Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2010 / 6   //    «    24    » 
VERBA MANENT
Kállay G. Katalin
Kölcsey Ferenc: Hymnus / Himnusz
esszé
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


„Isten, áldd meg a magyart...” – akinek ez az anyanyelve, ebben az országban nőtt fel, annak ezekhez a szavakhoz mindenképpen személyes köze van. Talán az eddigiek közül ez a szöveg érzékelteti a legjobban a „verba manent” je­lentőségét, az iskolában tanult memoriter, az otthonról, gyerekkorból ho­zott közösségi, közösségteremtő ének és az ima egybefonódását; példa, hogy miképpen válhat egy szöveg a személyiségünk meghatározó részévé. Az el­ső versszak ebből a szempontból különböző, erre utal a kettős cím is: más viszonyban vagyunk a Himnusz-szal (az Erkel megzenésítette első vers­szak­kal) és a Hymnus-szal (Kölcsey nyolc versszakos költeményével).
A Himnusz minden iskolai ünnepélyen elhangzik, minden új esztendő első perceiben és minden olimpiai magyar győzelem után. A szavakkal és a dallam­mal együtt tanuljuk meg a vigyázzállást, s hogy miért kell az ünneplő ru­ha, a fehér ing. És mindig van felnőtt, akinek könnyek szöknek a szemébe – a síró nénik látványa is hozzátartozik a tanulási folyamathoz. Talán csak a hon­­vágy megtapasztalásakor értjük meg, miért sírnak. Én tizenegy évesen, a Virginia állambeli Charlottesville-ben hatódtam meg először, amikor az 1976-os olim­piai közvetítés során felhangzott a magyar himnusz. Sajnos, a győz­­tes nevére, de még a sportágára sem emlékszem, arra azonban igen, hogy furcsa, keve­sek­kel megosztható, szívdobogtató érzés fogott el, mintha tit­­kos társaság tagja volnék, ahova tartozni egyszerre nagy öröm és nagy sze­­rencsétlenség.
Ez a kettősség végigvonul a versen, és már az első versszak ellentétei ér­zé­keltetik. A „balsors” és a „megbűnhődte” szavak sejtelmesen utalnak valami örökös, örökölt szerencsétlenségre, míg az ima leghangsúlyosabb kérései az öröm szinonímái, a „jókedv” és a „víg esztendő”. Más országok himnuszai is egyben imák, például az angolok azt kérik, hogy Isten tartsa meg a királyt vagy a királynőt – de azt hiszem, egyedülálló, hogy nemzeti dicsőség helyett bűnhődésről, szenvedésről szóljon a szöveg. A szenvedés más „zivataros századok”-at átélt népek számára nem mindig téma (például a lengyel himnusz csupa lelkesedés és lelkesítés). Hogy a sok csapás azért sújtja a népet, mert elfordult Istentől, hogy az engedetlenség és a kudarcok krónikája a történelem, bibliai párhuzamot lehet találni: az ószövetségi történetekben Izrael népének jut hasonló balsors. Az első versszak utolsó gondolata azonban inkább az Újszövetséget juttathatja eszünkbe: a bűnös múltért bárki kaphat büntetést, de a jövendő megbűnhődése a Megváltó osztályrésze.
A megváltás azonban nem azonos a felelősség alóli felmentéssel: ezt sejteti a következő hét versszakban a történelmi áttekintés és a záró keret.
A Hymnust, a teljes Kölcsey-verset a gimnáziumi évek során szokás elemezni és kívülről megtanulni – Vörösmarty Szózatával összehasonlítva az egyik legjobban kidolgozható érettségi tétel magyar irodalomból. Az első – ismerős – versszak mellé tehetjük a többit, de nagyon ritka, hogy Erkel dallamára valaki az egész verset végigénekelje. Számomra a nyolc versszak azért tartozhat egybe, mert egészen kisgyerekként, kétévesen, anélkül, hogy a ki­mondott szavak nagy részét értettem volna, megtanultam az egészet. Az én életemben a „Hymnus” József Attila Altatójához áll közel, hiszen édesanyám, aki gimnazista tanítványainak feladta memoriterként, egy alkalommal ezzel altatott: így saját maga is gyakorolta a diákok leckéjét. Nekem állítólag an­nyira tetszett, hogy estéről estére ezt kértem – majd nemsokára vele együtt mondtam a teljes szöveget. Persze, az ismerősök körében nagy sikert arattam (bár egy kicsit bizarr lehetett a sok szörnyűségről selypítő gyereket hallgatni, az „r” helyett még „l” hangot ejtve emlegettem a „labló mongol nyi­lát”, „tölöktől labigát” – hogy a „halálhölgés, silalom”-ról ne is be­szél­jünk).
Talán ezekhez a szavakhoz fűződő elemi, bensőséges viszony tette lehe­tővé, hogy gimnazista koromban a szöveg lüktetésével kezdjek játszani, s rá­ébredjek, hogy számtalan népdalnak és versnek van hasonló ritmusa – és kí­sérletképpen ötvözzem a sorokat Petőfi és Weöres Sándor egy-egy versének soraival. 1982-ben vetettem papírra –kicsit félve, hogy megtalálom-e az egyensúlyt, nehogy a pátosz vagy a blaszfémia felé billenjen a szövegem – a „Balsors: lett belőle rántotta” című költeményt: „Megy a juhász szamáron / Jókedvvel, bőséggel, / Nagy a legény, de nagyobb / Ha küzd ellenséggel. / Isten, áldd meg a magyart, / Földig ér a lába, / Nyújts feléje védő kart / Boldogtalansága. // őseinket felhozád… / Róka rege róka, / Általad nyert szép hazát… / Róka rege róka, / S merre zúgnak habjai… / Róka rege róka, / Árpád hős magzatjai… / Róka rege róka… // Egyik szidta gazdáját / Kárpát szent bércére, / Másik meg a fajtáját: / Bendegúznak vére, / Harmadik az ükapját / Tiszának, Dunának, / Hozzávágta kalapját: / Felvirágozának.”
Tiszteletlenségnek, karikatúrának tűnhet ez a három versszak – pedig nem annak szántam. Úgy érzem, ez a régi, majdnem harmincéves szövegem példa arra, ahogy a memoriterek egymás mellett élnek az emlékezetben, és ha a meghökkentő sorpárokat elfogadjuk, ebből az ötvözetből is érződik a hon-vágy. A Kölcsey-vers nyolc versszaka közül számomra a legszívszorítóbb a hatodik:


Bújt az üldözött, s felé
Kard nyúl barlangjában,
Szertenézett, s nem lelé
Honját a hazában.
Bércre hág és völgybe száll,
Bú s kétség mellette,
Vérözön lábainál
S lángtenger felette.

A térbeli és időbeli irányok felsorolása („szerte”, „bércre”, „völgybe”, „mel­­­lette”, „lábainál”, „felette”; illetve a múlt és jelen idejű igék válta­ko­zá­sa) egyetemes, mindent körülvevő hazátlanságot idéz, a romantikus képek elle­nére valami olyasmit, amit Pilinszky Apokrifjában olvashatunk: „Hazátla­nabb az én szavam a szónál / Nincs is szavam.” A „haza” és a „hon” nyelv­újí­tá­si sza­vak, mindkettő helyhatározószóból lett főnév. A „haza” az irányt je­lö­li, lati­vusként a „hova?” kérdésre felel, a „hon” pedig a „hol?”-ra felelő „ott­hon” származéka. Úgy érzem, a teljes Hymnus a hon-vágynak, a valahova tar­tozás vágyának a kifejeződése, és megtanítja az olvasót a paradoxonra, hogy lehet sorsközösséget vállalni a sehova-sem tartozással.
A keretes szerkezet pedig rámutat, hogy a hazátlanság egyetemes emberi életérzés, hogy a hon-vágy és az áldásért könyörgés összetartozik. Bár az utolsó versszak első sora inverzióval így kezdődik: „Szánd meg, Isten a ma­gyart”, a „védő kar” és a „víg esztendő” ismétlése arra is utalhat, hogy nemcsak a balsors, hanem az áldás örökösei is lehetünk.

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2010 / 6   »   Kölcsey Ferenc: Hymnus / Himnusz
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911