Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2010 / 6   //    «    26    » 
Z. Karvalics László
Kai Tak, 1996 ősz
esszé
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


Egy műfordítás születése

Már a zürichi repülőtér várótermében verset szerettem volna írni. Nehéz volt a szívem, éppen az emlékek ólomkatonáitól. Időnként rám tört egy-egy el­érzékenyedési hullám, talán még erőltettem is egy kicsit, hiszen nem sűrűn hagyja el az ember majdnem három hónapra a családját. Mindig tudtam, hogy bármennyire is szeretem egymás mellé szerkesztgetni a szavakat, nem vagyok lírai alkat, de ahogy ott álltak és integettek a teraszról, szorosan egy­más mellett, összekapaszkodva, a majdnem négyéves Fruzsina, a két és fél­éves Bence, és mögöttük, anyja szorításában a még semmiről nem tudó, ka­ron­ülő Blanka, az olyan volt, mint egy quattrocento festmény. Mi kívánkozik köl­teménybe, ha nem ez? Összeszorult a torkom, mint talán még soha, tud­ván, olyan kicsik még, hogy nem is nagyon értik, miért nem látnak majd jó ideig, de feszültségünk átragadt rájuk, már mocorgott bennük a pisla féle­lem: valami nincs rendben – én meg pontosan tudtam, hogy egy nap múlva a Föld másik oldalán leszek, és csak sokára látjuk viszont egymást.
A megfelelő szavak azonban másfelé kószáltak. A taxiban, majd Feri­he­gyen is félsorokkal gyötrődve igyekeztem legalább annyit összerakni, hogy le­gyen honnan továbblépni, de nem és nem. És üres maradt a képernyő az ócska kölcsönlaptopon is, pedig fél napig várakoztam Zürichben a Szinga­pur­ba induló gépre. Jól tettem-e, hogy nem mondtam vissza az éveken át ter­vezett és szervezett utat? Segítenek-e majd eleget a nagyszülők, ahogy ígér­ték?
Aztán jönnek-mennek az órák, és eltűnnek a kérdések. Napok, amelyekben összecsúsznak a hivatalos megbeszélések, a könyvtárakban töltött órák, találkozások érdekes emberekkel, Délkelet-Ázsia ezer arcával. Hetek alatt meg­szokottá és természetessé lesz a rendkívüli, az ismeretlen és a szokatlan, de a magam mögött hagyott világhoz még minden este visszahúz a szertartásosan párnám alá csúsztatott családi fénykép. Ám eltelik egy hónap, és a kép csak akkor kerül elő, egyetlen meghitt pillanatra, amikor a csodasze­rűen lebonyolított Kuala Lumpur-i telefonbeszélgetésből értesülök, hogy mos­tantól öten várnak haza, mert bizonyossá vált, hogy útban van valaki, akit vagy Lilinek, vagy Marcinak hívnak, és szerencsére bőven időben érke­zem haza, hogy még pocakon keresztül is barátkozhassak vele. Versről ekkor már szó sincs, a következő állomásra figyelek, és közben Malajzia és Indo­né­zia után Hongkongba érkezem.
Az események innen felgyorsulnak. Már nem emlékszem, kinek köszönhetően és hogyan jutottam el Gregory B. Lee-hez, és miért gondolta bárki, hogy a kínai irodalom brit tanára az információs társadalom építésének ma­gyar kutatója számára megfelelő beszélgetőtárs lehet. De egyszer csak ott ülök az egyetemi szobájában, és azon vesszük észre magunkat, hogy újabb és újabb órákat lopunk a tervezett egy mellé, és az is kevés: olyan sok meg­hány­ni-vetni való akad a világban, annyira hasonlóan gondolkodunk, és oly ritkán van alkalmunk mindezekről barátian diskurálni, hogy mindenképp foly­tatni kell. Másnap tehát a lakásán, családi körben (francia feleség, ki­csiny­ke gyermek) visszük tovább a félbehagyott témákat, hogy elérkezzünk vég­tére Gregory érdeklődésének epicentrumához, a kínai modernista költők­höz. Megtudom, hogy most jelent meg Dai Wangshuról írt monográfiája, ben­nem pedig megáll az ütő. Az egyetlen kínai költő, akinek kívülről tudom egy versét. Véletlenül bukkantam rá egykor, de annyira emlékeztetett József Attila hangjára és képteremtő világára, hogy kiírtam és megtanultam. Ideje lenyűgöznöm Gregoryt, felmondom hát neki, hadd lássa, hogyan hangzik ma­gyarul az egyik legismertebb Dai Wangshu vers, az Egy porszem1.

Porszemként kóborolsz, viseled a szél csapásait,
És nem tudod még, holnap hová kerülsz;
El kell feledned szívednek titkolt vágyait,
S hogy maradt még erőd, mellyel ellenszegülsz.

Már hajnal óta úton vagyok, kerget a szél,
Az est sötét árnyéka ül az arcomon.
Csillagtalan kopár az ég, nem zörren levél,
Megpihenni egy fűszálba kapaszkodom.

Produkciómnak felemás az eredménye. Azt a hatást nem érem el, mint a Pásztorének Weöres Sándor által fordított sorait skandáló magyar utazó, aki a hitetlenkedő indiai kollégáknak így bizonyította be, hogy tökéletesen visszaadható Dzsajadéva szanszkrit időmértéke ezen a furcsa közép-európai nyelven is. Sikerül azonban megtalálni a kulcsot Gregory szívéhez, aki a pillanat ha­tása alatt eldönti, hogy vaskos Dai Wangshu-könyvének utolsó szabad pél­dánya nálam lesz a legjobb helyen, amit szíves dedikációval pecsétel meg. Ez jó apropó a búcsúra is – késő van már, én pedig másnap hajnalban indulok tovább, Vietnamba.
Spórolási céllal gyalog igyekszem két rettenetes bőröndömmel az ébredező botanikus kerten át a metróig, ami majd kivisz a reptérre, és azon ka­pom magam, hogy egyfolytában Dai Wangshu sorait morzsolgatom. Hol arra csodálkozom rá, milyen remekül sikerült itt-ott a műfordítás, hol arra, mennyi­re rólam (is) szól most – csak nem a Párizsba szakadt kínai poéta ma­gányáról, hanem a ki tudja, milyen szél által Ázsiába kergetett európaiéról.
Aztán megérkezem a Kai Takra, a világ legérdekesebb és talán leghíresebb repterére. A hőskorban repülőiskola és a brit légierő bázisa volt itt, 1928 óta betonpályával, 1935 óta irányítótoronnyal és hangárral. Az egyetlen fel- és leszállópálya hosszan nyúlik a Victoria-öbölbe, így hol a tengert, hol a várost határoló, teljesen beépült hegyeket látják az érkezők és a távozók – na­pos időben feledhetetlen látvány. De most csillagtalan, kopár az ég, a ki­lá­tást felhők takarják, és a szokásos hosszú várakozást megrövidíteni itt van Gregory könyve, essünk neki.
És egyszer csak körülölel a vers, hiába a szokatlan, erős zsongás, a kis hely­re összezárt embertömeg jellegzetes színházi zaja. Soha nem fogom be­vallani a szerzőnek, de a szöveges részeken gyakorta átugrok, hogy a kö­vet­ke­ző versbe kaphassak, miközben érzem, hogy a kedvem és a figyelmem lassan fogyatkozásnak indul: angolul valahogy nem szólalnak és szólítanak meg a strófák és a gondolatok.
Aztán hirtelen életre kel egy varázslatos zárósor: in the eternal universe of his heart , és vissza kell újra kapaszkodni a vers elejére. Milyen rafináltan finom, kínai tusrajzokról ismert motívumokkal indul, hogyan úszik át az egész a lírai én felé, csak Szent Péter érthetetlennek tűnő szerepeltetése kelt némi meg­üt­közést bennem. (Akkor még nem tudtam, hogy ez Baudelaire Lázadásából vett parafrázis: amikor Szent Péter nemet mond, megtagadja Jézust.) Milyen jó volna magyarul olvasni ezt a költeményt, kedves címe lehetne (Dalocska). Nagy-nagy szabadságfok jutna a műfordítónak, mert maga a játékos kedvű Dai Wangshu készített angol verziót saját, franciául írt verséhez, nyitva hagyva a kétszárnyú kaput, hogy bármilyen formai megoldással kísérletezzünk. Az is igaz, hogy egy effajta menlevelet már Faludy is kiállított a Test és lélekben, abból kiindulva, hogy az egyszótagos szavakból és azok hangsúlyaiból épít­kező, renkívül bonyolult rím- és ritmusvilágú kínai vers „szinte semmilyen nyelven nem utánozható ... magyarba átültetni lehetetlen”, és igyekezett a kínai verseket „mentől változatosabb módon fordítani, anélkül, hogy az eredeti szöveggel és zenéjével ver­senyre” kelt volna”. Milyen érdekes költői kihívás lehet a kínai vers jelleg­ze­tes­ségeit csak itt-ott felvillantó, és abba egyre több párizsi kávéházi hangulatot és formát becsempésző, tudatosan hibrid kompozíciót magyarul visszaadni, mondjuk, két szótagos elemi egységekből „megépítve” a kínai réteget!
Egyszer csak zümmögni kezd a hordozható számítógép, sor kerül sor alá, és mire megszólal a beszállást jelző figyelmeztetés, már kész a fordítás, az­óta sem változtattam rajta egy betűt sem.

Dai Wangshu: Dalocska

Fáradt    madár    színes    tolla    közé    bújik    néma    csőre
Hangjának parányi lelke vajon hová illant?
Virág    hervad    szirom    hullik    szirom    szárad    szét a    földbe
Hol remeg lelke, az időn is átható illat?

Nem a Pokolban, egyáltalán nem!
Jók a lelkek, legalább úgy, mint ezek.
Akkor talán odafönn a Mennyben?
Szent Péter a fejét rázva int nemet.

Hol vannak mégis? Senki sem tudja, senki sem sejti.
Mosolyog a költő a csendben hallgat az értelem.
Valami megnyugvást érez, mint ködöt szétterülni
Szíve csillagrendszerében, mely örök és végtelen.

Csak nemrégen tudtam meg, hogy a Kai Takot végleg bezárták, 1998 júliu­sá­ban. Az értékes telek eladása maradéktalanul fedezte az új, korszerű repü­lő­tér megépítését egy tengertől elhódított, feltöltött szakaszon. Gregory B. Lee nyomát elvesztettem, emlékét néhány e-mail őrzi valamelyik régi gépen. Azóta sem éreztem késztetést, hogy verset ültessek át magyarra, de ehhez a három strófához (különösen az elsőhöz és a harmadikhoz) gyakran visszatérek. S talán most jött el az idő, amikor már nagyra nőtt gyermekeim készü­lődnek izgalmas utazásokra, hogy mégiscsak felfedezzem magamban, valami megnyugvást érezve, a megosztás kényszerét. Hátha más is szeretni fogja a Dalocskát.

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2010 / 6   »   Kai Tak, 1996 ősz
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911