Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2009 / 9   //    «    4    » 
Jámborné Balog Tünde
Aki a híreket hallotta
novella(részlet)
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


Alighanem a fiam volt az utolsó ember, aki itt a Földön látta a Teknyőkaparót. Persze, sokan emlegették később is, de csupán régi jóslatokat ismételgettek a nappali rablókról, a fekete seregről, a lőcstelen szekerekről meg a világvégéről, hogy akkor jön el, mikor nem lehet majd megkülönböztetni a nyarat a téltől, férfit a nőtől, mikor a nyílt utcán üzekednek, és amikor sé nem születik, sé nem hal. Ezek nem személyes értesülések voltak, hozzá is tették mindig, hogy a nagyanyámtul hallottam, vagy hogy öregapámnak mondta a Teknyőkaparó, de az én fiam a saját szemével és fülével látta-hallotta, egy karnyújtásnyira állt tőle, ahogyan én is kislány koromban, meg az apám és az összes apai ági ősünk, mióta az ispotály megépült az ezernyolcszázas évek küszöbén, és a Teknyőkaparó megjelent a vidékünkön.

Tóni bátyám – nagyanyám és Édesvica testvéröccse – ugyan azt állította vénségére, hogy ez az egész história csak mese, a Teknyőkaparó nem létezött, agyszülemény az egész, az öcsénk nem is vót otthon, mikor szögény Etelka möghalt, Csabán laktak akkor, ugyan hogy is tanálkozhatott vóna vele, magyarázta a hiedelmeket gyűjtő múzeumi embernek, meghazudtolva apámat és sógornőjét, Csáki Zsuzsikát, a bátyám feleséginek egy igaz szava sé vót egész életibe, az öcsém mög mindég szerette eltúlozni a dógokat.

Mindezt kilencvenévesen nyilatkozta, jóval apám és Zsuzsika néni halála után. Már nem ismert meg se engem, se az öcsémet, és folyton attól rettegett, hogy meglopják. Ezért aztán idegeneknél helyezte el a pénzét, a második feleségétől maradt ékszereket és a régi iratokat is, nehogy a család – én és az öcsém, meg két távolabbi rokon a fővárosban – kifossza. Szép kis vagyon lehetett, amit így elkótyavetyélt, a második asszony hozta a házhoz, egy gazdag fakereskedő özvegye, se nem szép, se nem fiatal, se nem kedves, mint az első, aki néhány heti házasság után otthagyta, és megszökött egy lenyalt hajú vigéccel. Tóni az elsőt szerette, Macát a pénziért vötte el, szólta el magát egyszer Édesvica, de az igaz, hogy aztán kitartott mellette.

Szóval Tóni bátyám elméje alaposan elborult, amit az is bizonyít, hogy a nagy családi sírkőről lecsiszoltatta dédapám és dédanyám, valamint a tüdővészben elhalt Etelka nővére nevét az évszámokkal együtt, helyettük a magáét és feleségéét vésette rá, és makacsul kitartott amellett, hogy a Teknyőkaparó soha nem járt a Kálvin utcai házban, pedig őt magát is az öreg garabonciás röpítette haza a Balkánról tizennyolcban, miután majdnem ott maradt betemetve egy gránáttölcsérben. Dédanyám sírva könyörgött a vénembernek, hogy élve vagy halva, de hozza haza a legkisebb fiát. A két nagyobb már otthon volt, nem is állhattak meg az anyjuk előtt, mert nem vigyáztak Tónira, és hiába próbálták elmagyarázni, hogy katonáéknál nem úgy van az, nem járhattak folyton az öccsük után, meg hogy hárman háromfelé harcoltak. Dédanyám fogta magát, és egy este hátrament az istállóhoz, mert amellett volt a Teknyőkaparó kamrája, ahol meg szokta húzni magát, mikor a városban járt. Mit ígért neki, mit nem, ki tudja, de sikerült rábeszélni, hogy elővegye a nagy fekete könyvét és lapozgatni kezdjen benne. Hát ahogy ott lapozgatott, egyszörre nagy vihar támadt, de nem tartott soká, amilyen gyorsan gyütt, olyan gyorsan el is mönt, és mire anyánk a fájós lábával visszasántikált a konyhába, Tóni ott ült az asztalnál, és aludttejet kanalazott a rózsás csuporból mint régön, kisgyerök korában, mesélte el Édesvica a maga verzióját, és én inkább neki hittem. Szerinte Tóni maga sem tudta, hogy került haza, mert légnyomást kapott – akkor sebesítette meg a két ujját is egy repeszdarab, hogy nem tudta behajlítani – de hamar kiheverte, csak ha időváltozás jött, akkor lett zavaros a feje. Ez hatalmasodott el aztán öregségére annyira, hogy összekevert mindent, és elfelejtette a régi dolgokat.

A letétbe helyezett értékek senkire se hoztak szerencsét, pedig a megbízottak Tóni bácsi halála után úgy tekintettek rájuk, mint az elhunyt nagylelkű ajándékára, tulajdonképpen nekünk szánta, mondták, de egyikük sem élvezte sokáig a javakat. Ki balesetben, ki gyógyíthatatlan betegségben vesztette életét, és csak egy öreg tanítónő keresett fel, mint legközelebbi hozzátartozót, hogy mit csináljon a nála lévő kis csomaggal. Azt tanácsoltam, tartsa meg a pénzt és az ékszereket, használja föl belátása szerint. Tóni bácsi hat testvére közül már nem él egy se, én és az öcsém nem kérünk az örökségből, a pestiek is megvannak nélküle, hanem az iratokat szeretném, azokra szükségem lenne. Az asszony kapva-kapott ajánlatomon, és elhozta az elsárgult újságba csomagolt kis paksamétát, de az igazságérzete így is jogtalannak érezte a szerzeményt, és belebetegedett a lelkiismeret-furdalásba, sorvadozni kezdett, majd rövidesen elvitte az agyvérzés.

Az iratok zömmel a kiegyezés táján íródtak, és a református eklézsia, valamint a részegessége miatt elcsapott tanító levélváltásának egy részét tartalmazták, hogy a rektor úr nem hajlandó kiköltözni a régi ispotályból, de az árendát sem akarja fizetni. A felszólítások és a válaszok mellett találtam néhány képeslapot a századelőről, tábori levelezőlapot a frontról. és egy jóval régebbi befejezetlen levelet, amelyet nagy valószínűséggel a Prédikátor írt a Földmérőnek, Délvidékre vándorolt barátjának. Volt néhány kitépett lap a Prédikátor elveszettnek hitt naplójából is, és egy csomó kutyanyelv, ezeken nyomdásznagyapám írását véltem fölfedezni. Utóbbiakon sok szó esik a Teknyőkaparóról, talán egy novellához gyűjtögette az adatokat. Nagyapám ugyanis népies beszélyeket írt a korabeli helyi napilapokba, de a tervezett mű valószínűleg nem készült el, mert hiába kerestem, nem jutottam a nyomára.

 

1942. június

A kislány bejött a kertből, ahol idáig játszott. Szomjas volt, és azt remélte, hogy málnaszörpöt kap, mint mindig. A sűrű, bíborszínű lé kétdecis üvegekben állt Csáki Zsuzsika néni kamrájában a stelázsi legfelső polcán, a szódavíz pedig – egy egész rekesz – a legalsón. Zsuzsika néni magas, fölfelé szélesedő söröspohárba spriccelte a szikvizet – mindig így mondta, véletlenül se nevezve közönséges nevén a bugyborékoló folyadékot –, azután a vastag fenekű pálinkás pohárral belemért egy kupicányit a szörpből. A kredencfiókból hosszúnyelű kiskanalat vett elő, pont olyat, mint a vendéglőben, és felkavarta a pohár aljára lesüllyedő szirupot. Az átlátszó, sötétrózsaszínű italban parányi buborékok gyöngyöztek felfelé, és elérve a felszínt, szétpattantak a levegőbe, ott pezsegtek tovább, jóleső hűvösséggel birizgálva az orrot, megelőlegezve az édességes ízt és a málna illatát.

A kislány idáig pipacshercegnők selyemszoknyáját bontogatta a minden oldalról fallal körülvett kertben, nyakláncot fűzött a lilaakác kis kelyheiből, nyitogatta az oroszlánszájakat, és figyelte a kert lakóit: táncoló pillangókat, csapongó szitakötőket, lapuló levelibékát, szorgos méheket, lomha csigákat, és a tegnapi záporból ottmaradt tócsa szélén billegő rozsdafarkút, de mostanra rájuk unt, és meg is szomjazott. Elindult hát a konyha felé, ahol Csáki Zsuzsika néni az ebédet főzte. Edénycsörömpölés, kés kopogása a deszkán és a szagok – zsírban piruló hagymáé, levesben fövő zelleré – jelezték, miben mesterkedik. Eszébe jutott, hogy amikor utoljára itt járt, rotyogó csirkepaprikás piros levébe mártott kenyeret kapott uzsonnára, és meggyorsította lépteit. Belépett a nyitott folyosóra – alacsony deszkapalánk választotta el a kerttől –, ott azonban váratlanul a konyhával ellentétes irányba kezdte vinni a lába. A gang, ahogy Csáki Zsuzsika néni nevezte, az L-alakú ház öregebbik szárnya mellett húzódott, ereszvonalon túlnyúló zsuptetejét vaskos, fehérre meszelt oszlopok tartották, és hosszú falán számos ajtó sorakozott. Tavasztól őszig Csáki Zsuzsika néni minden reggel kinyitotta mindet, hogy kiszellőztesse a nyirkos dohszagot, este pedig sorra zárta valamennyit, nehogy valami kóbor állat, macska vagy denevér tanyát üssön bennük. Egyszer elfelejtette becsukni az ajtókat, és másnap óriási baglyot vert fel a szerszámos kamrában. Annyira megijedt a sötétből előtörő, rémülten csapdosó madártól, hogy hanyatt-homlok berohant a lakásba, magára zárta az ajtót, és csak sokára mert előjönni. Azóta nagyon vigyázott, nehogy megint így járjon, de azért megesett, hogy éjféltájban arra riadt: zaj hallatszik hátulról, és ilyenkor felköltötte Pénztárca Urat. Bottal és viharlámpával – dédapám hátra nem vezettette be a villanyt –, végigjárták a gangot, nem maradt-e bezáratlanul valami. És valóban előfordult, hogy nyitott ajtót csapdosott a szél, pedig úgy emlékezett, azt is becsukta a többivel.

Közvetlenül a konyha után két földes padlójú szoba következett. Ezeket egy varrónő bérelte, Csáki Zsuzsika néni lánykori ismerőse, de most elutazott a nővéréhez, csak a kulcsot hagyta itt a szellőztetés végett. Száz évvel azelőtt a részeges tanító lakta a helyiségeket, és az eklézsia sokáig pereskedett vele, mert nem fizette a lakbért. A periratok egy része Pénztárca Úr íróasztalfiókjából került elő, más feljegyzésekkel együtt, melyekből az derült ki, hogy a Prédikátor – a szemközti ótemplom nagyhírű papja, a város reformkori krónikaírója – a szabadságharc után itt rejtegette a fiatalabbik fiát egy hevenyészve elfalazott kamrában. A századfordulóig kocsma is működött itt, utána meg a nyári színház színésznéi bérelték, majd a Mandl kisasszonyok költöztek ide, a gazdag Mandl Izsák hagymakereskedő szegény rokonai, a nagy háború után pedig Csáki Zsuzsika néni sógornője telepedett ide az urával, a nyomdásszal, meg az egyetlen fiacskájával. Ez a sógornő nem fizetett lakbért, tulajdonképpen hazajött, mert az apjáé volt a ház, ám hely nem sok jutott benne, hiszen nemcsak szülei, hanem hajadon húgai és a balkáni frontról szerencsésen hazavergődött három öccse is itt lakott. Valóban szerencsések voltak, nem mindenki vészelte át szinte karcolás nélkül a háborút. Unokatestvéreik három egymást követő évben Doberdónál estek el, egy cafat nem sok, annyi sem maradt belőlük. Pompás gránitobeliszk őrizte nevüket a temetőben, de alatta üres volt a sír. Egyikük már családos emberként lett hősi halott. Fia felnővén elutazott a régi csaták helyszínére, és hozott három marék kőtörmeléket, amit itthon eltemetett, ne a semmi fölé hordja anyám a virágot.

Csáki Zsuzsika néni a háború után költözött át a szomszéd városból, a legidősebb fiú vette feleségül. A családtagok akkorra elkerültek a házból, a lányok férjhez mentek, a fiúk megnősültek, a nyomdászék házat vettek a Vizes utcán, az öregek meg, amikor eljött az idejük, kiköltöztek a temetőbe.

A kislány, aki a folyosón bóklászott, mit sem tudott minderről, és arról sem, hogy miért feledkezett meg a hevesen kívánt málnaszörpről, miért indult inkább felfedező útra az öreg ház labirintusába, pincébe, padlásra, tucatnyi különféle kamrába, kocsiszínbe, régen nem használt istállókba – mert dédapjának, aki a házat az óidőkben megszerezte, külön tehén- és lóistállója volt a ház végéhez ragasztva a nagy szárazkapu-bejárat után –, holott Csáki Zsuzsika néni szigorúan megtiltotta a belépést ezekbe a helyiségekbe, ahol százféle ósdi eszköz aludta csipkerózsaálmát, öreg sifonérokban percegett a szú, és egér motoszkált az átlyuggatott falak üregeiben. Aggódott a kislányért, hogy baj éri, kilazul egy szög a falból és rázuhan valami súlyos tárgy, egy vendégoldal, egy hagymarosta, vagy előjön egy kígyó és megmarja. A pincébe maga sem mert egyedül lemenni, az erős téglaboltozatok alatt átfolyt rajta az Ér fekete vize, és partján gyakran tekergőztek siklók, de nemcsak a baglyoktól és csúszómászóktól félt, vagy hogy denevér ragad a hajába, hanem a fel-feltámadó hangok is megijesztették. Főleg a lovak dobogását tartotta ijesztőnek, mert apósa csak a szobák modernizálására sajnálta a pénzt, az istállót bezzeg kipadoltatta, és a gerendákra szögelt deszkapadló fölerősítette az onnan jövő zajokat. Néha a feszülő tőgyű tehenek panaszos bőgését is hallani vélte, és a disznók éhes röfögését; ugye hallod? kérdezte olykor az urát, nyugtalan a jószág, valaki járkál a hátsó fertályon, a szomszédok láttak a nagykapun kijönni egy öregembert, de Pénztárca úr – ahogyan a kislány nevezte, mert pénztárnok volt a városnál – nem hallott semmit. Képzelődsz, mondta a feleségének, élénk a fantáziád, és azt már csak hozzágondolta, ha lönne egy gyerökünk, nem hallanád azokat a lovakat.

A kislány erről sem tudott, de valamit érezhetett, mert torka elszorult, és csak lábujjhegyen mert lépkedni. Meg-megállt a nyitott ajtókban, megvárta, hogy a kinti napsütéstől elvakult szeme hozzászokjon a sötéthez, azután beljebb óvakodott. Megnézte-szagolta, érintette a tárgyakat, a falra akasztott cifra, rézzel kivert lószerszámokat, a sarokba támasztott nyergeket, egy másik kamrában rozsdafoltos ekéket, boronát, parasztszekeret, elnyagdult talicskákat, bálákban álló üres zsákokat, fatörzsből kivájt gömbölyű fenekű teknőket, kaskákat, kasokat, elrongyolódott szakajtókat, megdrótozott cseréptálakat-kantákat, csirkeitatókat, fa sütőlapátot, egy kopott bölcsőt, az apádé volt, itt születött ebben a házban, mutatta meg egyszer Pénztárca úr, és mesélni kezdett a kislány apjának gyerekkoráról, a boldog békeidőkről. Szakasztott az apád vagy, mondta végül, pont úgy nézöl ki, mint ő ennyi idős korában, neki is vót grüberlije, csipkedte meg a kislány gödröcskés arcát, és előkerestetett Csáki Zsuzsika nénivel egy megbarnult kis fényképet, amelyen csíkos trikót viselő kisfiú szorongatott egy lepkehálót.

A kislány lassan belefáradt a nézelődésbe, szomjúsága is visszatért, de még nem ért el a folyosó végére. Amikor belépett egy ajtón, mindig azt hitte, ez az utolsó, de azután meglátta a következőt. Szeretett volna már visszafordulni, ám akkor újra végig kellett volna mennie a nyitott ajtók sora előtt, és bár teremtett lélekkel sem találkozott, úgy érezte, mindenhonnan szemek szegeződnek rá, követik minden mozdulatát. Tovább lépkedett hát, és azt tervezte, hogy a folyosó végén kimegy a kertbe – emlékezett rá, hogy ott véget ér az oszlopok közötti alacsony deszkapalánk – és kívül, a sárga violákkal szegélyezett, biztonságos úton tér vissza a folyosó elejére, a konyhához.

A helyiségek igencsak egyformák voltak, ablaktalanok és sötétek, alul földes padló, fölül pókhálós gerendák, és mind telezsúfolva a rég felhagyott parasztgazdaság kellékeivel, kivéve a legutolsót, egy lakottnak látszó szobát. A kislány biztos volt benne, hogy ez után már nincs több kamra, szín, ól, mert ajtajával szemközt tárva-nyitva állt a lécekből összeütött kiskapu, és mellette hívogatóan tekergett a kerti út. Akár indulhatok is vissza, gondolta, de rövid tétovázás után a kíváncsiság győzött, és odaóvakodott az ajtóhoz.

Ez a helyiség más volt, mint a többi. Szemben kékre festett sublót állt, porcelángombos fogantyúkkal. Tetején vaskos, fekete könyv, nagyobb, mint Csáki Zsuzsika néni bibliája. Mellette üvegpohár egy szakállas ember arcával. Írás is volt rajta, de a kislány még nem tudott olvasni. A sublót fölött vedlő foncsorú, vakfoltos, zöldüvegű tükör függött. Alját rozsdás kampó fogta a falhoz, teteje előre billent – vásott madzag tartotta –, és talpig meglátta magát benne: barnára sült, cingár kis teremtés agyonmosott, fakó flokonruhában, mezítláb, napszítta haja a füle mellett farkincába kötve. Először megijedt, olyan idegennek látszott az ajtó napfényes négyszögében álló alak, de azután ráismert magára, és ettől megnyugodott. A tükör mellett óra ketyegett a falon, tetején faragott madár ült, fenyőtoboz alakú súlyok csüngtek le vékony láncon róla. Kakukkos óra, örvendezett. Nekik is volt otthon, az anyja húzta föl székre állva minden vasárnap reggel. Vajon itt ki indítja el, ha megáll?

Bent sötét volt, csak a szemben lévő sublótra, a tükörre és az órára esett némi fény, a berendezés többi része alig látszott. Ahogy hozzászokott a szeme a homályhoz, felfedezett egy alacsony ágyat, ágynemű helyett nagy, loncsos subát terítettek a szalmazsákra, és a sarkot roggyant kemence támasztotta, a pergő mész alól kilátszott az agyagos tapasztás. A kislány pillantása megállapodott a kecskelábú asztalnál. Lapjára könyökölve, homlokát tenyerébe támasztva öregember ült mellette. Elszürkült, mocskos vászoning volt rajta, meg fekete lajbi, mint a piacon hagymát áruló parasztembereken. Úgy nézett ki, mintha hallgatózna: másik kezét a füléhez tartotta. Mozdulatlan volt, és szemlátomást észre se vette a kislányt. Amikor váratlanul megszólalt, mintha magának beszélne. Hangja csikorogva tört elő csajla bajusza alól, nyelve nehezen, akadozva forgott – rozsdás kulcs a rég nem használt zárban –, és a kislány alig értette, mit mond. Nem az ö-zés miatt – az apja egész rokonsága így beszélt –, a szavak jelentését találta felfoghatatlannak. Hallom a híröket, szólalt meg az öreg, és erekkel behálózott kézfejét elkapta az arca elől, hogy meggörbült mutatóujját intően fölemelhesse, rossz hírök járják. A kislány rémülten hőkölt hátra. Elfutott volna, de mozdulni se bírt, lebéklyózva bámulta a ráncos, sötét arcot, a bozontos szemöldök alól előremeredő véreres szemeket. Hallom a híröket, ismételte meg a reszelős hang, itt a fülembe szólnak. Azt mondják, közel a világ vége! Olyanok mán a népek, mint az állatok. Bebújnak a fődbe, akár a bogarak, Ló nélkül vágtatnak a lőcstelen szekerek, a fakó ló a szügyivel taszítja a vért a vérmezőn. Itt van e! Mán nem puskával háborúznak, skatulyábul szórják lé az átkot a fődre. Elpusztulunk mind, ha gyün keletrül a fekete sereg. Csak annyi marad, aki elfér a diófa alatt.

A kislány közben magához tért, óvatosan kihátrált a napsütötte kertbe és sebesen futni kezdett a rózsák és a violák között Csáki Zsuzsika néni menedéket adó konyhája felé. Az öreg rémisztő hangja elmaradt mögötte, de hirtelen zúgás támadt odafönt, fülsiketítő robajlás. Apró fekete madarak jelentek meg a ragyogó nyári égen: vadászrepülők húztak el a kert fölött. Háború van, jutott eszébe, mit szoktak mondani a felnőttek, ha meghallják a gépeket, és szívébe újabb szorongás költözött. Ez a szorongás elkísérte a konyháig, sőt, azon túl is, és nem hagyta el akkor sem, amikor évek múlva véget ért a háború. Vele tartott egész életében, és most is megesik néha, pedig már öreg asszony, hogy ijedten összerezzen az ezüstcsíkot húzó utasszállítók hangrobbanásától.

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2009 / 9   »   Aki a híreket hallotta
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911