Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2010 / 2   //    «    15    » 
KELL EGY JÓ SZÓ – egy Henry David Thoreau-idézethez
Bécsy Ágnes
Liba a palackban
jegyzet
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


„Gabi vagyok, alkoholista!” – támadt rám bemutatkozólag az anonim segítő a rádió hullámain, ellentmondást nem tűrő altruizmusa öntudatával összeroppantotta jobbomat, megértőn szemembe döfte tekintetét, és megnyugtatott: ez a betegség gyógyíthatatlan és egész életünkre szól – de ő a féken tartott függőség minden tapasztalatával gyámolító vezetőm lesz a kínterhes úton, s lelkét megosztja velem. Attól tartok, a fellobbanó csodálat és megnyíló bizalom átható jeleit nem tudtam az elvárt módon visszasugározni, s némiképp indignált merevséggel fogadtam a közeledést. Részint mert az ajánlkozó segítségekről szerzett élettapasztalataim azonnali menekülésre szólítottak, részint mert az elmúlt két évtizedben összevéve is alig ittam meg annyit, amennyit egy becsületes alkoholista két nap alatt betermel zugjában, és ezúttal is leplezetlen vonakodással tudtam csak arra a lehetőségre gondolni, hogy segítőm gyámolításával netán pótolhatnám az elmaradást. Ő azonban mély lélektani érzékkel szorította tovább segélykérő kezem, és a meggyőzés minden erejével Niagara módjára zúdította rám szeszeit, hallani sem akarván felemelőbb perspektíváról, mint az átmenetileg száraz alkoholisták aszkétikus sivatagi szenvedéseiről, melyet ő velem áldozatos és hősi lélekkel megosztani készül.
Gabi természetesen nemcsak engem óhajtott megmenteni, hanem az emberiséget. De legalábbis egy országot, melyben senki sem kerülhette el a szamaritánusi offenzívát, ugyanis a kampány-szlogenek halálos függőségében szenvedő magyar média ötletgazdagsága folytán az összes csatornából három héten át mindenfelé az ő megváltó szózata zuhogott. Aligha véletlenül, hiszen a média – legalábbis bulvár léhaságait kompenzáló ájtatosabbik, közszolgálati ága – maga is pedagógusi furorral megáldott egyetemes segítőszolgálat; az egészségmegőrzés, életvezetés, gyermeknevelés, idősgondozás, fogyasztóvédelem, jogi, piaci és adótanácsadás, divattippek, nyelvőrködés, gyűlöletbeszéd és másság, vallási és nemi erkölcs, meg tudom is én, még miféle állampolgári ismeretek igehirdetőjeként oktatja és oktatja ki a bódult emberi nemet a megváltás módozatait illetően – vagyis: a világmindenség megszámlálhatatlan bajainak, nyavalyáinak és válságainak kórokozóit, tüneteit és fájdalmas kezelését zúdítja kifogyhatatlan segítségül a halálos fenyegetettség árján fuldokló menthetetlenek nyakába.
Csudálom, hogy még van, aki él. Mert a bajok és a tünetek és a rákként burjánzó segítő terápiák áradatában az emberélet végső céljának valóban csak a kárhozat ígérkezik – Hacsak... hacsak nem a segítő szolgálat maga! – Ámde, mielőtt az európai humanista kultúra és a szenvedő kereszténység hagyományának minden érzelmességétől átszellemülten belevetnénk magunkat az erény mámorába, nézzünk csak mélyebben a mindannyiunkban ott szunnyadó anonim alkoholista szemébe! Nem túl valószínű, hogy zavarba jöjjön – voltaképpen nem is akarhatom, hiszen a végén még belehalna nekem... Nem szükséges hát finom pszichológiai érzékkel a szemébe vágni, elég csupán mohó segítő szándék nélkül konstatálnunk, hogy nagylelkűsége, mely mindenekelőtt magamagának támasz és menedék, cseppet sem őszinte, altruista és humanista, hanem sanda, önző és hatalmaskodó. Rászorult megsegített áldozatára, akit a gyógyíthatatlanság eszméjének embertelen bilincsével láncol magához, hogy megtanítsa „együtt élni vele”, s ezáltal az absztinencia-bajnokságban szerzett behozhatatlan szárazulati időelőnyét megtartva rabszolgája és önmaga imádott idoljává emelkedjék, miközben minden édesen incselgő botlás jogát fenntartva a végső bukás halálos szorongásától azért védve érezhesse magát a gyógyíthatatlanság siralomvölgyének áldott akolmelegében.
Bevallom, bármi nehezemre essék magamnak is szabadulnom érzelmes zsarnokságaink effajta alkoholizmusaitól –, részemről mégis többre tartom a Kelet mestereinek krudélis nevelési módszereit és barátságtalan altruizmusát. Buddha-szellemük tartózkodásra int attól, hogy világmegváltó szándékkal azonnali követésükre szólítsam fel emitten Önöket, már csak azért is, mert a tanítványok hasbarugdosása és elkergetése, valamint az életfogytig való mord menekülés előlük a Himalája zegernyés csúcsai felé, ez idő tájt nálunk valószínűleg sem az érintettek olthatatlan tudásszomját nem keltené fel, sem az oktatásügyi és jogvédő hatóságok javallását nem nyerné el; a segítőszolgálat eme formájával együtt járó magányos személyiségmodell pedig talán még az önmegvalósítás legbrutálisabb honi projektjeiben sem kapná meg – szükséges önerő hiányában – a befektetéshez igényelt hitelt. Azt azonban nem tiltja számomra sem az európai valóságérzék, sem a keleti bölcsesség szelleme, hogy a bajok kimerítő özönére enyhületül a zen derűs történeteiből idézzek kettőt1 – aki hasznukat veheti, azokon bizonnyal segít.
Lássunk hát először is egyet épp a segítségnyújtás és -elfogadás önzetlen és emberséges módjáról. Remélem, humorérzékük nem veszi majd zokon a felsegített pragmatikus hálátlanságát, s méltányolja a nagyvonalúságot, mellyel a kaján segítő futni hagyja áldozatát.

„Csao-csou elcsúszott a behavazott gyalogúton:
– Segítség, segítség! – kiáltozta.
Egy szerzetes odasietett és lefeküdt mellé a hóba. Csao-csou feltápászkodott és ment tovább.”

Másodjára pedig lássunk egy már-már koánnak tetsző körmönfont mesét a gyógyíthatatlan civilizációs betegségek gyógyíthatóságáról:

„Egy napon Lu Keng kormányzó a következő történetet mesélte Nan-csüannak:
– Egyszer egy ember a fejébe vette, hogy palackban fog libát nevelni. Telt az idő, és a liba akkorára nőtt, hogy nem fért ki többé a palack száján. Az ember nem akarta, hogy a libának bántódása essék, de a palackot is sajnálta széttörni. Mit tennél a helyében, mester?
– Kormányzó! – szólította őt Nan-csüan.
– Tessék.
– Kinn van!”

Na, ugye?! Nincs ebben semmi bonyolult és mélységes és misztikus, csak a nyilvánvaló. Természetes, hogy kinn van! Ott a helye. Csak az nem természetes, amit az a nyakatekert ember „a fejébe vett”. – De ha erre egyszer a velejéig ráeszmélt, bent már nincs semmi! Semmi baj!
Most már csak attól félek, hogy Gabi még mindig nem érti a poént...

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2010 / 2   »   Liba a palackban
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911