Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2009 / 7   //    «    8    » 
CORVINA
Kiss Lajos András
Haladásparadoxonok
esszé
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


Rövid időre úgy tűnt, a huszadik század utolsó évtizede végre igazolja a reményeket, amelyeket a 18. és a 19. század filozófusai fogalmaztak meg, s a „barbárságba süllyedt ész” hosszú időszaka után mégiscsak valódi esély mutatkozik a pacifikált világállapotra. Közel húsz évvel a rövid ideig tartó eufória után különös, mondhatni ambivalens érzések vesznek rajtam erőt, amikor visszagondolok a szellemi klímára, amely úgyszólván megkérdőjelezhetetlenül uralta a múlt század nyolcvanas, kilencvenes éveinek honi történelmét. Természetesen nem sajátosan magyar jelenségről volt szó, mindenesetre számomra akkoriban, ahogy ma is, innen nézve állt (és áll) a „legintimebb módon rendelkezésre az emberiség” (hogy Mészöly Miklós egyik fontos gondolatát némileg átalakítva és a saját mondanivalómhoz igazítva idézzem). Így az elmélet egyfajta amalgámja a személyesen átélt tapasztalatoknak, illetve a legkülönfélébb olvasmányoknak, amelyek nagyobb része persze külföldi (idegen?) nézőpontot érvényesít. Közelebbről: az említett „kegyelmi állapot” – legalábbis szellemi értelemben – főként a kommunikatív cselekvéselméletre és a hermeneutikai filozófiák bizalomkultúrájára alapozódott, és a liberális gondolkodás kötelező szabadság-optimizmusának szemüvegén keresztül jelent meg; eszerint jövendölték meg a majdani világrendet is. Röviden: ez a világértelmezés feltételezte, hogy a totalitárius rendszereknek (a puhább változatokat is beleértve) el kell tűnniük a történelem süllyesztőjében, és aztán minden rendben lesz. Hiba volna azonban nem észrevenni, hogy a „liberális messianizmus” annyiban is a felvilágosodás örökösének tekintette magát, hogy a világ fogalmán, noha ezt külön nem hangsúlyozta (mert nem illett hangsúlyoznia), Európát és az európai kultúra folytatóit értette. A világ többi részéről kifizetődőbb volt hallgatni, mert

– mintegy Kant álláspontját újra felelevenítve – a nem európai világ amúgy is csak epizodikus szerepet játszhat a szekularizált üdvtörténetben. Mint az imént már utaltam rá, ezt a fajta történetfilozófiai optimizmust eleinte igazolta a nyolcvanas évek eseménytörténete. F. Fukuyama éppen a legjobb pillanatban (1989) jelentette meg A történelem vége és az utolsó ember című munkáját, amelyben keveredett az értelmes belátás és a győztes újkapitalizmus kissé elsietett apológiája. Nagyjából ez a könyv fémjelzi a kor uralkodó eszméit és az általános közhangulatot. De időlegesen kényszerítsünk most magunkra némi mesterséges amnéziát, majd ugorjunk előre, a nyolcvanas évek végéből egyenesen a harmadik évezred első éveibe, hiszen ezek az évek amúgy is meglehetősen emlékezetesek maradnak mindenkinek (ha másért nem, a teljes napfogyatkozás és a Világkereskedelmi Központ elleni terrortámadás miatt mindenképpen). És akkor kezdjük újra könyvekkel. Hanem itt megint egyes szám első személyre váltok: az utóbbi években álmélkodva tapasztalom, hogy a párizsi és a berlini könyvesboltok kirakatai olyan sikerkönyvekkel vannak tele (és a könyveket méltató ezernyi recenzióval), amelyek a nyugati világ szellemi életének radikális változásáról tanúskodnak. Ebben az új világban szinte már semmi sem emlékeztet a két évtizeddel korábbi gondolkodás „ökológiai viszonyaira”. Néhány cím az utóbbi évek sikerkönyveiből: André Glucksmann: A gyűlölet diskurzusa. Peter Sloterdijk: Harag és idő. Zygmunt Bauman: Az ostromlott társadalom. Jacques Rancière vékonyka kötete: A demokrácia gyűlölete. Ebbe a sorba tartozik Slavoj Z`´iz`´ek nemrégen megjelent műve, az Erőszak is. Aztán: Az irigység társadalma (a szerző Klaus Bolzano). Hol van már a kommunikatív cselekvéselmélet meg a humanista alapokon nyugvó hermeneutika! Ami van, az inkább gyűlölettan, harag- és bosszúmenedzsment, ressentiment-marketing és más hasonló, mostanában keletkező részdiszciplínák. (Ha az embernek kedve volna viccesen viszonyulni, úgy is értelmezhetné a napjainkban formálódó világrendet, hogy abban szinte mindenki haragszik mindenkire, vagy legalábbis haragudnia kellene, már ha egyáltalán képesnek tartja magát a korszerű gondolkodásra). De világos, hogy itt sem vadonatúj jelenségről van szó. A szellemtudomány pápái sokáig figyelmen kívül hagyták a mindennapi élet vagabund logikáját és a „nem annyira magas művészetet” (pl. az akciófilmeket). Pedig az önmagát Nietzsche, Heidegger és a kvietizmus örökösének tekintő Peter Sloterdijk föntebb említett munkájában éppen a kondicionált harag- és bosszúgépezetet tekinti a világtörténelem alapvető mozgatóerejének. Európa először a haragot és az elégtételt a sértett büszkeségért kiáltotta világgá, egy „fatális felhívást, amely nem tűr ellentmondást”. Az Iliász kezdősoraira utal tehát, majd a tőle megszokott (és jórészt általa kreált) metaforákkal túlzsúfolt festői nyelven, az Ószövetség dühös Istenétől, az orosz anarchistákon keresztül napjaink iszlám terrorizmusáig követi a világkultúrák haraggazdálkodásának változatos eseménysorát. „Ahol a harag fellángol, ott születik meg az igazi harcos.” A harag és a sértett büszkeség (tümosz) különös koalíciója az, ami valójában mozgásban tartja a történelem aktorait (legyen szó egyénekről vagy éppen olyan kollektív aktánsokról, mint a társadalmi osztályok). A görög erénytan kialakulása, mondja Sloterdijk, végső soron a harag domesztikációját jelentette, amely ott a férfias bátorság (andreia) formáját öltötte magára, míg napjainkban a „civil kurázsi” jelenléte nélkül „(...) aligha lehetne a modern városi polgárságot elgondolni”. Sloterdijk vitatja azt a közkeletű elképzelést, hogy a conditio humana alapkarakterisztikumát az erotika és a nárcizmus befelé irányuló energiáit követve fedhetnénk fel adekvátan. Számára az emberi lét esszenciája az erotikán túl mutatkozik meg, a büszkeségben, pontosabban abban a sértett büszkeségben, amelynek jelentőségét eddig alábecsülték a pszichoanalitikus elkötelezettségű társadalomfilozófiák. Pedig „akit komolyan érdekel az ember – mint büszke és önerősítő ingerek hordozója –, annak rá kell szánnia magát, hogy elvágja a maximalista igénnyel föllépő erotika gordiuszi csomóját.” Korunk terapeutája voltaképpen rossz úton jár, midőn a középkori keresztény teológia nyomdokain haladva a büszkeségben az újjászületett kardinális bűnök némelyikét véli meglátni. A terapeuta számára, folytatja gondolatmentét Sloterdijk, a beteg ember „normalizálása” azonos lesz egyfajta megalázkodás-pszichológia (és etika) nevében kivitelezett gyógymóddal. De a modern konzumizmus úgyszintén lebecsüli az ember „büszkeség-energiáit”, mondja Sloterdijk, mivel a fogyasztás mérhetetlen növekedésének hátterében éppen a büszkeség ellenkezőjét, az identitását elveszített ember erotikus/nárcisztikus önkívületét látja megjelenni.

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2009 / 7   »   Haladásparadoxonok
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911