Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2009 / 9   //    «    15    » 
Centauri
Szeptember 12.
novella
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


Juan betege már csütörtökön is gyengélkedett, keveset mozgott, étvágytalan lett, és ez – a rendkívül gyors anyagcsere mellett – nagyon szokatlan volt.

Az első tünet voltaképp már a hét elején jelentkezett: hétfő éjszaka is gyakran és rendkívül hígat ürített. Kedd reggel világoszöld, nyálkás székletet találtak alatta, erre mondta John Griffith-nek az aggódó Juan, a próbaidős mexikói ápoló, hogy meghűlés vagy bélhurut. A mindig mosolygó és ugyanakkor mindig kishitű fiatalember értette a dolgát, látta is ezt Griffith, a személyzetért és élelmezésért felelős megbízott, ezért vette fel egy másik munkanélkülivel, Erison Birddel együtt szeptember elsejei kezdéssel. Bird Washingtonból érkezett, s ez önmagában is gyanússá tette, mert ugyan miért jön el onnan valaki, s miért épp Cincinattiban köt ki? Ráadásul kissé révetegnek tűnt, ellentétben a fürge és igyekvő Juannal, aki már az első nap első órájában olyan hévvel vetette magát a munkába, mintha az életéért küzdene. Látott már Griffith ilyen fiatalembereket korábban is, de a szegénysorból érkezők ügybuzgalma ritkán párosult szakértelemmel vagy megfontoltsággal. Juan esetében igen, szorgalmát nem kísérte görcsösség, épp ellenkezőleg: volt az alaptermészetében, a felfogásában valami megnyerő hajlékonyság. Griffith valójában tökéletesen bízott benne, hisz jól látszott, hogy gyakorlott ápoló, s rendkívül tanulékony is, mégsem dicsérhette, tartotta magát a próbaidősöknél megszokott szigorhoz, hogy amennyiben a jelölt nem bírná a fenyítést, s amolyan rebellis típus, derüljön ki minél hamarabb. Juan pedig azt gondolta, hogy ez a szigor személy szerint neki, a munkájának szól, s főként a latinságának – ezért napról napra egyre jobban igyekezett, s egyre inkább hitte: bármit tesz, meg is szakadhat, hiábavaló minden erőlködés, a próbaidő végén úgyis szélnek eresztik. Eldöntött dolog ez, hisz csak egy csóró mexikói vagyok – gondolta Juan. Amikor pedig a betege látványos passzivitásba zuhant, biztos volt abban is, hogy meghal majd, így kell lennie, mintha a beteg halálának pillanata elválaszthatatlanul kapcsolódna össze az ő balsorsával, nem másért, csakhogy az elbocsátás hivatkozási alapja lehessen. Nyomós és védhetetlen érv lesz ellenem egy olyan haláleset, amiről vajmi keveset tehetek, gondolta, s aztán úgy tapad hozzám, akár a származásom, igazságtalanság, hogy ez épp nekem jutott, míg a flegma és fehér Erisonnál bezzeg minden flottul halad.

Aggodalma néhány óra alatt félelemmé nőtt, másra gondolni sem tudott, csak arra: mi lesz, ha mindjárt a próbaidő elején egy halálesettel kell elszámolni. Szerdán azt is elhatározta, hogy amikor kirúgják – mert biztosan kirúgják, a latinokkal nem bánnak kesztyűs kézzel –, nem marad tovább Cincinattiban, nyomorgott ott már eleget, inkább még északabbra megy, és hordár lesz. Ezt tervezte a jó Juan, s jellemzően nem azt, hogy ő is az aranykeresők közé áll, önbizalma nem sok volt, kulinak is épp csak elképzelte magát, máris megingott: vajon képes átvinni a sosem látott hegyek hófödte hágóin mások málháit? Annak ellenére bizonytalankodott, hogy jó kötésű, szívós alkatnak született, a nélkülözések egyre csak erősítették, az éhség úgy vitte előre, mint másokat a hús, teherbíró képességével ő maga is tisztában volt, tudta, menynyit képes fölemelni, elcipelni, és hogyan tűr. Tudta, hogy igazság szerint bármire képes, bármit megtehetne, csak épp nemigen hitt benne, s úgy érezte, minden ereje, minden tette egyfajta arénába zárt. A lelke a testében raboskodik, a lelkében pedig – egymáshoz láncolva – az ereje és a tettvágya. Létének nincs más értelme, mint hogy minden reggel teljes fegyverzetben lépjen ki az esélytelenség pástjára, s mások ebben, a rabság ragyogásában, a hiábavaló erőben gyönyörködhessenek, s legvégül majd a halálában. Ám Juan hit nélkül sem csüggedt, jövő nélkül is odaadta magát minden napnak, akár egy gladiátor. Nem azért küzdött, mert volt értelme, hanem mert ilyenné alakította a fojtogató Mexikó, ahonnan akkoriban sok bokszoló is érkezett.

Amint felfedezte, hogy a beteg széklete megváltozott, megvonta a zöldségeket, kemény diétára fogta, fertőtlenítette a padozatot, lesuvickolt mindent, naponta kétszer mosta ki az üvegtálakat, a vízbe pedig úgynevezett kakasport kevert, amitől sárgává és rossz ízűvé vált, így a beteg eleinte nem is ivott. Amúgy sem nézett ki jól. Nem szédült, nem volt rosszul, ahogy mi mondanánk, csak valahogy korábbi és szinte hibátlan összerakottsága esett szét, ahhoz hasonlóan, mint amikor az ember kócosan, megmagyarázhatatlan rosszkedvvel, elárvultan ébred, és bár kisimultnak és tettre késznek kellene lennie, csüggedt és csapzott. Szeptember 12-én, Juan tizenkettedik munkanapján folyamatosan emelkedett a légnyomás, csak néhány gomolyfelhő vonult át az égen, majdnem úgy ragyogott a Nap, mint a Yucatán-félszigeten szokott, gyorsan melegedett a levegő, mégsem fülledtek be a ligetek, friss és harsány maradt Cincinatti, júliusi lelkesültség áradt mindenünnen, összességében tehát biztatóan indult a nap. A diétának és a kakaspornak is hatni kellett volna már. Ha valamikor helyreállhat a megbomlott homeosztázis, s van esély a kilábalásra, akkor legnagyobb valószínűséggel épp az ilyen kora őszi, steril, de meleg napokon, s ez a lehetőség valóban érződött az éterben. A máskor egykedvű vagy kimondottan mogorva látogatók fittek és vidámak voltak, a juharfák levelei is tartották még magukat, alig hullott itt-ott a lomb; a langyos padok, az éles fények, a tiszta és barátságos színek azt ígérték, hogy a közeledő ősz a nyár kegyes és nagyvonalú meghoszszabbítása lesz. Még John Griffith is megengedett magának egy biztató mosolyt, amikor a körszemle során a padlót sikáló Juanra nézett, ám ekkor Juan már annyira kétségbeesett volt, hogy ebben a mosolyban is kajánságot látott. Tovább súrolt, néha a Napra emelte a tekintetét, mintha a napsugaraktól várná a gyógyító hatást, s volt is abban a tündöklésben valami ellenállhatatlanul erős és biztató, valami sóhajszerű, ami azt jelenti: rendben, legyen hát, most az egyszer meghallgatom a fohászod.

A beteg állapota mindezek ellenére semmit sem javult. Egykedvűen nézett maga elé, később a szemét is behunyta, időnként megrázkódott, a tarkójára sütött a nap, mégis növekvő fagyosság cikázott benne, erőtlenül tartotta magát, megroggyant, kisebbnek és szürkébbnek tűnt. Tíz óra felé már erősen imbolygott, mint aki rögtön elalszik, nyilván magas láza volt, bugyborékoló hangot adott, az orrnyílásaiból áttetsző, a kakaspornak köszönhetően halványsárga folyadék csepegett, negyedtizenegykor leeresztette a szárnyait, a csőrét a tollak közé rejtette, s nem sokkal később lefordult az ülőrúdról – Cincinatti állatkertjének büszkesége, a világ legutolsó vándorgalambja.

1914. szeptember 12-én, délelőtt 10.37-kor, pénteken.

Aznap gyér volt a forgalom, és nemigen érdeklődtek utána. Érdekesebb volt Troll, az afrikai ünőelefánt, akinél a reggeli lábmosás után körmöt igazítottak, vagy a Bird részlegében, az új kifutóban önfeledten galoppozó, hároméves, mozambiki zsiráfbika. Juan névtelen, szürke, unottan gubbasztó madara nem vonzott senkit, ő persze mindig útba ejtette, hajnali hattól voltaképp állandóan körötte ugrált. Kapkodva készítette el a kínai fülemülék és rulrulok lágyeleségét, a galambra gondolva, ott is kifőzte a tálakat, és a röpde vizét is kakasporosra cserélte, s már szaladt is vissza, megnézni, hogyan áll a galamb. Javul-e, napozik-e végre, repked-e már? Aztán felvágta a tukánok gyümölcseit, és mivel ezzel sokkal gyorsabban végzett, mint a lágyeleségekkel, közbeiktatta még a pápaszemes pingvineket is. Sürgetve etette őket, gyerünk, gyerünk, mondogatta, aztán körbenézett, nem látott senkit, Griffith is messze járt, Juan nem tudta, de épp az igazgatónál számolt be az új állatgondozók munkájáról, és azt javasolta: Birdtől váljanak meg a próbaidő letelte előtt, a fiatal mexikóit viszont véglegesítsék. Griffith ezért nem mutatkozott a madárház környékén sem, Juan pedig ezt kihasználva nem várta meg, míg a pingvinek egyenként nyelik el a heringeket, hanem mindet a vízbe borította, majd összeszedegetik, gondolta, csak hogy rohanhasson a galambhoz. A madár, akár a vitrinbe zárt preparátumok a múzeumban, úgy ült a rúdon – mint negyedórával korábban vagy hajnali hatkor. Juan végigszaladt az összes ketrec mentén, és ahol későn ébredő, gubbasztó jószágokat látott, kétségbeesetten zörgette meg a rácsokat, és ha az álmos amarantok, a Mexikóból is jól ismert indigópintyek, a vörös kardinálisok, bajszikák és íbiszek megrezzentek, odébb reppentek, végtelen megkönnyebbülést érzett. A generális ellenőrzés után ismét a vándorhoz futott, ott is megzörgette az ajtót, a galamb kinyitotta a szemét, de csak az egyiket, egy pillanatra Juanra nézett, majd tovább gubbasztott.

Juan tartotta az előírt napirendet, mégis legalább hússzor járt nála, viszont látogató alig. Nyitástól 10.37-ig összesen öten nézték meg. Egy kétgyermekes, floridai család, meg egy helybeli, nyugalmazott postatiszt. Miután leesett, még négy látogató állt meg a kalitka előtt, de ők már csak egy alaktalan madártetemet láttak. Azoknak pedig, akik 1914. szeptember 12. után születtek, esélyük sem maradt arra, hogy vándorgalambbal találkozhassanak. Vándorgalamb soha többé nem csipegetett kalitka sarkában kölest és muhart, vándorgalamb soha többé nem pihent meg Arizona tágas mezőin, és soha többé nem búgott hím vándorgalamb a Great Bear Lake melletti fenyvesekben, nem melengettek többé vándorgalamb-tojásokat vándorgalamb tojók, az meg végképp nem fordult elő, hogy ősszel felhőként vonuló vándorgalamb-seregek sötétítsék el Alabama egét. Hallani sem igen lehetett vándorgalambokról.

Juan a marabuk etetése után talált rá a tetemre. Kinyitotta a kalitka ajtaját, kivette a még meleg madarat, és tanácstalanul álldogált. Látta, hogy a galamb egyik szemébe por tapadt a kalitka aljáról, látta, hogy az orrlyukaiból még mindig szivárog a sárga váladék, látta, hogy a kloáka táján ázott csomóban áll a szennyes toll, és érezte, hogy a meleg galamb lába és szárnya már jéghideg. Az utolsó görcstől kinyújtott szárnyakat még – mint a nyitva hagyott legyezőket – összecsukta. Óvatosan rakta vissza a vándort pontosan oda, ahol feküdt, ügyelve arra is, hogy ne legyen a másik szeme is poros, bezárta a kalitka ajtaját, elsétált a majomház mögé, átmászott a kerítésen, és még aznap útnak eredt.

Griffith egy óra múlva végzett a megbeszéléssel, s azzal az örömmel haladt a röpdék felé, hogy végre az alaptermészetének megfelelően kedves lehet, és a rokonszenves mexikói fickót megdicsérheti, s azt a jó hírt viheti neki ezen a verőfényes, szeptemberi napon, hogy kétszeres bérrel véglegesítik. Ám Juant már sehol sem találta. Griffith-nek csak késő délután szóltak, hogy a galamb is odavan. Napokkal később arra gondolt: milyen kár, hogy a mexikói fiú elment, igazán kár, ha itt marad, ritkábban fordulna elő ilyesmi. A galambot kitömette, és sokat töprengett azon, milyen nevet adjanak neki, mi álljon majd a lakkozott ülőrúd talapzatán. Number One, ez jutott eszébe, mivel Juan egyszer azt mondta:

– Ezek szerint ő lesz az első olyan vándorgalamb, aki az utolsó volt.

A másnap elbocsátott Bird pedig a Föld első olyan embere lett, aki élő vándorgalambot utoljára látott, rögtön a postatiszt után, amikor a porta felé igyekezett, mivel a kertésszel azt üzente neki Griffith, hogy beszélni akar vele. Ám mégsem tekinthető Bird teljes joggal az utolsónak, mivel nem tudta, hogy a gubbasztó madár miféle. Számára csak egy szürke szárnyas volt, meg sem jegyezte, fel sem ismerte. Csak annyit gondolt: szánalmasan néz ki ez a dög – s tovább ballagott Griffith irodája felé. Bird valójában csak egy volt azok közül, akik láttak valamit vagy valakit, amiről vagy akiről nem tudták, hogy micsoda vagy kicsoda. Arról nem szólva, hogy senkit sem érdekelt, ki látta utolsónak a világ egyetlen, még élő vándorgalambját, de ha foglalkoztatna ez valakit mégis, akkor helyesebb azt mondani: Juan – az a mexikói fiatalember, akivel Stanley, a neves zoológus, egy véletlenszerű találkozás során riportot is készített. Az a Juan volt az utolsó, aki 1918-ban, Vegasban, Sergio Pirandelli ellen, a harmadik menetben kiütéssel győzött, és akivel 1923. szeptember 11-én, a Feketeló-hágón – három fehérrel és két indiánnal együtt – egy váratlanul lezúduló lavina öt perc alatt végzett; akivel nemcsak egy lelkiismeretes gladiátor és egy Leonóra nevű félvér lány szerelme veszett el, hanem odalett az utolsó, élő vándorgalambról eleven ember elméjében őrzött emlék is.

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2009 / 9   »   Szeptember 12.
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911