A minap délelôtt (miért is? dehogy tudom), ahogy
az utcán parkoló autónkhoz tartottam, megira-
modtam hirtelen, teátrálisan fújtam egyet, és azt
kérdeztem némán: hova rohantál? Mi van?

Azóta az a valahai Hang egyre súgja, legalább
írjam meg, ami (el-föl-kifutásomra már ott,
már akkor rápillantva) úgy elôtolakodott,
mintha szavakon lovagolva, bármi módon

szétcsúsztatott, összekompilált rímek szôttesén
rögzíthetô volna valami én: ez ô, ez tényleg ô!
Szám szerint a víg hetvenkedô: mint hetvenkettô!
De valóban-e? Toktalan hangokon, képzeteken,

ahogy lejt vagy kapaszkodik, kihajtja ökreit,
aztán skrupulusai buzgó tömegét a falra hányja,
s ha erre a fölfújt árnyak zacskói fejvesztetten
fölszakadnak, meglazul a madzag. Létezünk.