Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2009 / 6   //    «    15    » 
KELL EGY JÓ SZÓ - egy Franz Kafka-idézethez
Kállay G. Katalin
Művészet és kísértés
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


Kétségtelen, hogy a hallgatás lehet rettenetes fegyver: abban az esetben, ha úgy érezzük, elhallgatnak előlünk valamit, ha a hallgatás mögött titok lappang, ha komolyan tudjuk venni azt, aki hallgat. Ilyenkor a másik félnek hatalma van fölöttünk, tud valamit, amit nem oszt meg velünk.

T. S. Eliot híres versének antihőse, az öregedő, fokozatosan elbizonytalanodó J. Alfred Prufrock is így gondol a szirénekre: „Hallgattam a sziréneket, egymást hívták, nem engem. / Úgy hiszem, nékem már nem énekelnek.” Prufrock nem a csendről beszél, hanem a másnak szóló énekről, úgy érzi, kirekesztett, sehova sem tartozik, még arra is méltatlan, hogy a szirének megkísértsék.

A szirének csábító éneke köztudottan veszedelmes: ellenállhatatlan ereje partra csalja a tengerészeket, ahol a lányarcú, madártestű, éles karmú mitológiai lények darabokra szaggatják, majd felfalják őket. Ha hallgatnak a szirének, nem a legokosabb őket békén hagyni és fellélegezni: megúsztuk a kísértést? A szirének egyik titkát, gonosz szándékukat mindenki ismeri: Odüszszeusz éppúgy, mint Orpheusz, Prufrock éppúgy, mint Kafka. A másik titkuk a varázslatos erőben rejlik: ezt Odüsszeusz furfanggal, Orpheusz pedig a magasabb rendű, még varázslatosabb erejű énekkel győzi le. Prufrock mintha arra vágyna, hogy legyőzzék: a jelentéktelen magányosságnál talán még az is jobb, ha az embert önkívületben széttépik. Kafka szerint azonban épp a győzelem a legellenállhatatlanabb kísértés: ha úgy érezzük, sikerült a sziréneket a magunk erejéből elhallgattatni, féktelen és tomboló felfuvalkodottság vesz rajtunk erőt.

Ha a szirének egyértelműen a gonosz megtestesítőinek tekinthetők, teljesen egyetértek Kafka kísértés-elméletével. Ha az ember elhiszi, hogy párbajra hívhatja és a maga erejéből le is győzheti a gonoszt, végérvényesen elveszett. Ilyen visszafordíthatatlan folyamatnak lehetünk tanúi például Nathaniel Hawthorne Az ifjú Brown gazda című novellájának esetében is. Ebben a történetben egy jóravaló, puritán fiatalember éjnek évadján magára hagyja Faith (azaz „Hit”) nevű ifjú feleségét, hogy a sötét erdőben találkozzon az ördöggel, és a katekizmus igazságain edzett erejével le is győzze. A vállalkozás eleve kudarcra ítélt: nemcsak azért, mert Brown az ördög mellett az egész falu közösségével találja szembe magát a sötét erdőben, hanem azért is, mert abban a pillanatban, amikor elhiszi, hogy sikerült ellenállnia a gonosznak, már el is kárhozott: örökre elveszítette a világba vetett bizalmát. A gonosz csak látszólag hallgat el, valójában Brown szívébe költözik. Mikor felesége hangját felismeri a boszorkányszombatra igyekvők között, Brown féktelen tombolásba kezd. A narrátor meg is jegyzi: „A gonosz lélek a maga alakjában nem olyan irtózatos, mint ha befészkeli magát egy dühöngő emberbe.” Kafka szavait tehát Hawthorne példája alapján úgy is lehet értelmezni, hogy a saját erejének tudatától megrészegülő emberben testesül meg a legfélelmetesebben minden gonoszság, illetve a kísértés feletti győzelem képzete a legnagyobb csapda mindannyiunk számára.

A szirének hallgatása akkor is félelmetes lehet, ha maradunk a görög mitológiánál, és nem teljesen azonosítjuk őket az egyetemes gonosszal. Egyfelől azért, mert a hallgatás jelenthet meghallgatást, odafigyelést is. Elképzelhető, hogy a veszedelmes vizeken hajózó tengerész számára a csendben gubbasztó szirének figyelmes hallgatóknak tűnnek, akik alig várják, hogy maga a tengerész meséljen nekik; akik azzal tévesztik meg az embert, hogy most rajta a sor: neki kell énekelnie. Ennek a fajta provokációnak is nehéz ellenállni, hiszen a csábító énekszónál még csábítóbb lehet, ha valaki a mi énekünkre kíváncsi. Ha csend van és semmilyen sziréna nem figyelmeztet a veszélyre, megint saját csapdánkba eshetünk, a saját énekünktől megrészegülve partra szállunk, és szabad prédaként ajánljuk fel magunkat a hallgatag, de vérszomjas madár-lányoknak.

De talán még ennél is ijesztőbb gondolat, hogy a szirének hallgatása könnyen összetéveszthető a múzsák hallgatásával, vagyis maguk a szirének magukkal a múzsákkal. Ebből következik az örök kérdés, hogy romboló erejű-e a művészet. Platón (és Derrida) szerint az írásművészet „pharmakon”, vagyis egyszerre méreg és orvosság: különbséget tenni szinte lehetetlen a kettő között, amíg nem látjuk a „használat” következményeit. A görög mitológiában a szirének anyja múzsa volt, egyesek szerint Melpomené, a tragédiák és a gyászdalok ihletője, mások szerint pedig Therpszikhoré, a táncművészet múzsája. De míg a múzsák minden forrás szerint pozitív lények, Szolón egyenesen „a jó élet kulcsai”-nak nevezi őket, a szirének az alvilághoz tartoznak, és egyértelműen romlásba döntik a halandókat. A múzsák énekét talán meg lehet különböztetni a szirénekétől, de a hang hiányában, a hallgatásban nincs különbség. Talán csak annyi, hogy a múzsák hallgatása általában arra utal, hogy nincsenek jelen, míg Kafka szövege azt sejteti, hogy a szirének még rémségesebben és valóságosabban léteznek, ha hallgatnak. Ének nélkül vészmadár-létük, ragadozó-mivoltuk kerül előtérbe, mintha köröznének a fejünk felett, hogy lecsaphassanak ránk – ha volnának szárnyaik.

Azt azonban nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a hagyomány szerint a szirének éppen a múzsákkal való versengésük során vesztették el a szárnyaikat. Ők maguk is gőgös elbizakodottságukban akarták énekükkel legyőzni a múzsákat, és megszégyenülten kárhoztattak arra, hogy eldugott szigetükön, mintegy „az istenek háta mögött” várják az arra tévedő tengerészeket. Ha meglátjuk a párhuzamot az önteltségük miatt bűnhődő szirének és a felfuvalkodottságukban vesztükbe rohanó emberek esendőségében, talán jobban meg lehet érteni a hallgatásukat is. Prufrockot esetleg vigasztalná a gondolat, hogy az egymást hívogató szirének épp olyan magányosak lehetnek, mint ő.

Odüsszeusz úgy áll ellen a kísértésnek, hogy az árbochoz kötözteti magát: így megérezheti a csábító énekben felhangzó gyönyört és fájdalmat anélkül, hogy áldozatul esne. (Érdemes megemlíteni, hogy a „szirén” szót sokan a „szeiradzein”, ’kötéllel megkötözni’ szóból származtatják – ennek fényében mondhatjuk, hogy a leleményes hős már jó előre a szirének egyik módszerét alkalmazza maga ellen, hogy ártalmatlanná tegye őket.) Orpheusz pedig az Argonauták megmentése során a múzsák fegyverével él: éppen az autentikus művészet erejével lesz úrrá a madár-lányokon. Olyan sikerrel jár, hogy a szirének a monda szerint ezután a tengerbe ölik magukat és kősziklákká válnak. Épít-e vagy rombol az igazi művészet? Azt tudjuk, hogy háborúban hallgatnak a múzsák. Mindezek után megnyugtató gondolat-e, hogy békében minden bizonnyal hallgatnak a szirének?

 

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2009 / 6   »   Művészet és kísértés
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911