Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2009 / 11   //    «    12    » 
Kapitány Máté
Döghús
novella(részlet)
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


A gyerek nyomkodja a mobiltelefonját, lehorgasztott fejjel, mintha szakadék sötétjébe hunyorogna. Mögötte az összecsapott márványszökőkút lomhán köpködi a habos vizet, illetve nem is köpködi, inkább csak gurgulázik vele, mindenesetre a kavargó kút fenekén nem rozsdásodik pénzérme.
Tavasz van, lassan melegedő friss levegővel, kötéseiket ledobott hormonokkal, kiolvadt végtagokkal, de a lehelet még látszik. Reménykedőbbek az emberek, nyugodtabban sétálgatnak az utcákon, többször néznek fel, tovább maradnak odakint, később sötétedik.
A gyerek meg nyomkodja a mobilját, pedig valószínűleg nem is ír senkinek, csak úgy tesz, csak színleli, hogy a mellette elhaladók lássák, ő ír valakinek, ő nincsen egyedül, még olyankor sem, amikor úgy tűnik, hogy igen, hiszen most is üzenetet ír valakinek, egy lánynak például, mondjuk egy lánynak, így végképp érthető. Egyedül ül a szökőkút előtt, de egy szökőkút előtt ül egyedül, ami, valljuk be, nagyon is megfelelő találkahely, főleg, ha hozzávesszük a feltételezést, hogy valóban egy lány jár a fejében, mikor a gombokat böködi, bár nemigen lehet számításon kívül hagyni, hogy a megnyomott betűket a semmibe küldi.
Ritkás, vékonyszálú, göndör hajától gömb-feje boglyas. Apró, okos szeme sötétbarna – talán. Orra hosszú és vékony, sőt, kifejezetten vékony, szinte csak egy vonal arcának kellős közepén, mint gyermekrajzokon a pálcikaembernek.
Vékony orrának keskeny nyergén szemüveg. A szemüveg lencséje karcos már, sokszor leejthette a gyerek, mert kicsit ügyetlen a keze – vagy kapkod, vagy sokszor ideges. Sohasem nyugodt teljesen. Persze megkarcolhatta faág, asztal széle, egy másik gyerek körme.
Alacsony, petyhüdt kis srác, látszik, hogy nem lélegzetelállító tornamutatványaival hívja fel magára a figyelmet. Görnyedten üldögél, háta domború ívbe feszül, nyaka úgy lóg lefelé, mintha ő maga élettelen csirke volna. Tizenöt, tizenhat éves lehet.
Gyakran felkapja a fejét, figyeli az embereket, szereti nézni őket, ahogy vonulnak körülötte, ahogyan masíroznak, menetelnek előtte, elképzeli, hogy valóban az ő szórakoztatására vonulnak fel, hogy tényleg neki szól ez a látszólag cél nélküli magamutogatás, és ő, a szökőkút kopott márványlépcsőzetének pulpitusáról nyomon követi a tömeg kusza vonaglását, élvezi a szemlét. Ilyenkor nem kell az apró képernyőt tanulmányoznia.
Meleg, kötött, zöld pulóverben van, aminek az ujja kicsit hosszú, a kézhátat takarásban tartja, csak a lányosan finom ujjak lógnak ki belőle. Ezzel a pulóverrel törli meg időnként bepárásodó szemüvegét – lehet, hogy ettől olyan karcos.
Én fedeztem fel ezt a gyereket, és azóta, azaz már vagy egy hete szemmel tartom, ami nem valami nagy kihívás, mivel mindig itt ül a téren, a kút előtt, aztán nyomkodja a telefont. Én fedeztem fel.
Mikor először szóltam róla a többieknek, ők szokás szerint nem foglalkoztak velem, merthogy nekem elcseszett ötleteim vannak, amik mindig rosszul sülnek el, de amikor ők is meglátták ott a kútnál, persze mindjárt máshogy álltak az egészhez. Ez tényleg mindig itt bassza a rezet?, kérdezte akkor a Hernyó, aki amúgy Laci, és akire mindig odafigyelnek, nem úgy, mint rám. Nagypofájú egy patkány a Laci, hallgatnak rá a többiek. Mondom neki, hogy igen, ez tényleg egész nap itt lógatja a kis pöcsét, ezért mondtam, hogy ismerkedjünk meg vele. Így már nem is olyan rossz ötlet, hallod, mondják a többiek, hogy kapnák be. Fel is élénkül a pofájuk, ami pár perce még olyan unott volt, hogy szinte csöpögött a betonra. Nem köszönik meg a tippemet, meg hogy felfedeztem a gyereket, a büdös kurvaanyjukat. Izgatottan susmorognak, vállon ragadják a másikat, mutogatnak a kútnál szerencsétlenkedő csírára, röhögnek. Csak a Zoli nem. A Zoli a legidősebb, és a legnagyobb közülünk, mármint termetre is, akkora karja van, mint valami kidobónak, magasságra van vagy két méter, a nyaka meg, mint a gorilláé, olyan vastag. Hallgatag, csöndes, mi mégsem szopatjuk, talán mert félünk tőle, azért.
Ha Zoli bármelyikünknek odacsapna egyszer, hát az biztos, hogy annak beszakadna a képe, talán bele is pusztulna.
Most mindenesetre Hernyóék is elhallgatnak, aztán egyszercsak Hernyó int a fejével, hogy induljunk. Mi meg követjük, mintha ő lenne a vezetőnk, mintha az ő ötlete lett volna az egész, de az a furcsa, hogy még a Zoli is követi. Nem értem, egyszerűen nem fér a fejembe, hogy a Zoli mi az istennek nem veszi át Hernyó helyét. Mindegy, majd egyszer talán ez is bekövetkezik. Nem mintha olyan sok dolog változna vele.

A szemüveges a mobiljával sokáig nem veszi észre, hogy feléje tartunk, pedig láthatná a szeme sarkából, láthatná, hogy közeledik öt idegen, közeledünk a kúthoz meg hozzá. Csak akkor kapja fel a boglyas fejét, mikor már ott állunk közvetlenül előtte, pontosabban körülötte, mert köréje állunk. Leereszti a kezét, körbefuttatja rajtunk a mélabús tekintetét és nem szól semmit, nem köszön, csak pislog, gyorsabban, mint azelőtt, mint ahogyan szokott.
Nem tudom visszafojtani első vigyoromat, hiszen jól látom a pulóveres gyereken, hogy mennyire be van szarva tőlünk. Tőlem is, nemcsak a Hernyótól, nemcsak Zolitól, nemcsak Sanyától és a Hadas Tomitól, hanem tőlem is. Hirtelen nagyon jó kedvem lesz, végre erősnek érzem magam, annak ellenére, hogy eddig egy rakás szar volt a napom, de az most lényegtelen, mikor itt van ez a kis görcs, és itt vagyunk mi is, vele szemben, öten. Hernyóék hárman állva maradnak, igyekeznek komoly arcot vágni, a Zoli rágyújt egy cigire, úgy tűnik, máris unja az egészet, mert nagyon kedvetlen a pofája, de én szarok rá, nem fogja elrontani a mulatságunkat. Letelepedek a szemüveges hülyegyerek mellé, és egy ideig közelről nézem, csendben, szó nélkül, hadd fossa össze magát még jobban. Lehajtott fejjel nézi a tér kövezetét, kicsit elnyílt a szája, közben meg úgy piheg, mint egy kiscsibe. Szánalmas az egész gyerek, úgy, ahogy van.
Helló, mondom neki nyájas hangon, mert tudom, hogy nem erre számít, szóval ezzel még jobban összezavarom. Helló, suttogja száraz torokkal, de továbbra is lesütött szemmel mered maga elé. Hernyó horkantva felröhög, a Sanya meg rám kacsint, hogy jól csinálom. Vársz valakire?, kérdezem a gyerektől, továbbra is kedvesen, mire ő azt mondja, hogy igen, a haverjaira, sokan jönnek. Jelezni próbálja, hogy nincs annyira kiszolgáltatva nekünk, mint amennyire mi hisszük, hazudik, át akar vágni minket, azt hiszi, hogy mi meg majd beijedünk az ő haverjaitól, akik sokan vannak, persze. Ennek a buzinak valószínűleg egy barátja sincs, nemhogy sok, de ha mégis van neki, hát az se olyasfajta, akitől mi tartanánk. De nem esem ki a nyugodt érdeklődő szerepéből, még nem, és még akkor sem, amikor észreveszem, hogy a melák Zoli elpöccinti a csikket, majd az órájára les, mintha azt mondaná, neki semmi köze ehhez az egészhez, ő csak időhúzásnak tartja a mi szórakozásunkat.
Megnézhetem a telefonodat, teszem fel a következő kérdést, habár kétségtelen, hogy a mondat végén leviszem a hangsúlyt, ezáltal inkább kijelentés, amit mondok, s nem kérdés. A gyerek felém fordul és most először a szemembe néz. Egy űzött állat. Egyszerre segélykérő, megalázkodó és riadt a tekintete. Csak úgy árad a gyengeség ebből a szerencsétlenből. Visszataszító puhány. A löttyedtségtől elfog a rosszullét és a harag. Add ide kicsit, csak megnézem, mondom, azzal kikapom a kezéből a mobilt. Hernyó vállon veregeti a Hadas Tomit, figyelmesen várja, hogy hová vezet ez az egész. Hogy hová vezetem én ezt az egészet.
Miután megforgatom kicsit a telefont, és látom, hogy egy üres üzenet raboskodik a képernyőjén, megkérdezem a szemüveges hülyegyerektől, kinek készült üzenetet írni, mert biztos írt valakinek, nem igaz? Talán azt gondolja, ha kellőképpen alkalmazkodó, hamarabb szabadul tőlünk, így azonnal felel, azt mondja, egy lánynak írt, pontosabban egy csajnak. Csaj, mondja zavartan nevetve, próbál bevágódni nálunk, próbál kedvünkre való szavakat használni, miközben reménykedve ugráltatja rajtunk a sunyi szemét. Leteszem magam mellé a telefonját, de úgy, hogy éppen ne érje el, ezért hát nem is próbálkozik, csak nézi aggódva, gyötrődve, tépelődve, hogy vajon újra kezében tarthatja-e még, vajon vagyunk-e annyira szívtelenek, annyira mocskok, hogy örökre elvegyük tőle?
Hogy hívnak, mi, fordul hozzá Hernyó, mire én dühösen odakapom a fejem. Miért kell neki is beszállni? Miért nem engedi, hogy egyedül csináljam végig, hát tényleg ennyire semmibe vesz, tényleg ennyire lenéz engem? Hernyó még gyűlölködő tekintetemmel sem törődik. Csak ő fontos, csakis ő. Mi a neved, azt kérdeztem, hajol közelebb az összezsugorodott, félelemtől bebábozódott gyerekhez, az meg idióta grimaszokat vág. Korhad bennem az utálat, de annyi azért bőven marad, hogy a boglyas fejű ellen irányítsam indulatomat. Nem hallottad, hogy kérdeztek tőled valamit, baszod, kiáltok rá. Erre már Zoli is felfigyel, végre nem az órájával, meg a cigarettájával szöszmötöl.
De igen, hallottam, nyöszörgi a közöttünk kuporgó döghús, hallottam, Istinek hívnak.

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2009 / 11   »   Döghús
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911