Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2009 / 9   //    «    6    » 
Levendel Júlia
Közjáték
novella
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


Gondosan kiterítette az újságot a járdán, ahogy régen a szobafestők letakarták a parkettát, mielőtt munkához láttak: a dupla oldalak éppen csak érték egymást; egyetlen napilapból csinált futószőnyeget, öt-hat méter hosszan – senki sem kérdezte, mire készül, miért akadályozza a forgalmat. Kikerülték. Egy kisfiú megállt, addig nézte a rejtelmes műveletet – csak a betonra terített lapokat, ahogy nyúlik-nyúlik az újságtészta, mi lesz belőle?, és nem a sovány, szakadt, középkorú férfit, negyven- vagy hatvanéves?, nem számít; ritkás haja hosszan, zsírosan lelóg, homlokán sötétlila zúzódás –, míg a hajléktalanforma intett neki, néhány morranással meg is erősítette, hogy tegye az újságra a hátizsákját; a gyerek akkor szótlanul megrázta a fejét és ijedten elszelelt. Pedig a különös installáció-készítésnél is feltűnőbb volt, hogy ez az ember csinálja. Baktatott, vánszorgott inkább errefelé; nemcsak a szemétbe dobott palackok alján talált italoktól, dülöngélhetett az éhségtől, gyengeségtől is. Egy kuka tetejéről elvette az újságot – miért? –, de még ment tovább, át a zebrán is, aztán egyszer csak megtorpant, mint aki végre rátalált a helyre – az elásott kincs lelőhelyére vagy a föld varázserejű pontjára –; a tekintete azonban nem lett élénkebb; a mozdulatai és az arckifejezése-tartása sehogyan sem illett össze, és láthatóan nem volt tudatában, ő maga sem érzékelte, hogy szokványos hajléktalan-tompasága ellenére belefog valamibe. Nejlonszatyrát a házfal mellé tette, így két kézzel csinálhatta ezt a ki-tudja-mire-jó terítést. Nehézkesen hajolt le, de mintha pontos utasítás, sőt, térkép szerint dolgozna: itt kell és éppen ezt a lappéldányt kiteríteni – úgy tűnt, ennyi legalább kétségtelen.

Hogyhogy senki nem figyelt rá? A mocskos zöld pulóver és a még mocskosabb barna nadrág, a mezítlábra vett lifegő szandál, meg az erőtlen, lassú járás persze észrevétlen maradhatott, beolvadt az utcaképbe, ahogy nem megállásra, még mosolyra-legyintésre sem késztet manapság senki emberfiát egy alkalmi, utcai művész. De hogy a két, merőben különböző figura – a tipikus hajléktalan és a tipikus utcai művész – egyben jelent meg, mondhatni összeolvadt, erre felneszelhettek volna az arra haladók: babakocsit toló fiatal nők, suhancok, szerelmespárok. De senki sem állt meg – mintha már ott se volna, csak valami újságszemét, undorító cipőmaradvány.

A szétteregetés után kellett volna pár nehezék, legalább oda, ahol az újságlapok összeértek, középre vagy a két szélénél, néhány ruhacsipesz is megtette volna, hogy az esetleg feltámadó szél vagy az autók és a gyalogosok keltette örvények, a mégoly kicsi légmozgások se sodorják arrébb a papírt, de nem volt semmije, a gyerek az iskolatáskával eliszkolt, a nejlonszatyorban nyilván nem akadt alkalmas tárgy – semmi se akadt, az egész nem tűnt nehezebbnek, mint egy-egy elfújható lap –, és nem volt a közelben kurkászható kuka, kő vagy üres üveg; a járdán és a parkoló autók mellett csak kutyaürülék, fagylaltmaradvány, pici gombócba gyűrt jegy, blokk, porba ragadt rágógumiköpet. Bambán nézte a művet, de mégiscsak nézte egy darabig. Büszkeség vagy elégedettség nélkül – még mindig kitalálhatatlan volt, hogy értelmes céllal vagy vaktában, csak úgy ügyködött. Kapott-e megbízást, s a megbízó ellenőrzi-e a munkát, s ha igen, vajon így-úgy megfelelőnek találja-e vagy teljesen elhibázottnak. Megmondhatatlan. Hisz állt csak görnyedten az újságszőnyeg előtt, és fölülről, különösebb kíváncsiság nélkül vette szemügyre. Nem hihette, hogy repülni fog vele, hogy az ívek újra vágatlanná lesznek, s a föld mélyéből feltörő gázféle megemeli, középtájon majd dagadozik, mint szélben a vitorlavászon, mint egy lepedő. Kétséges volt, látja-e egyáltalán, amit néz. De látnia kellett, mert kisvártatva javított az alakzaton. Összébb csúsztatta a lapokat, hogy az újságszőnyeg ne legyen embermagasságnál hosszabb. A saját méretére szabta, s akkor csakugyan ráült. Előbb felhúzott térddel gubbasztott, aztán kinyújtotta a lábát; fedél nélkül élő így sohasem látható, mégis, mintha keresné a kevésbé kényelmetlen helyzetet – vagy mutatványhoz készülődött?; levette a szandált, kétfelől a lába mellé tette, s még mielőtt hátradöntötte a felsőtestét, még azelőtt, hogy ráfeküdt a papírra, mondhatni engedelmesen rásimult, a nyomtatott betűk testesedni és mozogni kezdtek. Nemcsak a hirtelen megnőtt, mohón ágaskodó „C”-k és „S”-ek, a „Z”-k és „J”-k akaszkodtak rá, átfurakodtak a ruhán, kullancsként be a bőre alá, a kampótlan „K”-k, „R”-ek, „F”-ek éppúgy nyüzsögtek rajta, a kettévált „CS”-k, „NY”-ek és „TY”-k talán kétszeres igyekezettel kapaszkodtak felfelé, a háta alól özönlöttek ki – a nyomás fel-felemelte a férfi derekát, olyankor tömegesen zúdultak ki, másztak az oldalán, taszigálták, lökték egymást, mind helyet akart magának – felszabadultan, megelevenedve immár nem híreltek-hirdettek semmit, csak nyomakodtak, mint a vályú elé engedett állatok. Ellepték a fekvő ember karját, mellét, ágyékát. Óriás betű-giliszták borították a zúzott homlokot, orrot, szájat, a régen halott szemet. Hersegtek és pattogtak; néhány perc alatt – másodpercek voltak csak? – felzabálták a felszabadítójukat, aki végül mégiscsak készségesen, közönyösen adta magát nekik. Nem hagytak belőle semmit, még fog- vagy csont-leletet se. A nejlonszatyor ottmaradt a fal mellett – elviszi talán egy hasonszőrű. A szakadt szandál lefogta a lapokra hullott tegnapi újságot – ezek még maradnak. Eltakarításukhoz a holnap, holnapután, valamikor erre vezényelt utcaseprő kell, mert járókelő efféléhez nem nyúl. Különben egyetlen járókelő nem látta, nem hallotta a gyorsan pergő közjátékot, noha nem lehetetett láthatatlan, és hallhatatlan is alig. Nem levegőnek nézték, hiszen senki nem ment neki, meg nem taszította, senki rá nem lépett – kikerülték. Elhaladtak mellette, beültek a járda mellett parkoló autóba, vagy épp kiszálltak belőle, ott húzott el, éppen mellette, két rendőr is filmekből tanult sheriff-lazasággal-biztonsággal; a járdadarab egy hatemeletes házhoz tartozott, az egyik földszinti ablakban szőke lány könyökölt, lent a kapu nyílt és csukódott, öregasszony botorkált az övénél kisebb szatyorral, sokan telefonáltak, ahogy elsiettek – ebben a kora délutáni időben nem volt néptelen a közlekedési csomóponthoz vezető, amúgy is nagy forgalmú utca. A szandál- és újságszemetet többen észrevették – valaki talán lerúgja majd a járdáról, le a járdafal mellé, az úttest szélére, hogy legalább ne fönt csúfoskodjon. Cipője orrával pöccinti. Vagy belerúg.

De a közjáték észrevétlenségéért senki nem hibáztatható. Senki, mert egyetlen elhaladó sem akadt, akivel akár a következő sarkon nem történhetett volna hasonló.

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2009 / 9   »   Közjáték
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911