Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2009 / 6   //    «    10    » 
CORVINA
Peterdi Nagy László
Krakkóról, másként
esszé(részlet)
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


„Lengyel–magyar, két jó barát...”

 

Nem kell kidobni mindent, ami régi! Hányféle értelmezést és értelmezőt túlélt már ez a szlogen – persze nem abban a bugyuta értelemben, ahogy a KGST idejében beszéltünk a népek barátságáról, hogy egymás futballcsapatának drukkolunk, meg egymás selejtjén élünk, mint Ali meg a teve a sivatagban. Gondolhatunk a lengyelekről, amit akarunk, előbb-utóbb felkapaszkodunk valamelyik arrafelé tartó vonatra. Hová mehetnénk még? Ahogy Szibéria a két orosz főváros száműzött értelmiségének leszármazottaival van tele, Közép-Európa másként gondolkodóinak utánpótlásáról az egyetemekről kicsapott, jófejű és jótorkú, továbbá igen szerelmes természetű magyar diákok gondoskodnak. Nekem sincs képem azt hazudni, hogy csak a szakmai kíváncsiság kielégítése: Józef Kantor krakkói Cricot, Józef Szajna varsói Stúdió és Jerzy Grotowski wroclawi „szegény” színháza miatt utazgattam annak idején ezekbe a városokba.

A rendszerváltás egyik nagy illúziója lett a hagyományos lengyel–magyar barátság újraélesztése, de érdemes visszanyúlni a történelembe, ha a barátságról valamit tudni akarunk. A balatonboglári lengyel iskola egykori növendékeiről és a Bem József Társaság aktivistáiról, akik gondosan megkoszorúztak minden, a közös múltra utaló emléktáblát. Krakkóban tanult egykor a magyar humanista ifjak színe-java. Mégis, amikor egy cipőkanál segítségével újra beillesztették a vasúti menetrendbe azt a fapados járatot, amely Pécs és Krakkó között ingázott kitartóan az újabb humanistákra várva, alig akadt utas. Pedig azt reméltük, ezzel a sajátosan közép-európai Barátság járattal csőstől érkeznek majd a lengyel turisták a 2000 éves mediterrán városba, meg a Balatonhoz. De a Magyar Államvasutak túl drága lett az éhenkórászoknak. A két ország „vállalkozói szférája” egyelőre nemigen foglalkozik egymással. Az Adria után a lengyeleket nem érdekli a Balaton. Magára valamit adó magyar menedzser meg legalább az Alpokba jár síelni. Akkor hát, kinek, minek? – és a „kihasználatlanságra” hivatkozva, megszűnt a járat. Hamarosan ugyanez lett a sorsa a Krakkó és Ferihegy közötti repülőjáratnak is.

Spórolni kell! Pedig erre is inkább ráfizetünk. A 2010-ben Európa kulturális fővárosának rangjára pályázó Pécs ma jobbára csak a botrányairól híres. A műemlékeinek állagában és lakóinak életkorában, sőt, életformájában is sokkal fiatalosabb Krakkó viszont maradt, ami mindig is volt: Közép-Európa talán legfrissebb szellemű városa. Összeállt egy vállalkozó kedvű, fiatal társaság, és elindultak a gyors, kényelmes és olcsó Orangeways buszok a Kárpát-medence nagyvárosaiba. Úgy tűnik, ha jól csináljuk, kifizetődik a barátság még üzletileg is.

Kassára manapság csak juhtúróért járunk. A nyár végi kiárusításra érkezve törtettünk legutóbb a Tesco Áruház felé. Szemünk a kirakatokon, fejünk tele az akciós árakkal, amelyeket igyekeztünk átszámítani a jóval drágább forintra. Ilyen állapotban az ember szégyell bemenni a székesegyházba és a Rákóczi Palotába, az impozáns Városi Színházra meg ügyet sem vet. De kicsapódik a művészbejáró ajtaja, és furcsa pár kanyarodik elénk. Már nem fiatal, de igen szellősen öltözött, telt hölgy és egy idős úr, aki boldogan ugrándozó kiskutyát vezet hosszú pórázon. Alighanem az évad első rendelkező próbáinak egyike fejeződött be. Mind a ketten szerepelnek a darabban, talán még a kiskutya is. Most pedig mind a hárman a Fő utca divatos vendéglőjébe mennek ebédelni. De hogyan mennek! Magasra tartott fejjel, újra és újra megmerülve a sétálgató, nézelődő közönség langyos áramában. Amely felismeri, befogadja, és magával ragadja őket. Két kassai polgár.

És tovább, fel a Magas-Tátrába! Onnét már északnak tartanak a folyók, de a lejtők változatlanul délre néznek. Ezek az utolsó területek, ahol megterem még a jó szőlő és a mediterrán városi polgár. Lemberg, ahol a mi Martinovicsunk egyetemi tanár volt, majd attól nem messze Drohobycz. Egy zsidó kereskedő elsőszülött fiaként ott járt iskolába a mindenre rácsodálkozó, érzékeny kamasz, Bruno Schulz. Ő lett a két világháború közötti Galícia egyik jelentős írója. Maga illusztrálta novellái a kortárs lengyel irodalom legnagyobbjaival, az öngyilkos Witkacyval és a külföldre kényszerült Gombrowiczcsal együtt jelentek meg Krakkóban. Aztán egy unatkozó Gestapo-tiszt lepuffantotta a főutcán. Az egérszürke egyenruhában érkező népi hatalom pedig eltemette, jó mélyen.

A határhoz közel járunk: a fiatal írók itt néha még hazai szerzőket is olvasnak. Az egyik legtehetségesebb, Piotr Szewc Drohobycz mellett, Zamos´c´iban született. A krakkói megjelenés után alig egy évvel, példás gyorsasággal nálunk is kiadott könyvében ugyanazt a háború előtti lengyel, zsidó, ukrán kisvárost festi meg, amit Schulz. Ugyanolyan féltő szeretettel és a költői prózának ugyanazzal az istenáldotta hajlékonyságával és érzékenységével, mint tragikus sorsú elődje. Megérthetjük belőle, hogy önmagán merengő világ volt ez, amelyben a az emberek még időt szántak a megfigyelésre, megismerésre – voltak, akik igyekeztek boldoggá tenni egymást.

Krakkó ennek a tájnak természetes központja. És amint a Magas-Tátra égig érő sziklái minden este visszasugározzák a nappali meleget, a középkori épületek is gondosan megőrizték a rengeteg hatást és energiát, amit az évszázadok alatt magukba gyűjtöttek. A városfalak keményen ellenálltak a mongol és török rohamoknak. Ennek a dicső múltnak egyik epizódját jeleníti meg Rába György A krakkói kürtös című verse, amely Zsille Gábor Krakkó kürtszava című esszéjét ihlette. Három felkelés leverése és Lengyelország kétszeri felosztása után Krakkót nálunk jobbára csak a „tespedő” Galícia „kedélyes” fővárosaként emlegették. Így jelenik meg Mikszáth regényeiben és elbeszéléseiben is. Pedig még 1863-ban is véres felkelés helyszíne volt; a 19. és 20. század fordulóján a művészeti forradalom egyik legértékesebb központja lett Közép- és Kelet-Európában. És azután is a szellemi szabadság mintavárosa maradt, egészen a német, majd a szovjet megszállásig.

A magyar turisták inkább a régi, hangulatos kisvárost keresik. Ahol mindenki mindenkit ismert, és bár csúnyán megzsarolták és kihasználták, a maguk módján mégiscsak szerették egymást. Minden másban keservesen csalódva, manapság megint azt képzeljük: ez a boldogság. Megpróbáljuk újrateremteni a „békebeli” kisvárost és a „derék” (együgyű) polgárokat. Csakhogy, amint az alábbiakból is kiderül majd, a létező polgárok egészen mást akarnak.

 

 

Angyal Krakkóban

 

Az egykori kisvárost a krakkóiak szépen konzerválták: körülültették a Planty évszázados fáival, és bezárták a középkori városközpontba. Körülötte jól élhető, modern nagyváros épült, amely drága ékkőként foglalja magába az Óvárost, de egy pillanatra sem azonosul vele. A Planty sétányának padjain és a középkori pincékbe települt kávézókban alig száz éve még az elszegényedett arisztokraták és a nyugdíjas városi tisztviselők üldögéltek. Ma mindenütt csak fiatalokat látni. Az öregek az üres bevásárlókocsikat tologatják a helyükre a nagy bevásárló-központokban, és ők ülnek a régi kis szatócsüzletek pultjai mögött is. De ezeknek ma már alig van forgalmuk.

A századfordulón a mindössze ötvenezer lakosú város ugyanígy, habzsolva és egyszerre fogadta magába a levert felkelés óta eltelt idő minden szellemi és politikai irányzatát. Nem részesítették előnyben egyiket sem a másikkal szemben – legalábbis nem egykönnyen. És ez korántsem korlátozódott a színházra. A filozófiában, szociológiában, történettudományban és esztétikában éppen olyan viharos paradigmaváltás zajlott le, mint a Monarchia többi szellemi központjában. Bécstől, Budapesttől, Prágától és Zágrábtól eltérően Krakkó fontos megkülönböztető jele volt az erős francia és orosz irányultság. A fellépő új irányzatok hivatkoztak és kapcsolódtak – túlláttak a saját eltökéltségükön is. Stowacki Bécsből, Wyspian´ski Berlinből, Zapolska Párizsból érkezett. És innét indult később Grotowski is, a kissé megkésett, de annál öntudatosabb Sztanyiszlavszkij-tanítvány.

Egyfelől az európaiság, másfelől a nemzeti gyökerek. Ez az egyensúly most megint igen fontos. A nemzetieskedő konzervatívokkal folytatott harcukban a Mloda Polska fiatal tudósai és művészei az akkor már nyolcvan éve készen álló Ősöket bemutatva, a romantikus Mickiewiczet tolták maguk elé.

A Stary Teatr igazgatójává lett Wyspian´ski a Felszabadulás bemutatóját aztán már a Költő – a Ryneken ma is látható – szobrának felavatására időzítette.

A szobor pontos mását a színpadon is felépítették, hogy az általa képviselt lázas és misztikus nacionalizmus értelméről vitázzon vele Konrad, az új darab főhőse.

Ugyanilyen tudatdráma (happening) volt a nálunk is jól ismert Menyegző, amit a témájául szolgáló esemény után mindössze néhány nappal mutattak be (1901. március 16.). A plakátokon szerepelt az eredeti szereplők neve is. Amint a Wajda-filmben is érzékelhettük, a mű hangvételét az utolsó, az 1863-as nemesi felkelés tragikomédiája határozta meg. (A lengyel nemesség indította mozgalom vitorláiból a cár akkor azzal fogta ki a szelet, hogy földet ígért a parasztjaiknak.) A darabból ugyanakkor az a felismerés is kiolvasható, hogy a nemzet valóságos problémáit nem tudja megoldani a korabeli európai avantgárdnak még a Mloda Polska mozgalomban képviselt legjava sem. A parasztok közé házasodó, velük iszogató városi írók és művészek nem tudnak új célokat és reális feladatokat kijelölni. Marad a vodka, a várakozás a Krakkóból érkező küldöncre, és az ukrán folklórból átvett Szalmabáb, amely öngúnyoló haláltáncra invitálja a lakodalmi gyülekezetet.

A lengyelek úgy tartják, ilyenkor feltétlenül el kell csattannia néhány pisztolylövésnek. Megtörtént ez akkor is. Nem a darabban, hanem a valóságban. De csaknem ugyanazt jelentette, már akkor is. A Menyegző bemutatója után vetett véget életének az 1863-as felkelés egyik vezetője, a századvég sikeres komédiaírója, Krakkó ünnepelt zsurnalisztája és belletristája, Michal Balucki. Úgy tudom, a lengyel kollégák még mindig vitatják az öngyilkosság igazi okait és körülményeit. Nem szeretnék belekontárkodni a dolgukba, csak feltételezem, hogy ahol ilyen halálos komolyan veszik a színházat, az egybeesés nem lehet véletlen. Ezen a véleményen van a krakkói Maciej Wojtyszko is, akinek Egy elszalasztott élet című darabját a Slowacki Színház kis színpadán játsszák. A darab egy bűnügyi dráma logikája szerint próbálja megfejteni, hogy a már nem fiatal, börtönviselt, „vörös” Balucki, aki egész életében bátran állta a klérus és az elszegényedett, demoralizálódott arisztokrácia dühös támadásait, miért kedvetlenedett el ennyire a Mloda Polska avantgárdjának demonstrációjától.

Baluckit talán az akkori fiatalok életkorukhoz nem illő józansága és öniróniája győzte meg, hogy liberalizmussal feljavított nemesi patriotizmusa felett menthetetlenül eljárt az idő. Azt még elfogadta valahogy, hogy a párizsi kommünárokkal hasonlítsák össze. De sehogyan sem akarta eljátszani „a hatvanas évek embere”, a szószátyár Gajev szerepét Csehov Cseresznyéskertjéből. Inkább radikális megoldással próbálkozott. És nem a levegőbe durrogtatott, nem is a családjába, hanem magát lőtte fejbe. Ráadásul nem választási vereség vagy gazdasági világválság, hanem egy színházi bemutató alkalmából. Felismerte a tévedését, és levonta a következtetéseket.

Krakkóban évszázadok óta a magyar diákokat hívják minden nagyobb verekedéshez. Lehet, hogy most is készülődik valami? Közvetlen vonat- és repülőjárat nélkül is egyre gyakrabban hallani magyar szót. A Csoda Krakkóban című új film hőse mai magyar diáklány, aki Krakkó reneszánsz, „zsidó” negyedéről, a híres Kazimierzről írja diplomamunkáját. De a valóság egészen másnak bizonyul, mint ahogy az okkult tudományok és a misztika iránt érzékeny széplelkek elbeszélései nyomán képzelte. A 14. század első felében uralkodó Kázmér király nem azért telepített ide több ezer zsidó orvost, kézművest és kereskedőt, mert a kóser kifőzdék, a hangulatos kis kávéházak meg az értelmiségi klubok mai forgalmát akarta növelni. Egyszerűen csak hipochonder volt, és a titokzatos Keletről jött zsidó orvosokban bízott meg legjobban. És azok persze protezsáltak másokat is.

Amint látni fogjuk, sok minden történt itt később, Heidrich, a Reich helytartója és a későbbi János Pál pápa káplánsága idején. De a legnagyobb megpróbáltatás mégis akkor kezdődött, amikor felépítették a közelben a Nowa Huta-i acélművet, ami az uralkodó széliránynak megfelelően naponta több százezer tonna pernyével borította be a műemlékeket. Mindez már a múlté. A Kazimierz negyedben most a város legnagyobb zsibáru piaca és az Arkady szupermarket-lánc legjobb nagyáruháza üzemel, amit ingyenes buszjárat köt össze az Óvárosban, a vasúti és a buszpályaudvar mellett épült párjával. De a film hősnője ezt már láthatóan nem tudja. Végül taxival éri csak el a pesti vonatot, és az nagyon drága manapság, még Krakkóban is.

S ha már filmről van szó, jó szívvel ajánlhatok egy másik alkotást is, amelynek Angyal Krakkóban a címe. A hőse hajléktalan férfi, a remek Krzysztof Globisz alakításában. Ez a művészibb és igazibb alkotás a kettő közül: feltűnően hiányzik belőle a művészkedés, mégis közvetlenül érintkezik a transzcendens világgal. A történet egyszerű: egy hímnemű betanuló angyal az Úrral történt tiszteletlen szóváltás után kicsöppen a mennyországból, és éppen Krakkóban ér földet. Az átmeneti szálláson összekerül a válási infarktusát kannás borral kúrálgató hajléktalannal. Segítségével és némi véletlen szerencse folytán egy kisfiát egyedül nevelő, nagybeteg fiatalasszony befogadja az életből kiszorult, de még ép lelkű embert. Az asszony halála után a férfi neveli fel a gyermeket. Ennyi az egész. De nyilvánvaló az is, hogy mindez nem történhetett volna meg máshol, csak ebben a természetes, emberi léptékű, reneszánsz városban. Ma már az angyalok is tudják, hol érdemes éppen alászállni.

Mondok még egy példát. Krakkó másik híressége, Tadeusz Kantor – színháza, a Cricot-2 emlékmúzeuma számára maga formázta meg mellszobrát. Pénzszűke miatt azonban mindmáig nem készülhetett el. Halálának 18. évfordulója alkalmából színészei elhatározták, hogy performansszal adóznak mesterük emlékének. Jan Ksa¸zek, Waclaw és Leslaw Janicki összetologatták a bábuk szállítására használt konténereket, felkapaszkodtak rájuk, és a legutolsó előadáson szerepelt bábuk ruháiban, az akkori pózokba merevedve álltak a decemberi hidegben a Kanonicza utcán. A nézők is dideregtek, de hősiesen kitartottak. A városi önkormányzatnak maradt még két éve a szobor elkészítésére, a huszadik évfordulóig. Nem elég ez forradalomnak?

 

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2009 / 6   »   Krakkóról, másként
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911