcs a lábtörlő alatt van, de a kódot nem adta meg. Suzanne persze ismeri a számokat, Lili meg bánhatja, hogy nem ő az igazi Susanne; órákig ácsorgott az utcán. Kopott ház volt a 120-as, néptelen. Belerúgott a falba, pontosan úgy, ahogy a fénymásolóba otthon, ha bedöglik. A magas sarkú fekete cipő orrán megjelent egy kis fehér porfolt, mint valami augurt szólító jel... Károlyiné, a latintanárnő azt mondta, rossz jelek láttán a görög katonák sem keltek át a folyón. Világossá vált, hogy ebből a méltatlan harci állásból vissza kell vonulni. Épp elindult, mikor egy tizenkét év körüli, hátán hatalmas iskolatáskát cipelő kisfiú beütötte a kódot, és belökte a kaput. Lilit előre engedte.

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2008 / 5   »   Gyilkosság a Macska utcában
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911