Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2009 / 6   //    «    5    » 
Lugosi Lou
A második díj
novella
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


A második díjat nyerte. Fémtermosz, bögre nélkül. Az emelvényen Kovácsné állt felette, nagyon magasan felette, ő Kovácsné derekáig sem ért. Lehet két bögre miatt ekkora különbséget tenni ember és ember között? Hiszen ennyi volt: az első helyezett Kovácsné két bögrével kapta a termoszt. Hátrahajtotta a fejét, hogy felnézhessen rá, mint egy oltárképre. Nagy, vörös arca volt, a szél meg a dicsőség öröme meg is csipkodta, hogy a vörösebbnél is vörösebb legyen.

Gyöngyi nyugalmazott tanárnő volt. Könnyedén válaszolgatott a Szépkorúak vetélkedőjén. Megtapsolták, sőt, bele-beletapsoltak a mondataiba, süvített a siker, mint a nyílvessző, bevágott, mint a bárd. Érezte, ahogy forrósodik a levegő, hogy egy kör közepén áll, s az a kör egyre tágul és tágul és tágul, és látta magát kívülről, amint felröpül, ahogy óriási madárteste betölti a termet – és akkor elhangzott az a hülye kérdés a fánkról. Hogy kell-e a fánkba élesztő. Kell-e?

Ezt nem tudta. Képzeletében gurultak a fánkok, de a porcukorfelhőtől nem láthatta, mi van a belsejükben. Élesztő? Vagy más?

Feszült csend volt. A nyugdíjasok a lélegzetüket is visszafogták. A pompás válaszok után mégiscsak elbukik a tanárnő? Beleragad egy fánkba? Abba? Beleragad?

„A fánkba élesztő kell” – mondta csilingelő hangon Kovácsné. Úgy buggyantak ki belőle a szavak, ahogy egy forrásból a tiszta víz. A bíró csengetytyűje pedig nyomban visszavonhatatlanná és megfellebbezhetetlenné tette a sikert. „Első díj: Kovácsné!”

Amikor leléptek az emelvényről, Kovácsné hozzáfordult, megsimogatta – vagy inkább megpacskolta – az arcát.

Megsimogatta vagy megpacskolta?

„Ugye, Gyöngyike, még sohasem sütött fánkot?”

„Nem. Eddig még soha.”

Mintha legalábbis a jövőben szándékában állna sütni.

„Aki eddig nem sütött, az eztán se fog már” – csóválta lassan nagy, szürke fejét Kerekes szomszéd, és vele a társaság minden tagja. Szomorúan bólogatott Kerekes, és a többiek, mint egy görög kórus a hatodik kerületi sorstragédiában.

„És a gyerekei nem reklamálták a fánkot? Még farsangkor se?”

Gyöngyi sírva fakadt. Meg kellett mondania, hogy a gyereke rögtön a születése után meghalt, s aztán a Jóisten úgy találta, hogy jobban foglalkozhat a mások gyerekeivel az iskolában – hogy jobb, ha nem táplálja az összes szeretetét a sajátjába, hanem...

„Aztán maga még azt is tudja, hogy mit gondol a Jóisten?! – gúnyolódott Kovács úr. – A vetélkedőben is csak mondta, mondta... de okosabb volna a sok tudálékosság helyett a férjének sütni!”

Nem válaszolt. Az arcát a zsebkendője mögé rejtette, hogy ne lássák.

A két válla úgy ugrált föl-le, föl-le, mintha bábosok rángatnák azon a vékony, majdnem láthatatlan zsinóron.

„Hagyják már békén! – kiabált Szabóné. – Nem látják, hová juttatták azzal a rohadt fánkkal?! Muszáj itt mindenkinek fánkról beszélni?”

Szabóné jól ismerte Gyöngyi férjét. Ugyanabban a házban, ugyanazon az emeleten lakott. Szép, magas ember volt. Alpinista. Lezuhant a hegyről. Illetve lecsúszott. Megcsusszant...

„Mi a fenének mászott fel rá?” – Kerekes hangja azért megcsuklott.

„Psszt! – tette göcsörtös ujját a szája elé az asszony, jelezve, hogy amit mond, titok. – Kényszerűségből!”

„Aztán ki kényszerítette?”

„Belső kényszerítése volt.”

„Betegség?”

„Dehogy! Az emberi természetben van. Ha előttünk van a hegy, fel kell mászni a csúcsra.”

„És miért?”

„Mert ott van előttünk! Hát azért!”

Végre megszólalt a zene. A kicsi térre még zenekart is szerződtettek. Ezt szépen csinálták a Napsugár szervezői. És Világnap is volt. Remegett a levegő, az egész világon feltápászkodtak az öregek, és hittek, hittek a test feltámadásában, és táncoltak és jódliztak.

„Lesz maga juszt is az enyém, csak az enyém...”

Szabóné visszasodródott Kerekes mellé. Narancsitalt vitt neki.

„Nem tudja, mi történt? – hadarta. – A Gyöngyi bekuporodott egy sarokba, nem táncolt, még a szendvicseket sem kóstolta meg, pedig szalámis is volt, és az a kedvence. De egyszer csak a Kovácsné odalépett hozzá, és azt mondta, ne búslakodjon tovább a fánk miatt, rá se rántson, majd ő süt neki. Aztán odaajándékozta az egyik fémbögrét.”

„És Gyöngyike elfogadta?”

„Hogy a fenébe ne! Hát az a bögre éppolyan anyagból van, mint a hőpalack! És a jelvénye is ugyanolyan! Tátott csőrű madár! Így most megvan a készlete, ha kirándulni megy. Mintha nem is a második díjat nyerte volna.”

 

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2009 / 6   »   A második díj
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911