Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2010 / 9   //    «    2    » 
Ács József
Weöres ladikja
próza
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


Áll a ladik Tiszarévnél,
benne ül az öreg éjfél,
odvasabb a magas égnél,
áll a ladik Tiszarévnél.


A Magyar etűdök Kodály-dallamra íródott kis darabja a népköltészet megejtő egyszerűségével és tömörségével szól. Csakhogy mihelyt átlépjük a népdalküszöböt, a vers máris véget ér. Ejnye. Weöres Sándor műve olyan ház, amelynek csak küszöbe van? S ha átlépünk rajta, nem egy kis kört teszünk-e így, nem ugyanoda jutunk-e vissza, ahonnét kiindultunk? Vajon igaz-e, amit az első sor ismétlése sugall, hogy ennek a versnek eleje-vége egy, hogy a kü­szöb mindkét partja ugyanaz a táj? Zárt kör, karika, gyűrű, amulett, afrikai faragvány – tudjuk, van ilyen versideálja Weöresnek.
Ha alaposabban szemügyre vesszük a négy sort, nyomban kiviláglik, hogy ezúttal másról van szó. Áll a ladik Tiszarévnél: nyugalmat, mozdulatlanságot árasztó kép. Ólmosan sima víztükör. Nincs, aki a túlsó partra át akarna kelni, különben a ladik mozgásba jönne, s vinné utasát célja felé. Haladjunk az ál­mok belső logikája szerint! Nincs utas, tehát nem akarunk beszállni mi sem: a ladik számunkra sem közlekedési eszköz – puszta látvány csupán. De mi­féle?
Benne ül az öreg éjfél. Ez a kép – a rettenet maga. Először is: ezek szerint éjjel van. Hogyan vetődtünk koromsötétben a Tisza-partra? A szelíden sikló fekete folyó nyilván nem hoz bajt a fejünkre, félnivalónk legfeljebb csak emberektől volna. Hisz épp ez az! A sötét ladikban, ha jobban megnézzük: ül valaki! Az arcát persze nem látjuk, csak annyit, öregen, előregörnyedve kuporog. Lehet, hogy ez az alak itt a vizen minket várt? Mit akar tőlünk? Átvinne minket a túlpartra? Orrunkban öregszag, szuvas, korhadófélben lévő deszkák savanyú bűze. Ki más lenne ez az összegörnyedt révész, ez az öreg éjfél, mint Kháron maga? És ki akarna beszállni önszántából abba a csónakba? Ki vágyik arra a túlpartra még akkor is, ha ebben az órában – most már azt mondjuk, sajnos – mindkét part sötét?
Tudjuk persze, hogy az öreg éjfél csupán állandósult szókapcsolat: annyit jelent, hogy már benne vagyunk az éjszaka sűrűjében. A helyzetünk ettől, ha lehet, csak még nyugtalanítóbb. Tudjuk mi jól, hogy most a mélyén járunk valaminek. Szárazat nyelünk.
Odvasabb a magas égnél. Ajaj. A borzalom elárad a gerincünk mentén. Az a la­dik, ahogy jobban szemügyre vesszük, s mint most már nagyon is pontosan látjuk, nem öblös, odvas. Barlangszerű mélye sötét, büdös, mint a romló fog. Odva mélységét megmérni az ég is kevés. Nagy baj lenne, ha belépnénk oda: lábunk szilárd talajt többé tán soha nem is érne. Csoda, hogy ennek a ladiknak az odvába bele nem fordul az egész teremtett világ!
Jaj, miféle ladik ez, hogy mindent elnyelhetne? De ha a világ rigó lenne, / be se férne kötényembe, / kötényem is honnan volna, / ha egész világ rigó volna. S miért áll ez a mindent elemészteni képes feketeség? Miért nem nyel magába mindent?
S ha a ladik némán tátongó odva ilyen mérhetetlen, miféle víz az, amelyik képes a hátán megtartani? Honnan ered és hová tart ez a sötét folyam?
Áll a ladik Tiszarévnél. Ennél a ladiknál, ami a világ köldöke, nincsen fenyegetőbb és tébolyítóbb. Tegyük fel újból a kérdést: ugyanaz-e a negyedik sor, mint az első?
Istenem, hát hogy lenne ugyanaz! Hisz mi mindenen mentünk keresztül azóta – kis híján a talajt is végleg elvesztettük a lábunk alól! Hová vitt bennünket Weöres ladikja, mely cseppet sem állt, hanem a versbeli csónakkal ellentétben nagyon is sebesen haladt valamerre, s vajon miféle sodrás vitt bennünket ilyen távol kiindulópontunktól?
Visszatér-e a vers a kiindulópotjához? Igen is, nem is. Álljunk csak meg! Felrémlik előttünk a szerkezet, melyet a Weöres-vers követ: nem népdal ez, hanem buddhista anekdota!
„Csing-jüan mondta: − Harminc éven át tanulmányoztam a csant. Eleinte a hegyek hegyek voltak, a vizek vizek. Ahogy jobban elmélyültem, a hegyek megszűntek hegyek, a vizek megszűntek vizek lenni. De most, hogy a végére jutottam, a hegyek újra hegyek, a vizek újra vizek.”
A tudatlan tanítvány eleinte nem a hegyet látta, csupán a hegy fogalmát. Aztán felismerte, hogy a hegy mérhetetlenül több a hegy fogalmánál. Hatalom, erő, magasság. A táj ura. Oldalán alázúdul a többhetes eső. A folyó vize is több a víz fogalmánál: éltető, termékenyítő áramlat, hűvösség, né­melykor útakadály vagy mindent elsöprő, pusztító dühkitörés. Az élmény min­dig több, mint a fogalom. Weöres ladikja sem ladik, hanem a világot elnyelni képes fekete lyuk, a benne ülő öreg éjfél sem óraszámlapon jelölhető idő­pont, hanem emberszerű alak, Kháron, vagy tán a Halál maga, a Tisza sem Tisza immár, hanem a Sztüx, a sötét sem sötét, hanem előleg a halálból, és így tovább, ameddig élményünkből-képzeletünkből futja. A lélektan nyelvén projekciónak, kivetítésnek nevezett jelenség keveredik itt a nagy világösszefüggések átélésével-felismerésével. Képek erdején visz át az út. Mintha a világon minden ürügy lenne csupán önmagunk megismerésére, mely szükség­képp a világ megismerésében végződik.
Csing-jüan elmélyülése végére érve megállapította, hogy a hegyek újra hegyek lettek. Ugyanazok a hegyek ezek, mint az anekdota elején? Nem. Nem azonosak már a hegy fogalmával, de nem azonosak egyetlen, hegy voltuk valamely vonatkozását mitikusan megragadó képpel sem, melyet nyughatatlan elménk elibénk vetít. Csing-jüan mindezeket jól ismeri, és az utóbbiakat nem téveszti össze az előbbiekkel, ezért mondja, hogy a hegyek újra csak hegyek.
Hová sodort bennünket Weöres ladikja? A költészet, azaz élet és halál vizeire. Az elénk táruló látomások felemelnek és visszaejtenek, s kiderül, gazdagabb a világ, mint gondoltuk. Eddig csak azért nem vettük észre, mert összetévesztettük magunkat valamely részével. Weöres legfőbb költői célki­tűzése kezdettől éppen a sokféle és újféle azonosulás végigélése volt, eljutni az egyéniségen túli áramokig – ezt emlegették aztán értelmezői „próteuszi alkatként”.
A szél lobogtatta a templomi zászlót. Két szerzetes arról vitatkozott, vajon a zászló mozog-e vagy a szél. Csűrték-csavarták a szót, de egyikük sem tudta meggyőzni a másikát.
Egyszer csak megszólalt mellettük a hatodik pátriárka:
− Nem a szél és nem a zászló az, ami mozog. Hanem a tiszteletre méltó elmétek.
A szerzetesek riadtan elhallgattak.
Nézzük ismét a negyedik sort: Áll a ladik Tiszarévnél.
A ladik, meglehet, ugyanaz a ladik, de mi már nem vagyunk ugyanazok.



 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2010 / 9   »   Weöres ladikja
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911