Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2009 / 8   //    «    8    » 
Levendel Júlia
Három vak holló
esszé
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


Ma vonzóbb számomra a kép, mint valaha: szalagúton kaptatni fölfelé, hogy följebb és följebb érve ugyanarra táguljon szemünk, mégis mást lássunk, hogy fönn az ormon egyszerre nézhessünk a szelek minden iránya felé. A hegymászós metaforába kapaszkodva – remélem – megmenekülök az „összegző-betakarító” emlékíró pózától, amibe különben életkorom és a „témaválasztás” óhatatlanul lökne-szorítana. Lépek tehát, sőt, kanyargok fölfelé, s azzal biztatom magam, hogy amíg újabb és újabb szögből nézem a tájat, új perspektívákra csodálkozom, nem macskásodik meg az elmém. Kivált, ha József Attila szalagút-példázatába eleve bevonom az időt. Azt hiszem, nem volna ellenére. Az út tehát – közönségesen szólva – legyen időút is, és arról a bizonyos oromról körbe és lefelé pillantva láthassam önmagamat is. A tíz, húsz, negyven, hatvan évvel fiatalabbat, aki ugyanarra néz, mégis, valamelyest, mást lát.

Hadd nyíljon szemem először a három vak hollóra, hadd nevessek hajdani nevetésünkön – röhögőgörcs volt inkább, leállíthatatlan, neurotikusan túlhajszolt, ahogyan kamaszok nevetnek, és minden átmenet nélkül sírnak; legalábbis erről az oromról élesebben látom a feszültségünket, noha akkor ott – 68 egyik kora tavaszi estéjén, a Városmajor utcai tetőtéri lakásban – nyilván hevesen tiltakozom, ha valaki, bárki, bármilyen magaslatról szemlélődve feltételezi, hogy nevetni akarunk.

Pedig nem játszottunk felhőtlen örömmel, ahogy irodalomhoz illő lett volna – sokkal inkább feladatot teljesítettünk, és mindegy, hogy akkor, azóta is magunk szabtuk-szabjuk saját méretre, azért az mégicsak feladatteljesítés, ráadásul sürgető volt: végre nevet kellett találni-választani induló folyóiratunknak, egy- vagy kétszavas címet, ami pontosan kifejezi... mit? leginkább a világérzületünket, H. B.-ét és az enyémet, közös elszántságunkat, élet-teremtő sóvárgásunkat – és magától értetődően József Attilánál keresgéltünk. Már beadtuk a Gondolat kiadóhoz József Attila-könyvünk kéziratát Eszmélet címmel – mindkettőnk előző években írt szakdolgozatának rövidített-esszéesített változata is beépült a kötetbe; az egész együtt pedig csakugyan eszmélkedésünkről szólt. Többször ízlelgettük-fontolgattuk persze, hogy lehetne a folyóirat is Eszmélet, és igazán nem tudom, miért éppen ezt éreztük túlzásnak (a folyóirat „javára” döntöttünk végül, és a szokásos nyűglődések, tologatások, cenzúrázások után 70-ben megjelent könyv címe változott).

Akkor este – már március volt – megint ültünk egymás mellett, lapoztuk az 55-ös kétkötetes kritikai kiadást, egyikünk kezében az egyik kötet, másikunkéban a másik, aztán cseréltünk, és hangosan mondtuk a cím-lehetőségeket, mindenfélét, a legképtelenebbeket is, hátha a hang varázserejétől valamelyik életre kel, s nemcsak, szépnek és értelmesnek, hanem hirtelen „célszerű”-nek is találjuk; csoda nem történt, egytől egyig alkalmatlan szavakkal, szókapcsolatokkal dobálóztunk, már nyikkani sem kellett, hogy „nem”, a fejünket sem ingattuk, mentünk tovább – hányadszor próbálkoztunk a József Attila-kötet szálazásával? ötödször, hatodszor? vagy már kilencedszer? Mindenesetre a türelmetlenség párosult valami rossz érzéssel, hogy ez a keresgélés méltatlan, a huzavona eleve idegen a vágyainktól – hogyan csinálunk majd folyóiratot, ha a névadásig se jutunk!? Hiába, semmi nem tűnt alkalmasnak – már újra, mint előző este és az azt megelőzőn is, a Töredékek, vázlatok, verscsírák fejezethez értünk; Ó bánat ne érj el csak holnap... meg ne hagyj motyognom félszegül... és Ki lapengedélyt nekem nem adott... Aztán ötödször, hatodszor vagy tán kilencedszer a 315. oldalra, és jó ismerősként üdvözöltük az egysoros töredéket: Három vak holló kerengett a fán – ennyi; ezen röhögtünk olyan veszettül, hogy nyomban csitítani kellett magunkat: a szomszéd szobában felébrednek a gyerekek.

Miért volt ingerlő épp ez a semmihez se köthető sor? Sejtelmem sincs róla, és arról sem, hogy akkor értelmes választ adtam volna-e a „miért”-re, amit aztán elfelejtettem, vagy már kezdetben is az abszurditás, a tökéletes értelmezhetetlenség hatott ránk, miközben nagy igyekezettel, halálos komolyan, a felelősség súlya alatt görnyedezve próbáltuk értelmezni az egész világot, s benne nem is magunkat, hanem egyből a feladatunkat.

Három vak holló...

A kötetben 262. versként számon tartott sorról annyi tudható, hogy

„A Múzeumban őrzött kéziratról” másolták le, de hogy milyen meggondolás alapján került az életmű végére, az titok marad, ahogyan a legújabb, a centenáriumi évben kiadott háromkötetes is magabiztosan az utolsó esztendő őszére datálja, és a Siesta szanatóriumban írtak közé teszi. Miért?

Negyven évnél több is eltelt kirobbanó nevetésünk óta, és jól emlékszem a töredékhez érkezésünk részleteire – hangra, képre, a szoba világítására –; az előző kutakodások tapasztalaira rímelve, a névadást mitizálva vagy legalábbis egyetlen gesztussal történelmet kerítve hozzá, mögé, összevillantunk és egyszerre mondtuk: három vak holló... – tizenhét esztendővel később, újabb folyóiratcímet keresve már úgy idéztük három vak hollónkat meg a jelenetet, ahogy sokszor előadott viccekre utal az ember, kényszeresen nem kellett már József Attilához kötöződnünk, nem mintha a szellemi szálak lazultak volna, sőt, de felnőttebb, önállóbb volt a „kapcsolatunk”, valahogy rálátósabb, talán a sok-sok járástól azon a szalagúton, így lehetett, hogy 85 tavaszán csupán egy-két hétig válogattunk, újrakóstolgattuk a 68-as alkalmatlanokat is, aztán egy délelőtt H. B. hazatelefonált, és minden magyarázat nélkül azt mondta: „Liget”, én meg rögtön tudtam, mire mondja, s tudtam, hogy ez jó –; de hogy a holló-kerengés annyi körülményére, hátterére emlékszem, ám a „múzeumbeli” kéziratra nem, pedig a többi papírhoz hasonlóan nyilván kezemben tartottam, kartotékoztam és leltároztam, hisz a PIM kézirattárának teljes József Attila-gyűjteményét rendeztem 1971-ben – vajon ezt az emlékezetkiesést, érzelmi érintetlenségemet és érdektelenségemet csak lélekbúvárlással magyarázhatnám? Nem hiszem.

Hiába győzködném magam, nem tudom felidézni, nem látom azt a – bizonyára megsárgult – lapot a kusza betűkkel írt szavakkal, és semmiféle kísértést nem érzek most, hogy „kutatóként” megnézzem a Múzeumban – mintha mindegy volna... de nem „mintha”: csakugyan mindegy –; úgy sejtem, valóban a Siestában összerakott holmijai közt lehetett a lap, de a sehonnan sehová nem tartó „feljegyzést” annyira nem találták versnek – töredéknek vagy verskezdeménynek sem – az örökösök, hogy nem került be például a Cserépfalvi-féle „Összesbe”, aztán az ötvenes évek elejei rendezésnél az íráskép miatt dönthettek a 37 őszi keltezés mellett; nem kell ahhoz grafológiai képzettség, hogy valaki felismerje: az utolsó időkből való. A Medvetánc után hirtelen és brutális erővel változott írásképe, ez megrendített – tartózkodóbban és kevésbé ódivatúan nem mondhatom – már ott, a csupa-rács, nekem és talán a műveknek is börtön-kézirattárban. Egymás mellé tettem egy harmincas évek elejéről maradt, különösen szép, az ő markáns és kecses betűivel telerótt lapot meg egy öt évvel későbbi kéziratot – a rémületemet nem kellett, nem lehetett, nem tudtam volna szavakba préselni, ma szinte higgadtan mégiscsak leírom: a látvány a szöveg, a szavak lexikális jelentésénél is hevesebben kiáltott rám: légy fegyelmezett!... – mert nem egyszerűen ábrázolt, megszólított, meggondolkodtatott, meg amit műalkotás még tehet, hanem verbalitás nélkül szembesített a ténnyel és mindjárt a veszéllyel, mennyire ismerős a lelki táj, hogy szinte otthonosan bolyongok például az árnyékvilág árkain; könnyen magamra veszem, átélem a „gondjait” – és csak szakadatlan figyelemmel, erővel lehet – kell – ellenállnom a különféle önmegadásoknak. Nem fenyegetett sors-másolás, nem hiszem, hogy bármilyen megroppantó tragédia arra indított volna, hogy Szárszóra utazzak, és vonat elé vessem magam. De gyerekkoromtól képes voltam a hasonlónál is hasonlóbban, úgy nézni a vaslábasban virító sárga fűre, a roncs, de még épnek látszó ágra, az elúszó dinnyehéjra – az egész világ visszájára; nagyon is értettem és érzékeltem, hogyan billenhet ki visszavonhatatlanul az addig eszmékkel, gonddal épített-őrzött egyensúly.

Különben sohasem kellett szabadulnom, még megküzdenem sem, írói-költői hatással. Nem verset írtam, hanem prózát, igaz, ettől még öntudatlanul is átvehettem volna jellegzetes motívumokat, sőt, ritmikát, hiszen az olvasott szövegekhez is hallottam kedves szerzőim légzését, látni véltem a tekintetüket, a matatásukat, ahogy elkalandoznak és rebbenten visszatérnek foglalatosságukhoz, és mégsem, azt hiszem, még kamasz-próbálgatásaimba se szivárgott be idegen anyag; a közelség, az átérzés-élés nem is mindig irodalmi természetű volt – és tulajdonképpen maradt. Ennyi idő után azonban megkockáztatható, hogy eszmélésem ugyancsak fontos eleme lett a József Attila-i reakció-rokonság tudatosítása. Önmagam „kezelésén” túl abban is segített, hogy az életmű zökkenők és távolodások nélkül folyamatosan hozzám tartozzon, s hogy még mindig hajtson valami: megfelelni és beváltani az elkezdettet – például megírni, ami innen, most belátható.

Az utolsó vers utolsó sorában, az egyszerre romantikus és – ne tagadjuk – melodramatikus búcsúmozdulatként rögzített másoknak remélést is „vettem”: a mások én, mi voltunk; mitikus elszámolással tartoztam hát, s gyanítom, hogy ez a kényszer oldhatatlan.

A folyóirat-név keresésekor, 68-ban egyébként tömény abszurditásba ütköztünk, három vak holló kerengett a fán, mondtuk és röhögtünk – hogy tudtunk ezen nevetni? Nem fájt az ütközés? Észre se vettük? Nem voltunk hősiességet játszó gyerekek, hogy a fizikai fájdalmunkon nevessünk, szó sincs efféléről – vakok voltunk, mint ama hollók, hiszen az a sor nemcsak a szürrealizmussal alapozott abszurd felvillanása, de valami tükrözés is: bennünket mutatott, és azt, amit épp csináltunk, amiért készek voltunk ügyeskedni és csatározni, az abszurd környezetbeli abszurd helyzetünket – vagy lehet-e ennél is képtelenebb: pártdiktatúrában a József Attila-féle, a szellem és a szerelem nevelte szabadságot testesíteni? Persze hogy nem gondolhattunk közben a leírás indítékaira és körülményeire; vélhetően szanatóriumi ágyban feküdt, takaróján könyv vagy folyóirat, de nem tudott olvasni, kába volt, el-elszenderedett, felriadt, az ajtóra sandított, nyílik-e, és nem bánta volna, ha ettől a kíváncsiságtól, ennyi vágyakozástól is megszabadul, aztán bánta, újra nem és újra igen, verstörmelékeket motyogott, inkább a saját szavait, mint más költőkét, felemelte a könyvet vagy a folyóiratot, iszonyú súlya volt, elbírhatatlan, és nem daccal, nem ellenállóan terített rá tiszta papírt, igazán nem, inkább csak gépiesen működött, ahogy betűket karistolt – miért „három”, miért „vak”, miért épp „holló”? csak; a „kerengett” pontos, sőt jó. „Kerengett”, azt hiszem, ezt ismételte, kerengett, kerengett, kerengett, szédülten látott is valami kerengést, s ahogy száraz szája szinte pattogott, és eltorzultak, egymásba csúsztak a hangok, a szó eleje kerregéssé lett, krengett... krre, próbálkozhatna a tagolással, a hibátlan kiejtéssel; abbahagyta, talán akkor látta csodálkozva, hogy „a fán”. Hogy került a papírra? Ezt írta? Közben? A fán? Hiszen a fán nem lehet kerengeni. Az ágak között, a fa fölött... de a fán? Már nem megy, nem is kell kívánni, hogy engedjen a szorítás, enged; néha mintha semmi sem nyomná, nincs összetartó fegyelem. Letette vagy leejtette a lapot, a könyvvel-folyóirattal együtt, vagy külön. Hová tehet valamit az ember egy szanatóriumi különszobában?

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2009 / 8   »   Három vak holló
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911