Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2009 / 8   //    «    3    » 
Gárdos Bálint
Az igazság mint éjjeli tolvaj – William Hazlitt: A filozófia lelke című esszéjéhez
esszé(részlet)
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


 

előszó Hazlitt esszéjéhez

 

„Mi az igazság? – kérdezte gúnyosan Pilátus, és indult, választ nem is várva.” Ezzel a zavarba ejtő mondattal kezdődik Francis Bacon Az igazságról című eszszéje, amely az először 1597-ben, végső változatában pedig 1625-ben publikált Esszék, avagy tanácsok az okos és erkölcsös életre (The Essayes or Counsels Civill and Morall) című kötete élén áll. Ezzel a mondattal veszi kezdetét az angol nyelvű esszé története is. Szimbolikusnak tekinthető, hogy a gyakran nem egészen komolyan vett műfaj, amelyet sokszor vádolnak felelőtlen játékossággal, tudománytalan amatőrizmussal, éppen ezzel a kérdéssel indít: a legsúlyosabbal mind közül. Ám nem komoly értekezéssel válaszol a nehéz kérdésre, hanem a maga irodalmi eszközeivel egy zavarodott, esendő embert mutat, aki vak marad az igazságra, még akkor is, ha az majd kiszúrja a szemét.

Az esszé a metafizikai bizonyosságtól megfosztott ember műfaja. A születőben lévő modern kor relativizmusának és perspektivizmusának szülöttje, mondta Walter Pater 1893-ban publikált előadásaiban. Az a felismerés táplálja, hogy az igazság nem változtathatatlan, időn és téren túli, transzcendens ideákat jelent, mint Platón metafizikájában. A romantikus esszéírók számára az igazság függ a megismerő nézőpontjától, személyiségétől – és maga is Próteusz-természetű, mindegyre mozgásban van. „Abszolút Igazságot hiába is keresnénk ezen a mi bolygónkon; Vélekedés királynő uralkodik és kormányoz helyette, s az ember sorsa, úgy vélem, hogy az ő mindegyre mozgásban lévő és állhatatlan fényű lámpásait kövesse” – írta 1800-ban Charles Lamb játékos stílusgyakorlatában. Egy 1822-es esszéjében pedig, ami Ausztráliában élő barátjának címzett leveléből nőtt ki, azt kérdezi, „mi biztosítékom is lehetne, hogy amit most írok neked, és ami tényleg igaz, nem változik megmagyarázhatatlan módon hazugsággá, mire elér hozzád?”

Az angol romantika esszéirodalmából három életmű emelkedik ki. Charles Lamb (1775–1834) polgári szakmáját tekintve hivatalnok volt, de jó viszonyban állt a kor néhány ismert szerzőjével (pl. Coleridge-dzsal, Wordsworth-szel, De Quincey-vel), neki is kezdettől voltak művészi ambíciói. Költőként indult, dráma- és újságíróként is kipróbálta magát. Végül rádöbbent, hogy a személyes hangvételű esszé műfajában van a leginkább elemében, és az 1820-as években Elia álnév alatt megjelentetett írásai hozták meg számára a múlhatatlan elismerést. Nővérével, a tragikus sorsú Maryvel írt kötete, a Shakespeare-mesék 1807-ben jelent meg. Leigh Hunt (1784–1859) szintén költőként indult, de újságírásból élt egész életében. Bátyjával, Johnnal 1808-ban alapították az Examiner című hetilapot, amely az ezt követő évek legfontosabb liberális orgánuma lett Angliában. E lap szerkesztőjeként Hunt mutathatta be a pályakezdő Keatset és Shelleyt a közönségnek. Hunt az 1810-es évek végére találta meg azt az esszéisztikus formát, amelyben leginkább időtálló műveit írta. William Hazlitt (1778–1830) portréfestőként kezdte kacskaringós pályáját, filozófusként lépett föl, később politikai újságíróként, színikritikusként jelent meg a zsurnalisztika világában. A kor irodalmi életébe az 1810-es évek derekán tartott előadássorozataival robbant be (Shakespeare-ről, az angol reneszánsz irodalomról, az angol költészet történetéről, az angol komikus írókról beszélt a művelt, de egyetemet általában nem végzett közönségnek). Az 1820-as évek első felében született esszéi alapján nevezte legújabb méltatója Hazlittet a „brit Montaigne”-nek. Élete utolsó éveinek legfőbb terméke egy gigászi Napóleon-életrajz. A fenti három szerzőtől a Hagyomány és egyéniség, Az angol postakocsi és az Angol romantika című kötetekben olvashatók esszék magyarul. A most közreadott esszé egy újabb válogatáshoz szeretne kedvet csinálni.

Hazlitt a legvilágosabban 1823-as maximájában fogalmazta meg egész életművét meghatározó gondolatát. „Az igazság nem egy dolog, hanem sok, vagyis önmagában igaz lehet egy állítás még akkor is, ha ellentmond egy másik állításnak, amely úgyszintén igaz – csupán más a nézőpont, amelyből az adott tárgyat szemléljük.” Hazlitt szerint ennek két szorosan összekapcsolódó következménye van: az igazság szükségszerűen viták tárgya és teljes egészében uralhatatlan.

„Az elmék ütközéséből szikrázik föl az igazság, ahogy az acél fakaszt tüzet a kovakőből.” Hazlitt szerint az esszéíró eleme a vita és a konfrontáció, amely azonban sohasem öncélú: azokat a pillanatokat keresi, amikor érvek és ellenérvek összecsapásában felragyog az igazság. Az igazság ugyanis monologikusan nem mondható ki: ezért is alaptermészete az esszének a dialógus. „Ellentétek nélkül nincs haladás. Vonzás és Taszítás, Értelem és Erő, Szeretet és Gyűlölet: ezek kormányozzák az emberi létet.” Blake híres tétele mellé tehetjük, annak profetikus, vallásos hangütése nélkül, Hazlitt igényét az örökké mozgásban lévő, lezárhatatlan, nyugvópontot sosem lelő dialektikus gondolkodásra.

Az igazság uralhatatlanságáról szól A filozófia lelke című esszé. Hazlitt abból indul ki, hogy ha lehetetlen eljutni a végső igazságokhoz, lehetetlen mindenre kiterjedő enciklopédikus ismereteket szerezni, s ha a minden dolgok magyarázatát megadó nagy rendszer megalkotása túl van az emberi képességek határain, akkor nem is az a feladat, hogy a megfelelő módszer kidolgozása érdekében tegyünk hiábavaló erőfeszítéseket. Önmagunkat kell képeznünk, saját gondolkodásunkat kell megfelelővé tenni ahhoz, hogy készen álljunk egy igazság (és nem az Igazság) befogadására. 1821-es esszéjében Charles Lamb azt vallotta, hogy a maga részéről megelégszik az „Igazság töredékeivel és szétszórt darabkáival.” Helytelen, vallják az esszéisták, azt a módszert keresni, amellyel kikényszeríthetjük az igazságot; ha mindegyre a nagy egész rendszerszerű magyarázatát üldözzük, megbénul a gondolkodásunk, és elidegenül a tényektől, az élet legfontosabb tapasztalataitól.

A kor esszéistái szemében Coleridge, a költő és filozófus testesítette meg a nagy metafizikai rendszerek bűvöletében élő gondolkodót. Talán egyikük sem vonta volna kétségbe, hogy ő a kor legígéretesebb tehetsége, de számukra joggal tűnhetett úgy, hogy a nagy ígéretből nemigen lett semmi. John Keats, aki az esszéisták közül Leigh Huntot és Hazlittet is bizonyos mértékig mesterének vallotta, 1817 decemberében kelt híres levelében fogalmazta meg a felismerést, amely számos beszélgetésnek lehetett tárgya közöttük. Kijelentése szűken értve a saját költői tehetségéről szól, ám egy általános hozzáállásra is vonatkoztatható. Barátságos vitát idéz fel:

 

hirtelen rájöttem, mi az az adottság, miből minden rendkívüli teljesítmény fakad – különösen az irodalomban –, s mi oly korlátlanul megvolt Shakespeare-ben. Arra a negatív képességre gondolok, aminek következtében az ember képes megmaradni bizonytalanságok közepette, titkok, kétségek közt anélkül, hogy irritáló módon kapkodna a tények s a ráció után. Coleridge például képes lemondani a valóság látszatának a titkok szentélyében felsejlő szikrányi, de fényes felcsillanásáról, mert nem hajlandó beérni féltudással.

 

A féltudás ez esetben nem hiányos ismereteket jelent, hanem a végső bizonyosságtól megfosztott ember számára hozzáférhető tudás maximumát.

A negatív képesség erő, amellyel a támaszától megfosztott ember talpon marad a bizonytalan világban, és igyekszik észrevenni az igazság pillanatokig tartó felragyogását.

Milyen eszköze marad a romantikus esszéistának az illékony, változékony igazság keresésére? Hazlitt szerint „a józan ész (common sense), vagy egyfajta kifinomultság (tact) alkotja a legigazabb filozófia alapját;” ezek segítségével lehet mintegy megérezni, hol rejlik valamilyen fontos igazság. Nincs ebben a megérzésben semmi misztikus. 1829-ben a józan észt mint „az elme ösztönét” határozta meg, amely „úgy érzékeli az igazság levegőjét, ahogy az ujjak érzik a tárgyat, amelyet tapintanak;” – egy korábbi írásában „hallgatólagos észnek” nevezi. A megismerés olyasfajta formájáról van szó, amelyet a tizennyolcadik században többnyire az ízlés vagy ítélőerő kategóriája alatt tárgyaltak. Az érzékelés és a tiszta ész közötti, egyértelműen nem definiálható szféra ez, amelyben a felgyülemlett tapasztalataink, érzeteink, érzéseink keverednek, s amelynek működése, bár nem fedhető le tisztán racionális kategóriákkal, alapvetően befolyásolja mindennapjainkat. Ez segít megismerni Hazlitt szerint az életgyakorlat kicsi igazságait, amelyeknél (ki tudja?) talán nincsenek is nagyobbak. A józan ész megsejtéseit pedig természetesen szigorú argumentációnak kell követnie.

Keats a fenti idézetben Shakespeare-t említi mint vitathatatlan példát arra, hogy az általa feltételezett negatív képesség alkotó erővé válhat az irodalomban. Nem is csoda, hiszen az állandó mozgásban lévő igazságnak csakis olyan költő tud megfelelni, akinek villámgyors a képzelete. Shakespeare Keats szerint „kaméleon-költő”; „egyforma gyönyörűség neki, hogy egy Jágót teremt vagy egy Imogent.” A drámai elv felismeréséről van itt szó: Shakespeare egyik szereplőjével sem azonos, vagyis egyik szereplő sem hordozza a darab „üzenetét”. Minden szereplőnek a saját nézőpontjából igaza van: a különféle perspektívák drámai ütközéséből ragyog föl a mű igazsága.

A filozófia lelke című esszé valószínűleg 1830-ban született, röviddel Hazlitt halála előtt, és 1836-ig kéziratban maradt. Egy súlyosan beteg, nincstelen, magányos ember munkája, akinek ezúttal nem nyílt lehetősége, hogy nyomdakész állapotba hozza a szöveget. Az esszé mindezek ellenére számos alapvető gondolatát megában foglalja, mindenekelőtt az igazság természetével és megismerésének legmegfelelőbb módjával kapcsolatban. Egyfajta szellemi önéletrajzként is olvasható: Hazlitt visszapillant szinte még kamaszkorában megszerzett alapvető belátására az önazonosság fogalmának problematikusságával kapcsolatban, amelyre a legalapvetőbb morális és politikai meggyőződéseit építette. Visszatekint legfontosabb szellemi gyökereire: a brit empirikus filozófia nagyjaira Bacontől Hume-ig. A filozófia lelkével – ahogy azt ő érti – nem összeegyeztethető, hogy elvesszen a múltban: korának számos fontos szellemi jelenségével kapcsolatban állást foglal: a frenológiától az utilitarizmusig. Hazlitt a legvégsőkig nyitott maradt, és mindig készen állt a vitára.

 

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2009 / 8   »   Az igazság mint éjjeli tolvaj – William Hazlitt: A filozófia lelke című esszéjéhez
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911