Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2009 / 8   //    «    10    » 
CORVINA
Kovács Gábor
A zöldek és a technológiai világrend
esszé(részlet)
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


Amit zöld vagy ökológiai mozgalomként emlegetnek, s a hetvenes évek végétől egyre nagyobb hatást gyakorolt a politikára és a közgondolkodásra, eredetét és tartalmait tekintve sok szállal kötődik a huszadik századi kultúrkritikához és a hatvanas évek újbaloldali gondolkodásához. De a mozgalom nem egységes: voltaképpen két nagy irányzata van.

A mérsékelt zöldek nem vetik el mindenestül a modern társadalmat s annak ideológiáját; tiszta és környezetbarát technológiát, a felvilágosult önérdekre alapozott okos környezethasználatot, a környezetszennyezés csökkentését és újrahasznosítást sürgetnek. A radikális vagy „igazi” zöldek szerint a modern civilizációval sokkal nagyobb a baj, semhogy ilyen felületi kezeléssel orvosolni lehetne. Úgy vélik, a gyökerekig kell hatolni és megmutatni a civilizációs zsákutca okait, majd új utakat találni – divatos kifejezéssel: paradigmaváltásra van szükség. Ez utóbbi radikális irányzat egyben új politikai opciót is kínálna. Képviselői gyakorta hangoztatják, hogy ez harmadik út, nem jobb- és nem baloldali, mert a zöld mozgalom egyik táborba sem sorolható, miközben elismerik, hogy világképük számos eleme konzervatív, liberális és szocialista. Az „igazi” zöldek élesen támadják a mérsékelt zöldek opportunizmusát, amellyel beilleszkednének a létező társadalmi és politikai keretek közé, miközben pontosan ugyanazzal a menedzseri szemlélettel viszonyulnak a természethez, mint a fogyasztói társadalom main straim-je. Szerintük ezzel a zöld mozgalom valódi üzenete lassan feloldódik abban a közegben, melynek megváltoztatására törekszik. A mérsékeltek viszont úgy érvelnek, hogy a radikálisok a valóság teljes elutasításával elszakadnak a valóságtól, és reális célok helyett kivitelezhetetlen utópiákat fogalmaznak meg, holott a 20. század tanulságai nyomán mélységesen irtózik mindenki az utópiáktól.

De most nem is azt vizsgálom, miként vélekednek a zöldek a politikai cselekvés lehetséges útjairól, hanem hogy világképük mely elemeiből következik korunk technológiai világrendjének elutasítása. Számos motívumukkal találkozhattunk Lewis Mumford, Theodore Roszak, Herbert Marcuse vagy éppen Jacques Ellul munkáiban. Az újdonság nem is az egyes nézetekben, inkább abban a módban van, ahogyan ezek többé-kevésbé egységes világképpé szerveződnek. A legfontosabb értelemszerűen az ökológiai szemlélet, hogy az élővilág alapvető jelensége az élő szervezetek egymásrautaltsága és összekapcsolódása élő rendszerekké, vagyis ökoszisztémákká. Azt kell legelőször megérteni – mondják –, hogy nincs külön élőlény és külön környezet; a kettő nem választható el egymástól. A környezet az a mód, ahogyan az élő szervezetek összekapcsolódnak. A természet így bonyolult és érzékeny viszszacsatolások során újra és újra megújuló homeosztatikus rendszer. Ezek a visszacsatolások akadályozzák, hogy valamely faj az adott ökoszisztémában túlságosan elszaporodjék és ezzel felborítsa annak finom egyensúlyát.

Az emberi faj azért vált a bioszféra neuralgikus pontjává, mert technológiája révén egyedüliként képes, hogy ne csak passzívan alkalmazkodjék környezetéhez, hanem aktívan alakítsa is. A technológia jelentőségét érzékletesen ábrázolják az Űrodüsszeia 2001 című Stanley Kubrick-film bevezető képsorai. Két majomember-horda verekszik a zsákmányért. Egyszer csak az egyik csordatag ránéz a barlangjuk elé került földönkívüli, fekete obeliszkre, majd felragad a földről egy csontot, s üti vele a másikat. Hirtelen vált a kép: űrhajó lebeg az űrben. A képsor tömören fejezi ki, mit is jelent a technológia az emberiség számára, ahogyan azt is, hogy az első, eszközként használt csontdarabtól az űrhajóig történeti értelemben egyenes – és az emberré válás addigi stációinak időtartamához képest – rövid út vezetett.

A zöldek azonban ennek a történelmi útnak a sötét oldalára mutatnak. Szerintük sem az eszközhasználattal van gond, hanem annak mikéntjével: hogy az utóbbi évszázadokban az eszközök olyan technológiává alakultak, amely nem az ember, főleg nem a környezet javát szolgálja – öncéllá válva a Föld és benne az emberiség létét veszélyezteti. A nézetek persze erről sem egybehangzóak, de a zöld gondolkodók hajlanak arra, hogy a baj forrását a mai technikai világcivilizáció anyacivilizációjának, az európainak sajátos történelmi útjában lássák. Kritikáik egyik fő céltáblája az európai újkor mechanisztikus filozófiája, illetve – elsősorban Adorno és Horkheimer A felvilágosodás dialektikája című könyvének felvilágosodás-kritikájára támaszkodva – a felvilágosodás viszonya a természethez.

Az első számú közellenség – Lewis Mumford nyomdokain lépkedve – a kora újkor filozófusai közül Francis Bacon és természetesen René Descartes. Ebben az interpretációban Bacon megalapozta az instrumentális-manipulatív viszonyulást a környezethez, s ennek értelmében az csupán mint természeti erőforrás jön számításba; a rajtunk kívüli természeten tudásunk és megfelelő tudományos módszerek segítségével uralkodnunk lehet és kell is. Descartes bűne a zöld argumentációban elsősorban az, hogy továbblépett a Bacon által kijelölt úton. Az embert kettős természetű lénynek látta: a szellemi és a testi szubsztancia kettősségéből valónak, ezzel pedig tovább mélyítette az ember és környezete közötti szakadékot. Bűnlajstromát gyarapítja az élővilág mechanisztikus szemlélete, mindenekelőtt az elképzelés, hogy az állatok nem érző és szenvedő lények, inkább élő automaták. Ez pedig törvényszerűen vezet a koncepcióhoz, amely felment az élővilággal szemben az etikai kötelezettség alól, hiszen etikai kötelességeink, egyáltalán etikai viszonyulásunk csak hozzánk hasonló, gondolkodó lényekkel kapcsolatban lehet. Descartes alternatívájaként Spinoza jelenik meg, aki a francia gondolkodó dualizmusával szemben a panteizmus lehetőségét kínálta: nála a szellemi és fizikai szubsztancia nincs szembeállítva. Isten vagy másként Természet; Deus sive natura, mondja Spinoza; a kettő egy és ugyanaz. S persze nemcsak Isten azonos a természettel, hanem a természet elválaszthatatlan része az ember is. Ebből következik, hogy az ember nem vindikálhatja magának a természet fölötti uralmat. Az újkor azonban visszautasította Spinoza opcióját, s az instrumentális viszonyt választotta.

Vannak azonban zöld teóriák, amelyek jelzik: nem szabad csak az instrumentalista ész és a hatalmi gondolkodás diadalát látni a felvilágosodásban, hiszen másféle gondolatkör is létezett – ez mindenekelőtt Kant nevéhez köthető. Ő az emancipáció gondolatát a felvilágosodás egyik központi eszméjévé tette. Fenntartotta ugyan ész és természet kettősségét, ám a természet feletti uralom gondolata nála mindenekelőtt a belső emberi természet fölötti uralmat jelentette, vagyis morális kontextusban jelent meg. Az emancipáció kanti értelemben mindenekelőtt a hagyományos tekintélyekkel, s nem elsősorban a külső természettel szembeni emancipációt jelenti. A kanti ember célokat önállóan választó autonóm lény – Kant szerint az emberiség „nagykorúsága”, szabadsága is valójában magának a természetnek a célja.

A radikális koncepció azonban nem elégszik meg a természet feletti uralom eszméjének bírálatával, hanem a modernitás alappillérét, az individualizmust és annak következményeit teszi kritikája tárgyává. Ez a kritika nyilvánvalóan mélyebbre hatol. Kétségtelen, hogy a modern individuum kialakulásában alapvető szerepe volt a kora újkor történéseinek, a gazdasági-társadalmi és szellemi természetű folyamatoknak, s az sem vitás, hogy e tekintetben is döntő szerepet játszottak az előbb emlegetett filozófusok. De vitathatatlan, hogy az európai civilizáció már premodern szakaszában is jóval individuum-centrikusabb volt a többinél, s pontosan ez magyarázhatja, hogy a modernitásba lépés itt történhetett meg: egyszerre gondolhatunk társadalomszerkezeti sajátosságokra – Alain MacFarlane könyvében meggyőzően érvel a középkori angol társadalom individuális jellege mellett –, illetve bizonyos kulturális-intellektuális fejleményekre. Az utóbbiak sorában mindenekelőtt a kereszténységet kell említeni; Szent Ágoston Vallomásainál aligha van erőteljesebb bizonyítéka az individuum-központúságnak.

A zöld gondolkodás szemszögéből értelmezve a történteket: az újkor egy már meglévő trend kiteljesedése. A középkori társadalmi struktúrák felbomlása után olyan közösségek alakultak ki, amelyeknek társadalmi rendje és politikai berendezkedése az egymástól elszigetelt individuumok eszméjén nyugodott. A jogok és kötelességek alanya a szuverénnek gondolt egyén – így vélte a kora újkori politikai filozófia Hobbes-tól, Locke-tól és Hume-tól Rousseau-ig, és az amerikai alapító atyákig, függetlenül attól, hogy a kívánatosnak gondolt politikai forma az abszolút monarchia, a felvilágosult abszolutizmus vagy a republikánus köztársaság volt. A berendezkedés céljának

– ahol a közjó a lélek üdvözüléséhez szükséges optimális körülmények megteremtésére irányult – az egyén e világi vágyainak kielégítését tartották.

Ez pedig a természet javainak növekvő mennyiségű elsajátítását jelentette, annak a dinamikusan gyarapodó eszköztárnak a segítségével, amely a 18. század végének ipari forradalmában technológiai jellegű második természetté, technoszférává alakult át. Az individuális monászok társadalma azonban – még ha el is tekintünk az ilyesfajta berendezkedés mára nyilvánvalóvá lett katasztrofális következményeitől – azt a célt sem tudta megvalósítani, ami létezését legitimálta. A korai újkor filozófusai által megvalósítani vágyott egyéni szabadság ugyanis nem lehetséges a technológiai világrend viszonyai között. A technológiai univerzum – ahogyan azt annak idején már Marcuse is megfogalmazta – zárt politikai univerzummá alakult.

„A nyitott társadalom programjának megvalósítására tett kísérletek azonban újra és újra szélsőséges egyenlőtlenségek kialakulásához vezettek, amelyek az állampolgárok számottevő részét fosztották meg a szabad önrendelkezés elemi feltételeitől. Ráadásul hiába próbálták meg a közhatalmat gyakorló szervezeteket visszaszorítani az éjjeliőr vagy a forgalomirányító formális szerepkörébe, a technobürokrácia létszáma és befolyása – szociális igazságtevő jogosítvánnyal vagy anélkül – csak egyre nőtt. Ahol pedig az állam ténylegesen visszavonult, ott helyét még ellenőrizhetetlenebb, magánjellegű, tehát közszolgálatra nem köteles gazdasági szervezetek és hálózatok foglalták el, a maguk tökéletesen személytelen döntési mechanizmusaival és az államinál semmivel sem kisebb vagy átláthatóbb működésű bürokráciával. Világszerte ez utóbbiak kezébe ment át az ellenőrzés a társadalmi erőforrások és a vélemények befolyásolására alkalmas eszközök túlnyomó része fölött. Ezzel végleg a semmibe foszlottak a liberalizmus kedvenc eszméinek a megvalósíthatóságával kapcsolatos illúziók. A szabad egyéni kezdeményezés, valamint a nyilvános bírálat útjába ugyanis tisztán üzleti alapon szerveződő új világbirodalmak sokkal hatásosabb akadályokat állítottak, mint valaha. A kényszer új, személytelen automatizmusaival szemben az ellenállás nemhogy kilátástalan volna, de gyakorlatilag lehetetlen. Nincs kit felelősségre vonni, nincs hol tiltakozni, nincs miről beszélni. Különben is, ki hallaná meg? Az ellenállás nem jövedelmező és nem szórakoztató, tehát nincsen létjogosultsága. Ha pedig jövedelmező és szórakoztató, akkor a rendszert erősíti.”

„Gondolkodj úgy, mint a hegyek” – az ún. mélyökológia egyik alapítójának, Aldo Leopoldnak sokat idézett maximája közvetetten az énközpontúság meghaladására szólít fel és új etikát ajánl, amely szakít a hagyományos alapelvvel: már nem csak racionális lények lehetnek az etika alanyai és résztvevői.

„Minden eddig kialakult etika egyetlen alaptételen nyugszik: az egyén kölcsönösen öszszefüggő részekből álló rendszer tagja. Ösztönei arra késztetik, hogy versengjen a közösségben betöltött helyért, az etika viszont arra, hogy együttműködjön (talán éppen azért, hogy legyen, amiért versenghet).

A föld-etika csupán annyi újat hoz, hogy kitágítja a közösség határait, hogy beleférjen a termőföld, a vizek, a növények és az állatok – a Föld.

Ez egyszerűnek tűnik: nem dicsőítettük-e már eddig is a földet, a szabadok földjét, a bátrak otthonát? Dehogynem; de pontosan ki az, amit-akit szeretünk? Bizonyára nem a talaj, amit eszeveszetten pusztítunk le a domboldalakról, hogy a folyó elhordja. Nem is a vizek, amelyek feladata – a közvélemény szerint – pusztán annyi, hogy meghajtsák turbináinkat, hordozzák hajóinkat és elvigyék szennyvizünket. Nem is a növények, amelyek egész közösségeit irtjuk ki szemrebbenés nélkül. Nem az állatok, melyek legpompásabb, legnagyobb képviselőit jórészt már kipusztítottuk. Természetesen a föld-etika sem képes megakadályozni az életközösségek megváltoztatását, művelését és hasznosítását, de kinyilvánítja, hogy joguk van a fennmaradáshoz, mégpedig – legalább kis területen – természetes állapotukban.

Röviden: a föld-etika megváltoztatja a Homo sapiens szerepét: az életközösségek leigázójából azok tagjává, polgárává teszi. Ebben egyszerre benne foglaltatik felelőssége embertársai és az egész életközösség iránt.”

Az ökológiai mozgalom törekvése, hogy sajátos ökológiai értékeket mutasson fel, amelyeknek forrása maga a természet. De ez korántsem olyan egyszerű, mint az elsőre tűnik. Ha ugyanis az értékadást a biológiai ökológiától várjuk, hasonulunk a tipikusan modern attitűdhöz, amely a tudománytól remél az emberi cselekvés számára értékadást. Márpedig a tudomány erre képtelen: a dolgok leírásából, a van-ból nem lehet eljutni a kell-hez. Aki ezt figyelmen kívül hagyja, az ún. naturalista hibát követi el. A természet tudományos leírásával nem alapozható meg az etikai viselkedés. Ehhez az értékadás vagy értékelés sajátságosan emberi képességére van szükség. A felszólítás, amely arra biztat, hogy gondolkodjunk úgy, mint a hegyek, színtiszta antropomorfizmus. A zöldek szándéka persze, hogy a modern társadalom közgondolkodását a mindent uraló gazdasági imperativustól az ökológiai felé fordítsák, s olyan értékeket mutassanak, mint a homeosztázis, a természet komplexitásának és diverzitásának megőrzése, illetve a rend és az egészség. A mélyökológia egyik legismertebb jelenkori gondolkodója, a norvég Arne Naess a bioszférikus egalitarizmus elvét tenné az etika alapprincípiumának. Kiindulópontja, hogy az élet minden formájának egyenlő joga van a fennmaradáshoz.

Az elv nyilvánvaló abszurditásokhoz vezet. Naess a későbbiekben finomította is a tételt, s azt mondta, az egyenlőség ebben a maximában csak egyfajta direktíva, amelynek célja az emberi gyilkolás korlátozása.

Az ökológiai gondolkodás másik radikális irányzata, az ökofeminizmus még tovább megy. Ebben az újbaloldali gyökerű identitásmozgalom, a feminizmus kapcsolódik össze az ökológiai gondolattal. Eszerint nem is csak az egyénközpontúság, hanem a hímközpontúság a civilizációs zsákutca fő oka. A férfi és női princípium szembeállítása központi helyet kapott már Mumford történetfilozófiájában is. Műveiben vissza-visszatér a patriarchális vadász és a matriarchális neolit közösség ellentéte, s az emberi történelem kisiklásaként festi le, hogy nem termékeny szintézis, hanem férfidominancián alapuló archaikus birodalmi államok alakultak ki. Az ökofeminizmus felhasználja és egy emancipációs narratíva elemeivé teszi ezeket a motívumokat.

Az ilyesfajta emancipációs narratívák is jelzik, hogy a zöld mozgalom még radikális irányaiban sem feltétlenül a modernitás elutasítását tűzi ki célul.

Az ökofeminizmus határozottan individualista gyökerű koncepciója nincs messze a felvilágosodás nagy emancipációs narratíváitól, mikor a zsidókat, a munkásokat, a nőket mint sajátos társadalmi csoportok tagjait, mint individuumokat akarták emancipálni. A hetvenes évektől az újbaloldal szellemi örökségéből táplálkozó identitásmozgalmak eredetileg ugyancsak individuum-középpontúak voltak. Az sem vitás azonban, hogy az ökofeminizmus és a radikális mély-ökológia elképzelése, hogy az állatokat és a növényeket, sőt, az élettelen természetet, tehát az egész „Föld-anyát” fel kell szabadítani, határozottan kollektivista jellegű – a programot sokszor poszthumanizmusként emlegetik, s persze nem meglepő, hogy számos kritika érte. Az egyik legélesebb Luc Ferryé. A francia filozófus szerint az önmagáért való természetszeretet és a poszthumanizmus koncepciójával a mélyökológia gyanús társaságba kerül: az egyéni szabadság és a liberális demokrácia intézményrendszerének elutasítása jelzi, hogy olyan furcsa egyvelegről van szó, amelyben sajátosan keverednek a jobb- és baloldali totalitarizmusok elemei a liberális gondolatkörből származó gondolattöredékekkel. Eklektikus, kaméleonszerű az egész, és mélyén a modernség gyűlölete munkál:

„Különös eszménykép: összefüggő, de nehéz, majdnem lehetetlen osztályozni, olyannyira keveredik benne a barna és a vörös. Benne van egyrészt a föld szeretete, az elvesztett tisztaság utáni nosztalgia és gyűlölete a kozmopolitizmusnak, a modern gyökértelenségnek, az univerzalizmusnak és az emberi jogoknak. Másrészt benne van az önkormányzás vágya, a nulla-fejlődés (vagy ahogyan mostanában mondják, a „kibírható fejlődés”) mítosza, a kapitalizmus elleni harc, a helyi hatalomért folytatott csatározás, népszavazások társadalmi kezdeményezése, vagy a rasszizmus és az újgyarmatosítás ellen, a különbözőséghez való jog érdekében vívott harc. A mélyben azonban megvan a közös alapjuk. (...) Bármilyen alakban jelenjék is meg, a mély-ökológiát mindig a modernség gyűlölete, a jelenkor iránti ellenséges érzület vezérli. (...) A mély-ökológia eszménye olyan világ, melyben a letűnt idők és a távoli jövendő lenne elsőbbségben a jelennel szemben. Innentől semmi kétség, miért hánykolódik szakadatlanul a konzervatív forradalom romantikus motívumai és a „haladó” antikapitalista forradalom között. Mindkét esetben ugyanaz kísérti: leszámolni a humanizmussal. Ez sokszor neurotikus formát ölt, olyannyira, hogy kimondhatjuk a mély-ökológiáról: bizonyos gyökereivel a nácizmus talajába kapaszkodik, néhány hajtása pedig a kulturális balosság legszélsőségesebb változata.”

Ferry szenvedélyes ítélete vitára ingerlő, ám nem szabad elfelejteni, hogy ő sem vonatkoztatja az ökológia egészére, s nem tagadja az ökológiai kérdésfelvetés relevanciáját. Amikor azt mondja, hogy a demokratikus ökológia teljességgel elfogadható számára, arra a mérsékelt reformista ökológiára gondol, amely nem radikális életformaváltást és zöld forradalmat hirdet, hanem a meglévő társadalmi és politikai struktúrákat akarja környezetkímélőbbé tenni. Erre persze a radikális zöldek azt válaszolják, hogy ez csak kozmetikázás, s nem változtatja meg a technológiai világrendet, amelynek legfőbb tulajdonsága amúgy is a félelmetes asszimilációs készség. Az 1968 utáni történések bizonyítják ezt: a fogyasztói társadalom meglepő könnyedséggel fogyasztotta el a forradalmat is; az életmód forradalmának jelszava a piacon vásárolható életstílusok reklámcímkéjévé lett.

Ferry alaptétele, hogy a heterogén mozgalom motivációs alapja a modernség gyűlölete. Talán célszerű a kijelentést finomítani, és a modernség gyűlölete helyett a modernséggel szembeni averzióról vagy fenntartásról beszélni. A zöldek ugyanis a 20. századi kultúrkritikai hagyományhoz kapcsolódnak, amelynek színvonalasabb képviselői egyetértenek, hogy nem szabad egy kalap alá vonni és elutasítani a modernitást: domináns formájával szemben alternatív modernitással kell próbálkozni a társadalmi, politikai struktúrák és a technológiák vonatkozásában is. Könnyű belátni, hogy ez a magatartás mélységesen modern. A kísérletezés az életformákkal a modernitás talán legsajátabb fejleménye. Korábban a létező életforma szakrálisan megalapozott hagyomány előírásait követte, s nem létezett alternatív hagyomány. A különböző zöld utópiák ennek a kísérletezőkedvnek a szülöttei. Az ajánlott életformák, illetve a mögöttük álló politikai elképzelések kétségkívül az eklekticizmus bizonyítékai, de ez korántsem csak a zöldekre jellemző; közelebb járunk az igazsághoz, ha azt mondjuk: annak a posztmodernnek a sajátossága, amely az utóbbi két évtizedben meghatározza a közgondolkodást. Andrew Dobson a zöld politikai gondolkodásról szóló könyvében sorra veszi a sajátos ökológiai értékeket és a belőlük levonható társadalmi és politikai következtetéseket. Négy ilyen értéket sorol fel. Az első a diverzitás, vagyis az élővilág változatossága. Az ebből levonható politikai következtetés a tolerancia, a stabilitás és a demokrácia. A második alapérték az interdependencia, vagyis a kölcsönös függőség, amely szerinte politikai téren egyenlőséget implikál. A harmadik alapérték a hosszú időtartam, amelynek lehetséges politikai interpretációja a tradíciók tisztelete. A negyedik a természet női mivoltának tétele, amely a politika dimenziójában a feminizmust alapozza meg.

A többször emlegetett eklekticizmus már ebből a felsorolásból is nyilvánvaló. Hiszen míg a diverzitás elismerésének és preferálásának tényéből egy liberális társadalomkép és politikai stratégia következik, a hosszú időtartam, illetve az erre alapozó tradíció a konzervatív gondolkodás jellemzője. A kölcsönös függőség, illetve az ebből levezetett egyenlőség ismét csak a liberális-demokratikus gondolatkör ismertetőjegye. (Megjegyzem, a levezetés problematikus, hiszen a kölcsönös függőségből nem következik egyértelműen az egyenlőség; a középkori társadalmi struktúrák éppenséggel egyenlőtlen felek kölcsönös függőségén nyugodtak – mutat rá Dobson is.) A természet női mivoltának tételére alapozódó feminizmus a maga identitáspolitikájával megint a politikai spektrum bal-liberális feléhez sorolható. Dobson arra a következtetésre jut, hogy a kétségtelen eklekticizmus ellenére a zöld koncepciók nagy része radikálisan participatív társadalmat képzel el decentralizált irányítással és ugyancsak decentralizált szelíd technológiával. Az elképzelések közös és logikus jegye tehát az indusztrializmus bírálata. Szerinte a reformista környezetvédők és a valódi zöldek közötti határvonalat a növekedés határaival kapcsolatos állásfoglalás jelenti. A reformisták nem gondolják, hogy az indusztrializmusnak és az erre alapozó fogyasztói életformának véget kell vetni. Meggyőződésük, hogy mint mindenre, erre is létezik technológiai megoldás. Így benne ragadnak abban a technológiai világrendben, amelynek meghaladása a valódi zöldek végső és legfontosabb célja.

 
Kommentek (1)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
1. Gerber László mondta: 2009. augusztus 16., 7:46
A szépséget, a jóságot, az értelmet az ember találja és nem pedig feltalálja, készíti. Ezek az értékek a lét velejárói és mint a világ örök változásban élnek. Minden kisérlet a változásokat fékezni, megállítani abszurd és az értékek azonnali visszájárafordulását eredményezi.

A szépséget, a jóságot, az értelmet mint az életet nem lehet egy állapotban megtartani. Csak ha az ember feltétel nélkül elfogadja a váratlant, feléfordul és az ismeretlent egészen hatni engedi, akkor tapasztalhatja meg hogy lehet örök szépségben, jóságban és értelemben élni.
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2009 / 8   »   A zöldek és a technológiai világrend
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911