Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2009 / 12   //    «    22    » 
KELL EGY JÓ SZÓ – egy Hannah Arendt-idézethez
Ács József
Szórakozás
jegyzet
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


Félrevezetőnek tartom Arendt állítását, miszerint a szórakozás a biológiai életfolyamat része. Nem kell kilépnünk a biológia köréből, ha az ébrenlétet akarjuk megkülönböztetni az alvástól. Munka és szórakozás hasonló elhatárolása viszont nevetséges volna, hiszen itt a tevékenység lélektani és társadalmi vonatkozásairól van szó, mint a kerítést meszelő Tom Sawyer esetében. Másrészt minden, amit teszünk, a biológiai életfolyamat része – ezzel nem mondunk különösebb újdonságot.
Arendtnek retorikai célja van: a szórakozást mint megmásíthatatlanul szükségszerűt kívánja ábrázolni, ezért azt a látszatot kelti, mintha az emberi élet már azelőtt munkára és szórakozásra esne szét, hogy mi ezt megállapítjuk.
A szellemi-lelki különbségtétel effajta elbiologizálása sűrű homályt borít a jelenség társadalmi és kulturális vonatkozásaira, melyekkel Arendt egyébként nagyon is tisztában van.
Hasonló okfejtéssel hozakodott elő egyik politikusunk, mikor kijelentette, hogy a kapitalizmus az emberi önzésen alapszik, az önzés mint emberi jellemvonás örök, tehát a kapitalizmus is örök. A két példában közös törekvés, hogy a kor és a társadalmi berendezkedés jelenségeit a létezés ősrétegeibe kódolt alapfunkcióként próbálja bemutatni.
Arendt az idézett esszében a szabadidő megnövekedésével indokolja a szórakozás meghatározó korjelenséggé válását. Nem említi az érzést, amit az irodai vagy fizikai futószalagmunka és a munkanélküliség is kivált, hogy személyiségünk és képességeink túlnyomó részére egyszerűen nem tartanak igényt. Márpedig mennél nagyobb részünk marad parlagon és mennél több az időnk, annál többet szórakozunk.
Arendt a fogyasztás metaforáját igyekszik ráhúzni a tömegkultúrára, hogy aztán levezesse, ami ebből következik: felzabáljuk a múlt és jelen magas kultúráját. De vajon eléggé találó-e az effajta szembeállítás?
„A ’magas’ kultúra konzerválja, amit a civilizáció elnyomott, segít átvészelni a lealacsonyodás, a durvaság, az önzés és gyűlölet idejét. De mi történik azzal, amit a kultúra éppúgy elnyom, mint a civilizáció?”, teszi fel a kérdést Király Jenő a tömegkultúra esztétikáját összefoglaló nagy művében, a Frivol múzsában.* A magas kultúra főítészei hajlamosak elvitatni a populáris műfajok esztétikai érvényét, írja, és csak szociálpszichológiai jelenségként foglalkozni velük. Holott a magas kultúra is szemlélhető szociálpszichológiai jelenségként. Aki nem vált áruvá a tömegkultúra piacán, az még áruvá válhat a pénzt osztó kuratóriumok, ágenseket kajtató politikai erők vagy a presztízstárgyakat vadászó sznobok körében, s máris a magas művészet Olümposzán találja magát. A magas kultúrát nem elég a tömegkultúrától megóvni, saját magától is állandóan meg kell védeni.
Vitatom Arendtnek azt az állítását is, miszerint a tömegkultúra akkor jön létre, amikor a tömegtársadalom ráteszi a kezét a kultúra tárgyaira. A tömegkultúra nem a magas kultúra lecsúszásával, felhígításával, ellaposításával keletkezik. A társadalom hasadtságát tükrözve saját világában, saját törvényei szerint működik. A huszadik századi magas kultúra szándékos szikárságra, lefokozásra, elidegenítésre törekedett, eszménye a realitással való könyörtelen szembenézés volt. A cselekménynél vagy a figurativitásnál sokszor többre tartotta a gondolatiságot és az absztrakciót. A tömegkultúra ellenben a sűrű cselekményt, az egyre harsányabb, színesebb, felfokozott és fantasztikus formákat kedveli. A társadalmi realitásba belefáradt tömegek a mozi vetítővásznán nem környezetük vigasztalan szürkeségét vagy saját sivárságukat akarják viszontlátni. Akinek életéből hiányzik a tét, a mélyről jövő, egész lényét megmozgató cselekvés, az tévéfoteljébe süppedve hősöket és cselekményt akar. Ha környezetében a rosszindulat, a kicsinyesség, a korrupció és a gátlástalanság érvényesül, akkor másfél órában a jó diadalát éhezi. A kultúra szerepe, hogy megőrizze, amiről nem szabad lemondani, még akkor sem, ha „nem aktuális”. A szórakozás lényege sem az, hogy fogyasztás, hanem hogy kompenzáció. Ha puszta zabálás volna, nem lenne struktúrája. A tömegkultúrának – akárcsak a propagandának – az emberek, a kor közös nagy vágyaira és félelmeire kell reagálnia, és nem alapozhat egy szűk kör műveltség-anyagára. Az érzékeny tekintet számára jól kirajzolja a modern világban eltévedt tömegember antropológiáját. Nem leír, nem ábrázol, nem elemez, mint a kortárs művészet, hanem a mítoszok és mesék szabályai szerint kivetít. Felködlik előttünk a Terminátor fenyegető alakja, lefoszlik róla a hús, kiderül, hogy emberi jellege csak máz, éppúgy megfontolást nem ismerő kényszermechanizmusok lendítik előre, mint a profitmaximalizáló óriásvállalatokat.
Ahogy a magas művészetnek, úgy az eredetileg vaskos és lázongó tömegkultúrának is van hová lesüllyednie. Hiszen a szórakozás felkínált formái tanítják meg az embereket, hogyan dolgozzák fel hiányérzetüket, és mihez kezdjenek fölös energiáikkal. Reakciósémákat gyakoroltatnak be velük, anyósviccek közé pottyantva el a marketinget. Ami a politikai propagandában az uszítás, az itt a különböző átverő és megalázó műsorok képében jelentkezik.
A tömegtársadalom szórakoztatása, ha funkciójában és működésében hasonlít is a vásári bábjátékra vagy népmesékre, társadalmi jelenségként jócskán különbözik ezektől: iparszerűen állítják elő, a közönséggel való személyes kapcsolat nélkül. A népmesét a nép teremtette, a feléje tóduló modern meséket már neki teremtik. Kevesek kezében összpontosul a világ médiabirodalma: a közvetlen profitszerzésnél is fontosabb feladata az észrevétlen indoktrináció, a világ definiálása a tömegek számára. Ha ebben a világban a vágyak megvalósításához hiányzik a társ, a közösség, a feltételek, az akaraterő, ha mindazon, ami kínzó, rossz, félelmet keltő, úgy tűnik, nem lehet változtatni, marad a visszatérés a médiához: a szórakozás a tétlenek időtöltése. A szórakozás rövidzár, ami látványosan kisüti a feszültségeket, kifejezi, majd kioltja őket. Az internetes közösségek kialakulása például egy atomizálódó társadalomban elvben üdvös fejleménynek látszik, de ha jobban megnézzük, ez a sok millió virtuális közösség többnyire nem sok mindent csinál azonkívül, hogy van. A képernyő előtt élő fiatalok elől mindenesetre eltakarja a tényt, hogy alig jönnek létre körülöttük valós célokért cselekvő, helyi társadalmat formáló emberi közösségek, mély személyes kapcsolatok. Mivel a világból egyre inkább csak médiafelület marad, az átállás a síkba lapított emberlétre mindennél sürgetőbbnek és időszerűbbnek tűnik. Aki nincs a neten, az nincs – legalábbis amíg a világ eresztékei meg nem roppannak.

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2009 / 12   »   Szórakozás
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911