Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2009 / 6   //    «    9    » 
Nacsinák Gergely András
Az idő városa
próza
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


Mindazok közül, akik a Városról írtak, alig néhányan mondhatják el magukról, hogy feladatukat sikerrel oldották meg. A nehézség alighanem ahhoz mérhető, mint amikor egy festményen ábrázolt jelenetet igyekszik valaki esetlen és keresett szavakkal visszaadni. És itt még csak nem is kerettel határolt, befejezett képről van szó, hanem egy évenként, sőt, évszakonként és napszakonként változó képről, amelyhez éppúgy választhatunk ablakkeretet, néhány rőtbarna téglából rakott házfalat, mint a vizet és az eget, vagy akár az egész Adriát.

Hogy ne kelljen Velencéről írnom, és hogy valamiképp mégis írhassak róla, elhatároztam: a gyermekkoromban bevált módszerhez folyamodom. Akkoriban rájöttem, hogy ha az éjszakai égbolt valamely különleges színben pompázó, de halványfényű csillagát szeretném szemügyre venni, jobban teszem, ha valamelyest mellé, mintsem egyenest ránézek, mert akkor nem tűnik el örökösen a szemem elől. Akik Velencéről írnak, öntudatlanul is gyakran folyamodnak ehhez a módszerhez, és úgy csinálnak, mintha valami mást csinálnának – mintha nem a városról beszélnének, hanem memoárt, történelemkönyvet vagy fikciót írnának. Thomas Mann és Italo Calvino is – hogy csak a két legismertebbet említsem: az előbbinél Aschenbach halálának történetéből szinte semmi nem maradna a város háttere nélkül, az utóbbi pedig megannyi elképzelhető és valószínűtlen városról beszélteti Marco Polót, hogy észrevétlenül le tudja írni annak szülővárosát. A mellébeszélés tehát nemcsak megengedett, de úgy tetszik, olykor az egyetlen lehetséges módszer, hogy ki tudjuk mondani, amit gondolunk.

 

*

 

Ezért igyekszem inkább a lagúna kisvilágának egy másik pontjára fordítani a figyelmet: hogy azután büntetlenül terelhessem a szót Velencére; ezért beszélek többet egy hajdan volt valóságos városról – hogy szót ejthessek erről a lehetetlen városról is.

Torcello felé hajózva először is lassanként mindent és mindenkit észrevétlenül beburkol és átjár valami szelíd melankólia: a nádasokat, apró szigeteket – melyek inkább zsombékoknak és zátonyoknak tűnnek, mint határozott körvonalú földdaraboknak –, a stégeket és halászkunyhókat, de még a hajó utasait is. Hemingway is ezért szerette: a párás levegő kínálta távlatért, és a csöndes beletörődésért, ami csak úgy sugárzik a helyből. A kikötőül szolgáló mólótól egyetlen kanyargós sétaút követi a csatorna vonalát a sziget belsejébe. Alig néhány épületet látni elszórtan, és Velencében mindent együttvéve sincs annyi növény, mint itt: sás, repkény, délszaki fenyő, kerítésekre felfutó szőlőindák, veteményeskertek. Akár a lagúna opálos vizén úszó smaragdzöld tutaj, amelynek árboca a katedrális mellől az égre mutató harangtorony. Ha a sziget nevét akarja magyarázni, a helyi szófejtés mindig a tornyot választja kiindulópontul: hol azt mondják, a „tornyocska” (torcello) név a hunoktól elpusztított római város, Altium egykori templomtornyára utal, amelyből Izsák püspök látomásban pillantotta meg népe új lakhelyét a víz közepén, hol hogy az elnevezés mintegy a sziget hieroglif-szerű leírása: torre et cielo, ami annyit tesz: torony és égbolt. Való igaz: a folyótorkolat széles lapályán közel s távol nincs más függőleges vonal, igazodási pont; mintha ez volna a tengely, amely körül áramlik a víz, és hozzá kipányvázva ringatóznának a környező szigetek és a sással benőtt zátonyok. Torcello valamiképpen Velence ellenpontja: az közelebb van a nyílt tengerhez, szellősebb, napfényesebb és e világibb; emez a lagúna északi fertályán, nádasok és homokpadok labirintusában sokkal nehezebben kivehető, félig-meddig feledésbe merült emlékkép. Velencét úgy becézik: Serenissima, Felettébb Derűs, ami leginkább egy dáma nevének hangzik; Torcellót álmában sem jutna eszébe senkinek így szólítani, inkább azt mondanák rá: Mesto, a Szomorkás, vagy Fosco, a Borongós.

 

*

 

Meglehetős időbe telt, mire sikerült rájönnöm, hogy Velencéről azért nem lehet igazán jó útirajzot olvasni, s a sikerült könyvek is azért csak írói cselek és bűvészmutatványok kíséretében mernek beszélni róla, mert Velence tulajdonképpen nem létezik. Fennáll ugyan egy város, amit a térképeken Veneziaként jelölnek, s amely elfoglal egy meghatározott helyet a glóbusz egy bizonyos pontján, ez azonban nem maga Velence – mert az egészen másutt létezik: leginkább abban a némileg megkülönböztetett és kissé megilletődött hangsúlyban, amellyel a nevét általában kiejtik. Lehet persze közömbösen, hangsúlytalanul is mondani, de ez inkább csak az ott lakók privilégiuma. Aki oda utazik, vagy aki a távolból emlegeti, mintha valami letűnt istenség vagy mitikus tritón nevét szólítaná, amelyről – noha sem arcát, sem fennhatóságát nem ismerjük már –, apáink és könyveink révén tudjuk, hogy egykor varázsos hatalma volt.

 

*

 

Alighanem annak köszönhető ez a félig-meddig mitikus státusz, hogy az újkorban Velence volt az első város, amely hanyatlásakor ahelyett, hogy csendben eltűnt volna a föld színéről, látványossággá lett; és így nem kisebb hírnévre és gazdagságra tett szert, mint korábban kalmár-nagyhatalomként. Azelőtt Rómával és Jeruzsálemmel is megesett, hogy pusztán hírnevéből kellett élnie, de amellett, hogy ez szakrális hírnév volt – amely jóval nehezebben fakul –, az állapot nem is bizonyult tartósnak. A lagúna városainak ellenben attól a pillanattól, hogy a portugál Vasco da Gama megkerülte a Jóreménység-fokot, s így a keleti fűszer és selyem immár nem csak a szárnyas oroszlán védjegye alatt juthatott el Európába, más foglalatosság után kellett nézniük. A krónikások leírják a riadalmat, amely a portugál expedíció sikerének hírére söpört végig Velencén: mintha megfellebbezhetetlen halálos ítélet született volna, vagy mintha átkot mondtak volna ki a városra. Pedig jó ideig még semmi sem változott: az idő valamiképp megkímélte Velencét, lakói nem hagyták el, és hírneve nem kopott meg, mint ahogy eljelentéktelenedett – ha nem is halt ki – ugyanebben az időben és ugyanez okból Genova, vagy ahogy fél évezreddel azelőtt eltűnt a föld színéről Torcello városa.

 

*

 

Az apró szigetek sorsát akkoriban éppen a feltörekvő Velence pecsételte meg. A lagúna vérkeringése megváltozott, alighanem felborult: ennek nyomán Murano kikötőből üvegfúvó-iparosok városa lett, és Burano halászfalu. Torcello, a legősibb és leghatalmasabb mind között pedig egyszerűen eltűnt, mert az öregek meghaltak, az ifjak pedig az egyre inkább prosperáló Rialto-szigetekre vándoroltak át. Az egyetlen, aki az alapítók közül mindmáig itt maradt, eleve akaratán kívül érkezett: a katedrális hideg alapzatában nyugvó Szent Héliodórosz, akinek drága köntösökbe burkolt relikviáit még a régi Altiumból szállították át, hogy továbbra is mennyei pártfogóként és e világi talizmánként szolgálja híveit. A megbillent világrendben valamiképp a halottak jelentették az élet folytonosságát: Héliodórosz száraz relikviái fölött indult el az új élet a sás és hínár ölelésében. Nem is szárazföld, de nem is tenger: a lagúna külön világot alkot, ahol sok megszokott fogalom: a part, az út, a távolság is egészen új értelmet nyer. A folyótorkolat édes vize itt végképp elkeveredik az Adria sós vizével, és a felszálló pára különös formájú felhőket borzol az égre. Madárcsapatok és halrajok vonulása jelöli ki az irányokat. Habár senki nyugalmát nem zavarja meg, mégis, az ember Torcellón szinte hangosan beszélni is vonakodik, amíg a hellyel meg nem szokták egymást.

 

*

 

Ami Torcellónál a hely adottsága: a sűrű, csaknem másvilági levegő, és a mulandóság, de legalábbis a lezárultság intenzív érzete, az Velencében a köddel jár együtt. Mintha a város akkor találna önmagára, amikor csaknem láthatatlan lesz: Venezia egy lépésnyit hátrál ebből a világból, a turisták nem fényképeznek annyit, sőt, ideális esetben el is veszítik egymást, a képeslapszerű távlatok megszűnnek, és a város fellélegezhet kissé. Joszif Brodszkij, az emigráns orosz író szerint, aki néhány éve már a közeli San Michele-szigeten nyugszik különleges engedéllyel eltemetve, ez a félig tengeri, félig lápi köd, a nebbia csak még időtlenebbé teszi a helyet, hiszen „nemcsak a tükörképeket törli el, hanem mindent, aminek formája van. (...) Röviden: az önfeledés ideje ez, hiszen a láthatóságát elvesztett város is ezt sugallja”. Márpedig Velence elsősorban, és létezésének immáron egyedüli értelme szerint látványosság – következésképp, ha megszűnik láthatónak lenni, némileg létezni is megszűnik. Ekkor válik hasonlóvá Torcellóhoz, amely viszont lassan ezer esztendeje megszűnt létezni, és alig maradt belőle valami, ami felismerhető. Torcello látni engedi, amit Velence ügyesen elfedez: a kiszolgáltatottságot az időnek, a lassú és biztos föloldódást az időben. Torcello már csak sziget, de nem város, mert lakosai a középkorban jórészt elhagyták Velence kedvéért, amely már város volt, de tulajdonképpen sosem volt sziget. Nincs is hová visszaváltoznia: amikor Torcellóról eltűntek a házak, palazzók, tanácstermek, rakpartok és piacterek, újra szigetté válhatott: Velence azonban túlontúl mesterséges alkotás ahhoz, hogy visszaváltozhasson természetté. Torcello akkor lassan viszszavonult az időből, és jórészt az lett, ami volt: zátony, ha emlékekkel megrakott zátony is. Torcello szőlősökből, konyhakertekből, egy-két öreg kőhídból, maroknyi cseréptetős házból, és két méltóságteljes templomból áll, amelyeket valahogy itt felejtett a pusztulás. Amikor viszont nehéz köd ereszkedik a városra, Velence elveszíti legfőbb fegyverét, a felszínt, amellyel mintegy kicselezte az időt: a látvánnyal elenyészik a festői homlokzatok és az építészeti tükörjátékok sora, amely arra késztet, hogy a kopott spaletták és egyhangú téglafalak sorát is festői tükröknek lássuk.

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2009 / 6   »   Az idő városa
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911