Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2009 / 7   //    «    3    » 
Levendel Júlia
Gyakran süvít
novella
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


Orvostól orvosig járt, előbb elküldték hallás- és neurológiai vizsgálatra, reumatológushoz és kardiológushoz, aztán az érfestés miatt befeküdt kórházba, ajánlottak egy infúziókúrát – „soha életemben nem betegeskedtem, most meg belebolondítanak a bajaimba” – egyik szakorvos a másikhoz küldte, s mind erősködött, hogy az a másik igen elfoglalt, s ha nem ajánlaná-kérné a sürgős konziliumot, bizony két-három hónapot kellene várnia. A fia ilyenkor borítékot csúsztatott az orvos kezébe, ő meg csak bólogatott, hogy köszöni a kedvességet. „Mennyit adtál?” – kérdezte a folyosón, de a fia legyintett, „hagyd, anyu, nem érdekes” – mennyi lehet ez most?, tízezer?, több is? húsz talán? „Megmondhatod... csak hogy tudjam”, de sohasem mondta meg. Jó fiú, és mióta ő maga maradt – özvegy, ez olyan furcsa, megszokhatatlan, rámondják, hogy özvegy, de ő nem tudja magára érteni –, a férje halála óta a negyvenkét éves fia még jobb hozzá. Úgy gondoskodik róla, mintha szerepet cseréltek volna: a fiúból szülő lett, belőle meg gyerek. Nem baj. Látszik, hogy a fiának tetszik az egész, nem baj, végre tetszik neki valami, élvezettel beszél a munkahelyén meg az ismerőseinek a jóságáról. Szinte hallja a szavait, és látja is a komolykodó tekintetét, mikor bejelenti a főnökaszszonyának: „holnap később jönnék, anyámat kísérem vizsgálatra, de bent maradok tovább... mindent elvégzek...”, vagy ahogy a barátnőjének magyarázkodik: „anyámmal leszek este... nem hagyhatom egyedül, fél ettől a vizsgálattól... muszáj gyámolítanom... tudod, nincs neki senki rajtam kívül...”

A nők pedig – a nők mindig hajlamosabbak meghatódni – úgy hallják, mintha nem kimentené magát, hanem éppen teljes odaadását vallaná meg. Talán így is van. Nincs olyan elvetemült, aki nem méltányolja ezt a jóságot. Két esztendővel ezelőtt a fia buzdítására kért beutalót a háziorvostól, százszor megbánta az engedelmességet – lehet, hogy nem is neki, hanem a fiának kellett ez a sok semmit érő vizsgálódás? A rengeteg felesleges gyógyszer kiváltása? Minden orvos felírt valamit – „hátha nem ártalmas”, egy évig viccelődött, „jól van, váltsuk ki, az orvosoknak meg a patikusoknak is élni kell”, és ki tudja, talán mégsem a sok gyógyítástól lett ilyen elesett, öreg – talán nem is attól butult el. Hányszor nézi magát a tükörben, figyelmesen, vizslatva, és értetlenül, miért tűnik ennyire butának az arca – riadt és mégis tompa a tekintete, nem, nem kerülgetheti, ezt így mondják: buta. Sőt, ostoba. A fényét vesztett szem önmagában is ostobaságot mutat. De ki tudja, milyen volna most orvosok meg gyógyszer nélkül? Talán okos, eleven, erős? Ebben a két évben nem érte különösebb csapás, miért pusztult le akkor ennyire?, elfonnyadt egészen, de még a fia is úgy tesz, mintha észre se venné vagy a korával járó természetes folyamatnak tartaná. Nem az. És nincs már kapcsolata a régi orvosaival, a mostaniak közül egyik se látta őt két évvel ezelőtt, honnan tudhatnák, mennyit romlott az állapota? „Folyamatos zúgást hall?... a nyaki erek meszesedése... ebben a korban, sajnos... de lehet enyhíteni a panaszokat...” Nem panaszkodik ő senkinek, és nem zúgás az, inkább sistergés, lávafortyogás; meg kell fognia a fejét, két tenyere közé szorítja, „istenem... lenne már vége...”, bután nyögdécsel, azt is bután, néha szeretné jól kisírni magát – minek? Hogyan értesse meg, hogy neki más a baja?, biztosan más. Gyakran úgy süvít valami... az erekben a vér így nem süvít... süvít a fejében... a fülében is persze... a zúgás nem érdekes... vagy elvesztette a türelmét, és süvítésnek hallja a zúgást?

„Vigyázzon magára, Ella néni!” – a félkarú Zoli az üzlete ajtajában áll, ujjatlan trikóban. Egyik felől látszik a heg, közvetlenül a váll alatt amputálták; „szörnyű balesete volt, szinte még gyerekkorában... nagyon fiatalon... akkoriban került ki, szegény, az iskolából, és a nagyszülei nevelték, mert az édesanyja meghalt, a senkiházi apja meg eltűnt... képzelheti, mekkora ijedelem volt...”, a házmesterné úgy mesélt, mintha saját szemével látta volna a balesetet, „lehetetlen ekkora vérveszteséget túlélni... na, ezért is segítettünk, hogy megkapja a boltot... bejött hozzám, hogy látja, kiadó az üzlet, azt mondta, ha ő bérelhetné, csupa olcsó árut tartana... mosószereket, italt, kávét, papírfélét, ami minden háztartásban kell... elgondolta, milyen jó kis üzletet nyitna ő itt, ez jó környék, mindenki jól járna vele... De hogy bírná a munkát?... és a hiányzó karjára mutattam, ő meg nevetett... tetszik látni, milyen erős a másik?!... jóravaló fiú, láttam mindjárt... ezért segítettünk, az embernek muszáj segíteni... nem igaz?”; Zoli egyetlen kezében most cigaretta füstölög, vastag karja csuklótól vállig tetovált. „Vigyázok... mindig vigyázok”, mosolyog rá, mert errefelé mindenki kedveli a bolondos fiút. „Az első pillanatban ijesztőnek látod... akkora darab és mindenfélét magára aggat... de kedves különben”, magyarázta a fiának. Hiába. Fölényesen csak biccent a boltosnak. „Bunkó”, sziszegte már hányszor; jó, de akkor is köszönjön rendesen. Lekötelezettnek is érzi magát, mert Zoli szól, ha beszerez valami jobb minőségű dolgot... a kis segédjével üzen, és meg-megkérdezi, „hogy van mostanában, Ella néni?”, de nem számít már, köszön-e a fia. Amikor kicsi volt, rászólt, hogy viselkedjen rendesen – de most? Ha igazán jót akarna neki a fia, tisztességesen köszönne annak, aki rendes vele. Féltékeny talán? Zoli észre sem veszi, vagy fütyül rá, az egyik azt mondja, „bunkó”, a másik meg „nyikhaj”, magukban csak, és egyedül neki kellemetlen az egész. Ott áll Zoli a boltja ajtajában, rettentő nagydarab ember, a fia a válláig sem ér, és vagy fél mázsával kevesebbet nyom. A félkarú ráadásul kopaszra borotvált, egyik fülében karika himbálózik, a szemöldöke meg mintha fekete fejű szögekkel volna kiverve – na és? Nem kell beleszeretni, de köszönni lehetne. „Vigyázzon magára, Ella néni”, mondja, és hunyorogva megszívja a cigarettáját; azt mondják, nemcsak veszettül füstöl – látta már, ahogy szájában tartja a parázsló cigarettavéget, úgy gyújtja meg a következőt, az újat, de nem tudja elképzelni, egy kézzel hogyan fog bármihez –, szóval mondják, hogy nemcsak erős dohányos, úgy iszik, mint a gödény, és a balesete is az ital miatt történt, nem volt már gyerek, dehogy volt! Mindenfélét mondanak, de a pletyka nem számít. Sohasem látta részegen a fiút, és nem érdekli, mi volt azelőtt, régen, valamikor. A fia a biccentés után másfelé néz, a karját kínálja neki, de ő nem kapaszkodik bele, annyira még nem gyámoltalan. A férjével mentek karonfogva, de mással nem megy, senkivel. „Vigyázok, persze... mindig vigyázok”, ő azért is vált még pár szót Zolival; „megy megint vizsgálatra?... a fülével? hogy annyira dübörög vagy... fúj... vagy?...” Bánja már ezt is. Az embernek mindig mindent meg kell bánni. A legártalmatlanabbul és gyanútlanabbul tesz vagy mond valamit, aztán egy perc múlva megbánja. Kár volt ennek a kelekótya nyomoréknak kiadnia magát. Tudhatná, hogy manapság senki se tudja tartani a száját, ráadásul nem is azt, nem úgy kürtölik tovább. Csak beszélnek, hangoskodnak, mert nem vár, nem követel senki ma hallgatást.

Az ő gyerekkorában még nagy bűnnek számított a pletykálkodás, de most mindenki összevissza fecseg. Nincs már orvosi titoktartás. Biztosan még a papok is kifecsegik, amit bevallanak nekik, és nem gyónják meg, hogy fecsegtek. „Miket mond!...”, de Zoli még hangosabban folytatja, „ne higgye, hogy a doktorok segítenek... ami az ember fejében van, azzal nem tudnak mit kezdeni... tessék nekem elhinni... kár a pénzt erre költeni...”, „na, Isten áldja, Zolikám!” Ki hatalmazta fel, hogy óbégasson itt az utcán? A fia vagy hármat lépett közben az átjáró felé, ott várja, sértetten vagy flegmán, mert nem karolt bele. „Tudod mit?! Ne menjünk a kórházba! Meghívlak ebédre, ülünk kicsit egy vendéglőben... ha már így kiöltöztem... mit szólnál, ha meglógnánk az orvosoktól?... rosszalkodjunk együtt! Emlékszel még, hogyan birkóztunk, hemperegtünk a nagypapáék kertjében?... az régen volt, biztosan nem emlékszel, de én most is benne vagyok egy kis haszontalankodásban...” – Jobb persze elmenni a kórházba, szótlanul várni a folyosón, míg szólítják, fel-felnézni, ha nyílik az ajtó, a végén meg válaszolni az aggódó pofával feltett kérdésre, „fájt?”, „nem fájt... nem volt kellemes, de nem fájt” – miről beszélnének egy vendéglőben? Ott buta dolog kukán ülni. Amíg az étlapot böngészik, még csak, csak lehet valamit mondani, aztán ha kihozzák az ételt, arról is – de közben? Ha frissen készülőt választanak, legalább húsz percet kell kitölteniük beszéddel. Fecsegjen szenilisen a régi dolgokról? Vaktában, összevissza? A fia akkor is hallgatna – ő meg találgatná, hogy sajnálja-e, amiért így kapkod, locsog, beszél fűt-fát, vagy nem sajnálja, hanem kínos neki, hogy most ilyen az anyja. Ez lett, de hiába, mégiscsak az anyja. Lehetetlen kitalálni, hisz faarccal ül, rá se néz, kerüli a tekintetét – akkor inkább a kórház, az ostoba kérdések és vizsgálatok – talán már nem kellene alkalmazkodnia, a végén kicsikarhatna valami kis felmentést: se kórház, se vendéglő, se találgatás, se panaszkodás. Marad a süvítéssel – bőven elég.

A boltos Zolinak persze van annyi esze, hogy beszélgessen a vevőivel. Mindegy is, kivel, miről, néha három-négy embert tart egyszerre szóval, és ha épp üres a kicsi üzlet, kiáll az ajtóba beszélőt-hallgatót vadászni. „Be nem áll a szája”, dohogott még a villamoson is a fia, igen, de egy kereskedőnek így is kell, mert az emberek szeretnek tereferélni. Neki is mindenfélét mesélt már, ő meg válaszolt... akkor is így volt, így lehetett, és bizonyára eszébe se jutott, hogy a félkarú majd továbbmondja... mert aki egész nap beszél, beszél, és nincs szüksége se ürügyre, se összefüggésre... egyszer csak belekap valahol... így volt... akkor épp azt mesélte, hogy a barátnője rosszul hall, s a végén hallókészülékre szorul, „tessék elképzelni, negyvenéves, és így járt. Hallott már ilyet, Ella néni? Hogy lesz majd a fülében egy ilyen micsoda... drótok meg minden...” „ne butáskodjon, ezt komolyan kell venni... – úgy oktatta, mintha nem is az anyja, hanem a nagyanyja volna –, ilyen fiatalon és ripsz-ropsz nem megy tönkre az ember hallása... vigye el egy alapos kivizsgálásra... ez nem tréfa... ilyen fiatalon...”, nem akart a maga bajával példálózni, azért is erősködött, hogy öregen, az ő korában már másfélék az okok, az öreget meg a fiatalt nem szabad összetéveszteni. Ha az öregek rosszul hallanak... mert az egyiknek zúg a füle, a másiknak... hiszen éppen azért említette, hogy neki már felesleges volt orvoshoz menni... éppen a különbség miatt... de Zolinak sehogyan se kellett volna mondania. Jár a szája, be nem áll... Neki meg, amikor így megbán valamit, a gyomrából jön fel a keserű íz, a bugyborgó, bűzös lé hirtelen a torkáig szökik, és mindjárt vissza, ahogy a higany tágul-süllyed egy hőmérőben. És számíthat rá, hogy jön az a szörnyű süvítés.

Mindenesetre többet senkinek nem beszél erről. Így csak a hülyék társalognak. ő azt mondja, süvít, az orvos meg leírja, hogy zúgásra panaszkodik. Ebből elege van. Néha hall valami zúgásfélét is – csöndes duruzsolás vagy inkább sistergés, amolyan háttérmoraj; zúg a fülében, ahogy a többi embernek kívül zúg, zörömböl, lüktet mindenféle lehalkított meg felerősített hang –, de azzal meglenne. A süvítés egészen más, és aki maga nem tapasztalta, talán meg sem értheti, hogy más. Nem akar többet erősködni, hogy más, más... még a szokottnál is butábbnak hatott, handabandázó nénike; csendesítették ott a rendelőben – pedig igazán nem haragszik ezekre az orvosokra meg asszisztensekre, a fiára se, senkire, csak az egész rúgkapálódzás már hiábavaló. El kell menni, ideje elmenni, indulni – érti ő –, és ezt mindenki ugyis csak maga hallja, magában – tudja ő –, és butaság most már kapkodni, mert mindenkinek el kell menni, mindenkinek magában. Ezt ő réges-régen tudja.

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2009 / 7   »   Gyakran süvít
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911