Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2009 / 9   //    «    25    » 
CORVINA
Kiss Lajos András
Haladásparadoxonok
esszé(részlet)
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


A modern kor változatos harag- és bosszúelméleteinek kiagyalói közül talán senki sem szerzett magának olyan kétes hírnevet, mint Jacques Roux, a veszettek egyik vezéralakja. Michelet A francia forradalom történetében egyszer „vadállatnak”, máskor egyszerűen csak „szörnyetegnek” nevezi a forradalmár papot, aki egyébként asszisztált XVI. Lajos kivégzésénél is. Kétségtelen, Roux szert tett bizonyos népszerűségre az utókor emlékezetében – még ha átmenetileg is –, jelesül a hajdani NDK történetírásában. Amúgy személyében legtöbben a bolsevik terror egyik előhírnökét vélik felfedezni: Roux annak az embernek az ideáltípusa lett az idők során, aki könyörtelen, ha valaki útjába mer állni doktriner eszméi megvalósítása során, és nem ismer határt a bosszúállásban. „Rendszertanilag” Roux-t a radikális utópista szocialisták közé szokás sorolni, mivel a vörös pap harcos manifesztumaiban a magántulajdon megszüntetéséért szállt síkra. Az már tényleg a történelem iróniája, hogy a jakobinus diktatúra frakcióharcaiban ellenfelei lopással vádolták, s a biztos lefejezést elkerülendő, öngyilkos lett a börtönben. Roux egyik leghíresebb beszédét a Manifeste des Enragés-t (A veszettek manifesztuma) 1793. június 25-én több párizsi jakobinus klub nevében terjesztette a Konvent elé. A kiáltvány lényegi mondanivalója az utóbbi két évszázad során nem sokat vesztett aktualitásából, hiszen az igazságosság és az egyenlőség komplikált viszonya körül zajló politikai, közgazdasági és morálfilozófiai viták ma sem igen jutottak nyugvópontra, sőt, a napjainkban éppen felerősödni látszó gazdasági és civilizációs világválság különös időszerűséget ad Roux fantazmáinak. A manifesztum elején azt mondja: „A szabadság üres agyrém marad, amíg az emberek egyik osztálya büntetlenül éhezni hagyja a többi osztályt. Az egyenlőség üres agyrém, amíg a gazdagok az élet és halál monopóliumával rendelkeznek embertársaik fölött. A köztársaság mindaddig üres agyrém, amíg az ellenforradalom olyan árakat léptet életbe, amelyeket a polgárok háromnegyede csak könnyek között tud előteremteni.” Majd szemére veti a gazdagoknak, hogy a forradalom addigi négy évéből kizárólag ők húztak hasznot. Sőt: egyenesen kimondja, hogy a hajdani földesúri és egyházi arisztokrácia emberségesebb volt, mint a kapitalista és „kereskedő arisztokrácia”. Aztán felkiált: „Hogyhogy! A csirkefogók magántulajdonának sérthetetlenebbnek kell lenni, mint az emberi életnek? (...) Ha a törvényhozónak joga van deklarálni a háborúba lépést, ami nyilvánvalóan az emberek megölésére szólít fel, miért nincs joga megakadályozni, hogy akik az emberek vérét szívják és éheztetik őket, megvédelmezze a házat és a nyájat?” Roux szerint a kereskedelem és az ún. vállalkozás szabadsága végső soron egyfajta élvezetzsarnokságot jelent, amelyet szükségszerűen mindig egy kisebbség gyakorol a többség fölött.

Sokan vallják, hogy a történelem meghozta a maga végérvényes ítéletét az effajta eszmék fölött. A konzervatív Peter Sloterdijk – csakúgy, mint a tőle sokban eltérő gondolkodású neoliberálisok – manapság is a tiszta ressentiment megjelenését látják a radikális egyenlőségeszmék továbbélésében, s mint egy tipikus, túláltalánosító gondolkodási hibát, rövid úton el is intézik az egész problematikát. Tény, hogy az utópisztikus és radikális haragkultúrák első hullámai néhány évtized alatt elcsendesedtek, s a 19. század közepétől olyan elképesztő fenomének hozták lázba Európa lakosságát, amelyekről milliók remélték, hogy egyszer és mindenkorra véget vethetnek az „osztályellentéteknek”. Az 1851-es és 1962-es londoni, illetve az 1855-ös párizsi világkiállítás kristálypalotáiról van szó, melyek néhány év leforgása alatt a modern és globalizálódott ipari civilizáció, valamint a hozzákapcsolódó fogyasztói társadalom abszolút szimbólumaivá váltak. „Amit ma pszichodelirikus kapitalizmusnak hívnak, az éppen ebben az anyagtalanított és mesterségesen klimatizált építményben vált befejezett ténnyé.” Dosztojevszkij az 1862-es londoni útja során látogatta meg a South Kensingtonban felépített világkiállítás üveg/vas palotáját, és – ahogyan Sloterdijk mondja – rögtön megérezte e hibrid építmény metafizikai dimenziót. Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy az orosz folyóiratok már az ötvenes években is élethű beszámolókat küldtek a világkiállítások színhelyeiről, amelyeken egyébként Oroszország is részt vett, s innentől „(...) a kristálypalota az orosz társadalom mindennél inkább tartós és felülmúlhatatlan ábrándjának bizonyult.

A kristálypalota oroszokra gyakorolt pszichológiai hatását lehetetlen túlértékelni, hiszen az orosz irodalomban és társadalmi gondolkodásban jóval fontosabb szerepet játszott, mint az angol kultúrában és irodalomban – a modernizáció szemfényvesztését jelentette egy olyan nemzet számára, amelyet állandóan gyötör az elmaradottság érzése.” Az orosz nemzeti diskurzusban a kristálypalota olyan szimbólummá vagy inkább hajlékony szóképpé alakult, amely egymástól teljesen eltérő eszméket és gondolattartalmakat fogott át: a haladást és a pangást, az utópiát és az antiutópiát, az álmot és a rettenetet. A többséget, Csernisevszkijjel az élen, megbabonázta a kristályépítmény, s a modernizálódó Oroszország nagy jövőjét látta meg benne. Csernisevszkij a világkiállításról szóló cikkeiben „(...) a palotát a világon az egyetlen olyan művészeti múzeumnak nevezi, amely az emberiség számára valóban komoly és a hasznos célt szolgál. A kristálypalotát egyfelől múzeumként értelmezi, amely az oda látogató történészek, művészek és etnográfusok, botanikusok és zoológusok számára egyformán érdeklődésre tarthat számot, hiszen magában foglalja az antik épületek formáját, kiállításai a különböző népek anyagi kultúrájáról tesznek tanúbizonyságot, botanikai és zoológiai tárgyú makettjei pedig lenyűgözők.” Ugyanakkor ez az építmény kiváló hely a szórakozásra, a pihenésre és a zenehallgatásra.

Míg a Csernisevszkij-féle klimatizált luxuspalotában az örök tavasz konszenzusa honol, addig Dosztojevszkij borzalommal fordul el ettől a technofil utópiától, és a Londonban látottak a 19. század egyik leghatásosabb civilizációkritikájának megfogalmazására ösztönözik. A Téli feljegyzések a nyári élményekről című publicisztikájában a következőképpen kommentálja a kristálypalota csodáját: „Igen, a kiállítás lélegzetelállító. A látogató érzékeli azt a roppant erőt, amely egyesítette ezt a rengeteg embert, akik a világ minden részéből ide, egy nyájba sereglettek; tudatára ébred a hatalmas gondolatnak; érzékeli, hogy itt már végleg elértek valamit, hogy ez itt győzelem, diadal. Szinte már félni kezd valamitől. Bármennyire független is az illető, valami okból félelem fogja el. Csak nem ez valóban az elért eszmény: – gondolja. Csak nem ez a végső pont, csak nem ez valóban az ’egy nyáj’?! Csak nem ezt kell valóban a teljes igazságnak tekinteni, és ezentúl végképp megnémulni? Mindez olyan ünnepélyes, olyan diadalmas és olyan fenséges dolog, hogy az embernek majd eláll a lélegzete. Ha látja ezeket a százezreket, ezeket a milliókat, akik engedelmesen tódulnak ide az egész földgolyóról, akik egy és ugyanazon gondolattal jöttek, csöndesen, makacsul és némán tolonganak ebben az óriási palotában –, akkor érzi, hogy itt valami végleges beteljesült, beteljesült és befejeződött. Ez valami bibliai jelenet, amely Bábelra emlékeztet, valami jövendölés az Apokalipszisből, amely a szemünk láttára valósul meg. Érezzük, hogy sok belénk rögződött szellemi ellenállás és tagadás kell ahhoz, hogy ne engedjünk, ne hódoljunk be a benyomásnak, ne hajoljunk meg a tény előtt, vagyis ne fogadjuk el eszményképünknek azt, ami éppen létezik (...)” Nyilvánvaló: Dosztojevszkij szemében a kristálypalotában nyüzsgő „hangyaboly”, és az öntudatlanul kóborló „nyáj” sohasem alkothat valódi emberi közösséget. A konzervatív-keresztény eszmék igézetében élő orosz író számára a forradalom ugyanúgy megsemmisíti az ember belső szabadságát, mint a fogyasztói társadalom ősszimbólumának tekinthető kristálypalota külső csillogása. De bármennyire régimódinak tűnik Dosztojevszkij pravoszláv/bizánci eredetű naiv szeretetetikája, ösztönös irtózása a nyugati világ fejlődéseszméjétől és liberális elveitől, vízióinak váteszi erejét nehezen vonhatjuk kétségbe. Jó fél évszázaddal Dosztojevszkij jegyzeteit követően, az egészen más szellemi háttérrel rendelkező Walter Benjamin szintén a világvárosok architektonikájában fedezi fel a „kapitalista világállapot” alapstruktúráját. Érdekes, mondja Sloterdijk, hogy Benjamin érdeklődése nem az üvegházak és kristálypaloták világára irányul, hanem Párizs passzázsainak arabeszkjeiből, a város architektonikájából szeretné megfejteni a kapitalista elidegenedés és a tőkés kizsákmányolás „titkát”. Sloterdijk ódivatúnak tekinti ezt a törekvését, mondván: a passzázs a huszadik századra már meghaladott építészeti megoldássá lett. „Benjamin passzázs-értelmezését egyfajta realisztikus, noha meglehetősen triviális marxista belátás inspirálta, miszerint az áruvilág kiglancolt felszíne mögött nagyon kényelmetlen, némelykor egészen kíméletlen munkavilág húzódik meg.” Azt a világot, amelyet Benjamin a kapitalista kizsákmányolás ideáltípusának tekintett, rövidesen felváltotta az anyagtalanított világ üvegszerű csillogása. Az új építményeken már semmi olyat nem lehetett megtapasztalni, amely a korábbiakat jellemezte: a faragott köveket és a nehéz gerendákat. S ha jól értem Sloterdijk mondanivalóját, az üvegportálok mögé nyilván már nem lehet odagondolni azokat az izmos munkáskezeket, amelyek helyükre illesztik a súlyos építészeti elemeket. Az új kristálypaloták amúgy sem alkalmasak, hogy ellenállásra serkentsék a benne kóválygó milliókat. Ráadásul a klimatizált üvegházakban utcai harcra és barikádépítésre alkalmas eszközök sem állnak rendelkezésre. Egyébként is: tényleg nem vallana jó ízlésre forradalmat kirobbantani egy plázában vagy egy wellness-parkban. Rendben van, Sloterdijknek akár még igaza is lehet, és Benjamin valóban az a régimódi öregúr, aki megrekedt a klasszikus kapitalizmus „sűrű anyagból” konstruált artefaktumainál. Én azonban úgy vélem: akarat, morál és képzelőerő kérdése, ki miben látja meg a rosszul fizetett bérmunkás hétköznapi heroizmusát. Biztosan abban is igaza van Sloterdijknek, hogy a kristálypalota-effektus bizonyos rokonságot mutat a kábítószer-élvezettel. „Volt valami felszabadító ebben az óriási térben (ti. az 1851-es londoni kristálypalotában – K. L. A.). Az ember odatartozónak érezhette magát, mégsem akadályozta semmi. Az ember elveszítette a nehézség tudatát, a testhez kötöttség érzését.”

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2009 / 9   »   Haladásparadoxonok
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911