Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2010 / 9   //    «    7    » 
Kállay Géza
„Szép szemek... szép szemecske...”
esszé(részlet)
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


Kant: Egy szellemlátó álmai – E. T. A. Hoffmann: A homokember


„... A fantázia bizonyos képei még az ébrenlét állapotában is rajtunk kívüliként jelennek meg – írja Immanuel Kant Egy szellemlátó álmai megmagyaráztatnak a metafizika álmai által című tanulmányának egyik lábjegyzetében. – Egy igen szokványos tapasztalat hasonlítható ehhez az érzékcsalódáshoz. Ha kiadós alvás után már-már a szendergést idéző komótossággal és fennakadt szemekkel ágyunk baldachinjának vagy ágyneműnknek némely rojtját, avagy egy közeli fal kicsiny foltjait nézegetjük, akkor igen könnyen előfordulhat, hogy azok emberarcok és ehhez hasonlók alakját öltik. A káprázatnak rögtön vége szakad, amikor csak akarjuk, és figyelmünket megerőltetjük.” „Anselmus diák már tizenkettő előtt a kapu elé ért – olvassuk Ernst Theodor Amadeus Hoffmann talán legismertebb, írásai közül általa a legkedvesebbnek tartott el­beszélésében, Az arany virágcserépben. – Itt állt hát és nézegette a szép bronz kopogtatót; amikor pedig végül a Kereszt-templom toronyórájának a levegőt hatalmas csendüléssel megremegtető utolsó ütésére meg akarta ragadni a ko­pogtatót, akkor a fémből öntött arc kéken izzó fényvillanások undorító játékában vigyorgó nevetésre torzult. Hohó! hiszen ez a Schwartzes Tornál [Fekete Kapunál] látott almáskofa!”. Kant tanulmányát 1766-ban, már némileg a nagy „kritikák” – A tiszta ész kritikája (1781, második, jelentősen átdolgozott kiadás 1787), A gyakorlati ész kritikája (1788), Az ítélőerő kritikája (1790) – előkészítéseként jelentette meg, tíz évvel Hoffmann születése előtt. Az arany virágcserép, Hoffmann egyik első és hamarosan nagysikerű elbeszélése a Fantáziadarabok Callot modorában (Fantasiestücke in Callots Manier) című könyvének harmadik köteteként látott napvilágot 1814 húsvétján. A szintén nagy szenzációt keltő A homokember a második, Éji darabok (Nachtstücken, 1816) című elbeszélés-sorozatának nyitódarabja (miközben már 1815 márciusától szorgalmasan dolgozik Az ördög bájitala című első regényén is).
Kanttal Hoffmann 1792-ben találkozott; a bohém művészvilágban már középiskolás éveinek végén elmerülő fiatalember nem írónak, hanem zeneszerzőnek, muzsikusnak, karmesternek, festőnek, karikaturistának készült, de a königsbergi egyetemen a jogi fakultásra iratkozott be, elsősorban a későbbi biztos kenyérkereset reményében. A kor kívánalmai szerint minden német egyetemistának, bármilyen szakon tanuljon is, az első évben metafizikát, etikát, természetfilozófiát, esetleg antropológiát vagy „fizikai geográfiát” kellett hall­gatnia, Königsberg pedig a filozófiai „bevezetők” tekintetében a „nagy Kanttal” büszkélkedhetett, aki 1792-ben 68 esztendős volt, írásait már külföldön is nagy buzgalommal tanulmányozták, széltében-hosszában vitatták; alig volt kétséges, hogy a filozófia európai történetének Descartes óta legnagyobb fordulatát hajtotta végre. Nem tudjuk, Hoffmann, aki éppúgy Königsbergben született, mint Kant, s így a kor legnagyobb gondolkodója véletlenül „házhoz jött” neki, a legendásan precíz, de roppant merész észjárású filozófus melyik előadását vette fel, de az életrajzírók egybehangzó véleménye szerint semmiféle hatást nem tett rá; óráit unalmasnak találta és elmaradt róluk; nem volt türelme professzora elvont fejtegetéseihez. Holott Kantnak számos olyan eszmefuttatása van, melyekben ugyanazok a kérdések kerülnek elő – szenvedélyesen, és sok iróniával, humorral –, mint Hoffmann elbeszéléseiben: a képzelet és értelmi megismerés viszonya, főként abból a szempontból, hogy az ember mennyire ura képzeletének. Az értelmi, „kognitív”, gondolati, fogalmi megismerés meddig terjedhet? Mi parancsol megálljt neki, és vajon a költői képzelet milyen jogosítványokkal ruházható fel, ha „megáll az ész”, s az értelem csődöt mond?
A két – Kanttól, illetve Hoffmanntól származó – idézet egymás mellé állítása máris mutatja: Kant úgy gondolja, hogy – legalábbis bizonyos körülmények között – a képzeletnek korlátlan urai vagyunk. Reggeli ébredezés közben bizonyos baldachin-redők akaratunk ellenére emberarcoknak tűnhetnek, tehát mintegy rajtunk „kívül” támadt jelenségekként kell velük szembesülnünk, de ahogy – akaratunk segítségével – visszanyerjük az ellenőrzést belső, agyi-kognitív képességeink és tevékenységeink fölött, az értelem a képzeletet könnyedén ismét ellenőrzése alá vonja. Tőlünk függ, hogy „józanul” nézzük-e a világot – Kant fejtegetéseit ez a meggyőződés hatja át. Hoffmann főként fiatal és szerelmes ifjakról szóló, az akkor nagy népszerűségnek örvendő „gótikus” rémtörténetekbe torkolló elbeszéléseiben ezzel szemben épp arról van szó, hogy létezik a hétköznapok valósága mögött meghúzódó, színes és mozgalmas világ, amely a főszereplők akarata ellenére egyszer csak „beteljesedik” rajtuk, s amelyet nem tudnak nem látni, érzékelni, tapasztalni.
A kérdés rendszerint az, hogy ez a világ mennyire valóságos, sőt, nem „valóságosabb”-e, mint a hétköznapi. A dilemmát két roppant eredeti vízióként jelentkező elbeszélő- és költői eszköz emeli a szokásos ellentétpárok (megszokott valóság – mesevilág; realitás – illúzió; valóság – őrület) fölé, és mindkét eszköz rettegéssel töltheti el az olvasót. Az egyik – amelyet Sigmund Freud később, és épp A homokember kapcsán – a „kísérteties” jelenségével azonosított, az a sajátosság, hogy Hoffmannál a természetfölötti, a boszorkányos és a varázslatos a történetek elején még rejtett, csupán „szunnyad” a hétköznapi tárgyakban és a mindennapokból jól ismert, szürke emberekben, de lassan és kérlelhetetlenül előbukkan, eleinte ártatlannak látszó, apró mozzanatok formájában, és egyre nagyobb és félelmetesebb teret követel magának. A homokemberben egy távcsőről kiderül, hogy eleve egy bizonyos személy nézegetésére készítették, és képes „ellopni” használójának szemét; egy eszményi szépségű lány felhúzható automatának bizonyul; egy ügyvéd, aki gyakori vendég a háznál, és ráadásul szürke ruhát is visel, egy becsületes családapával titkos emberkísérleteket végez, és ő a gonosz, ördögi „Homokember”. Az arany virágcserépben az eleinte szép megmunkálású, nézegetésre érdemes, de egyébként „teljesen normális” bronzkopogtató nemcsak megelevenedik, és iszonyú boszorkányarcot ölt, hanem – mint olvastuk – benne a főszereplő, Anselmus diák arra a kofára ismer, akinek a történet elején szokásos ügyetlenségével felborította az almáskosarát. A kopogtató tehát fontos elbeszélés-építő mozzanat is: egyszerre utal vissza a történet elejére, amikor még sem Anselmus, sem az olvasó nem sejti, micsoda képtelen és szörnyű történetbe „zuhan”, és egyszerre szövi tovább a történet fonalát, mert a „kéken izzó fényvillanások undorító játékában vigyorgó” kofáról világossá válik, hogy igazi boszorkány, és halálos ellensége a városban csupán ártalmatlan, habókos különcként számon tartott Lindhorst levéltárosnak, aki viszont valójában szalamandra és hatalmas varázsló, s végül apokaliptikus harcot vív a boszorkánnyal Anselmusért és legkisebbik, általában gyíkalakban megjelenő lányáért. Szó sincs arról, hogy – mint Kant feltételezné – Anselmus „káprázatának rögtön vége szakad, amikor csak akarja, és figyelmét megerőlteti”. „Anselmus diákot borzalom fogta el, a görcsös hidegrázás végigremegett minden tagján”, a véletlenül meghúzott csengőzsinór leereszkedik, fehér óriáskígyó lesz belőle, amely a diákot nemcsak megbénítja, hanem kis híján el is pusztítja. Itt érhető tetten Hoffmann vízió-technikájának másik igen eredeti eleme: a lá­tomások, s a bennük felbukkanó, majd őket elragadó „más világok” nemcsak kivédhetetlenek a „kiválasztottnak” tűnő főszereplők számára, hanem egész valójuk legelemibb rétegeit, létük alapját, „esszenciáját”, mintegy kanti „magában valóját” támadják meg, alaposan átalakítják, és vagy boldogok lesznek, mint Az arany virágcserépben Anselmus, vagy elpusztulnak, mint A homokemberben Nathanial. A főhősök általában boldog szerelem vagy szörnyű halál árán a „kellemes”, kiegyensúlyozott, de unalmas kispolgári világból me­nekülnek meg, ahol illedelmes gyermekek játszadoznak a kertben a nevelőnővel, a szülők és vendégeik a városi pletykákat és az időjárást beszélik meg – ez az életforma, úgy tűnik, Hoffmann szerint a halálnál is rosszabb.
Vajon Kant kopogtatója – valószínűleg volt házának kapuján – milyen arcot ölt Hoffmannak, ha az ifjú „Ernst Theodor diák” türelmesebb az agg mesterrel, és úgy dönt, hogy felkeresi? Talán valami aszott folyondárt, amelyről kiderül, hogy agytekervény, „fogalmi háló”, s a diák fejére, nyakára, egész testére tekeredik, és fojtogatja? A filozófia és irodalom iránt – és különösen kapcsolatuk iránt – érdeklődő olvasó elmerenghet, miről beszélgethettek volna, bár erre a találkozóra akkor kellett volna sort keríteni, amikor Hoffmann – viszonylag későn, harmincas évei közepén – komolyan írni kezdett. Amikor azonban első novelláskötete megjelent, Kant már tíz éve halott volt. Ha Kant megéri a Fantáziadarabokat, a minden iránt érdeklődő, szépirodalmat is szívesen olvasgató filozófus valószínűleg kezébe veszi földijének elbeszéléseit. Az arany virágcserepet olvasva talán feltűnik neki, hogy Lindhorst tanácsos levelében felbukkan Swedenborg, a különös svéd látnok és szellemlátó neve, aki szerint – mint Lindhorst beszámol róla – „az elemi szellemekben nem lehet bízni”. „Él Stockholm városában egy bizonyos Swedenborg úr, hivatal és tisztség nélkül” – írja Kant az Egy szellemlátó álmai második részének első fejezetében, melynek alcíme Egy elbeszélés, melynek igazsága érdemes arra, hogy utánajárjon az olvasó, ha kedve szottyan rá. – [Swedenborg] egész tevékenysége abban áll – folytatja Kant –, hogy „már több mint húsz esztendeje szellemekkel és holt lelkekkel tart szoros kapcsolatot, híreket szerez a túlvilágról és e világi híreket továbbít a másvilágra, vaskos köteteket ad ki fölfedezéseiről, és hébe-hóba Londonba utazik, hogy ezek kiadatásáról gondoskodjék”. Kant három történetet mesél el, amelyek „a szóban forgó férfiú különleges tulajdonságának hitelesítéséül szolgálhatnak”; az első arról szól, miként kapott egy fejedelemasszony üzenetet a másvilágról Swedenborgon mint médiumon keresztül; a második szerint Swedenborg pusztán látnoki képességének segítségével olyan elveszettnek hitt nyugtákat talált meg, amelyeknek azt meg­elő­zően sem helyéről, de még a létezéséről sem tudhatott; a harmadikban Kant azt foglalja össze, hogyan értesült a svéd úriember, önkívületi állapotok révén az 1759 végén a Stockholm Südermalm nevű városrészében pusztító tűzvész legapróbb részleteiről három nappal azelőtt, hogy erről hitelt érdemlő hírek érkeztek volna Gothenburgba (Göteborgba), ahol Swedenborg éppen tartózkodott. „Feltehetően azt kérdi most az olvasó – írja Kant, nem kis öniróniával –, hogyan ragadtattam magam olyan megvetett tevékenységre, mint amilyen az afféle mesék terjesztése [...] ráadásul ezeket kiinduló szövegekként még filozófiai vizsgálódásokhoz is fölhasználom” [kiemelés tőlem – K. G.]. Valóban, mi késztethette a hamarosan a tiszta ész határait olyan gondosan kijelölő, mindig a felvilágosultság mellett lándzsát törő, józanságáról híres Kantot, hogy hoffmanni, látomásos legendákkal és mesékkel határos történetekkel foglalkozzék? A választ így adja meg: „a filozófia éppen úgy a metafizika csodaországából származó mese [sic! kiemelés tőlem – K. G.], s így semmi illetlent nem látok abban, hogy a kettőt egymással egybekapcsolva szerepeltessem; s miért is volna az nagyobb dicsőség, ha a józan ész látszatérveibe vetett vak bizalom jár túl az eszünkön, mintha a csalfa mesékbe vetett óvatlan hit?” Hiszen „[a] balgaság és az értelem között oly kevéssé egyértelmű a határ, hogy aligha lehetséges az egyik területén nagy távokat megtennünk anélkül, hogy néha-néha ne tennénk egy-egy kiruccanást a másik földjére”. Kant számára tehát a felvilágosultság távolról sem jelenti, hogy a szellemlátókat, csodálatos mesék szerzőit eleve száműzné akár a filozófusok, a komoly és megfontolt gondolkodók gyülekezetéből. Nem, mert egyrészt tudja jól, milyen hosszú utat tett meg a metafizika, míg néhány, változatlanul nehezen érthető fogalmat az értelem segítségével elemzett és tisztázott, s így mintegy kimentett a mesék csodaországából. Másrészt a költői nyelvre szintén érzékeny Kant a csoda szó kettős értelmével is játszik: a magas szinten űzött mesélés és költészet lehet éppolyan csoda, mint a legmagasabb, legelvontabb metafizika (hiszen, tehetjük hozzá olyan közhellyel, amelyet Kant talán épp filozófiai közhely-jellege miatt nem akart itt idézni, a filozófia Szókratész (Platón) óta a csodálattal, a csodálkozással kezdődik). Harmadrészt Kant azt is jól tudja, nemcsak a szellemi fogalmak, azaz „a szellemvilág részéről bennünket érő benyomások”, hanem „magasabb észfogalmaink is” rendszerint „testi öltözéket” „öltenek magukra, hogy számunkra világossá váljanak”, például „perszonifikálják”, azaz megszemélyesítik „a költők az erényeket, a bűnös szenvedélyeket vagy más természetes tulajdonságokat. [...] Ilyetén módon öltenék magukra a szellemi behatás által nekünk kinyilatkoztatott ideák annak a nyelvnek a jeleit, melyet mindennapjaink során használunk, egy szellem érzékelt jelenléte pedig így venné föl egy emberi alak képét, az immateriális világ rendje és szépsége olyan fantáziaképekét, melyek érzékeinket e földi életben amúgy is gyönyörködtetik”. Kant szembeállítja értelem (ész) és képzelet (mese, költészet, szellemtörténetek, látomások) világát, és épp azért, hogy – általános filozófiai programjának megfelelően – az értelem és ész határait – itt a fantáziavilághoz képest – pontosan kijelölje. De tagadja, hogy könnyen előállítható a „tiszta fogalmiság”, amely mentes akár a költői, akár a hétköznapi nyelv „testi öltözékétől”, azaz nagyon jól tudja, hogy az ember számára minden jelenség nyelvileg közvetített, még a „vegytisztának” tűnő fogalom is. Sőt, Kant szerint bizonyos esetekben és kellő óvatossággal a költői és hétköznapi nyelv képei épp a gondolati-értelmi megvilágosodást szolgálhatják. Másrészt azt sem állítja, hogy a szellemlátók, fantáziáló meseszövők, vizionáló költők, a képzelet emberei ne juthatnának hasznos ismeretekhez, „megvilágosodáshoz”, megértéshez épp képzeletük szabadon bocsátása révén. Nem arról van tehát szó, hogy Kant mindenestül elveti, Swedenborg igenis megtalálta a perdöntő nyugtákat, vagy hogy pontosan tudta, hogy Stockholm mely kerületében pusztított tűz. Meggyőződésem, hogy ha az idős Kant és (a már „érett”, „türelmes”) Hoffmann leülnek beszélgetni, mindketten – csak az egyik a fogalmiság, az értelem, a másik a fantázia, a képzelet felől közelítve – ugyanahhoz a kérdéshez jutnak el (és tartanak erről sziporkázóan szellemes eszmecserét, egymást kölcsönösen csodálva és tisztelve): az emberi tapasztalatban, amikor a valósággal szembesül, mennyi származik magából a valóságból, és mennyi a puszta emberi érzékelésből, s az érzékelés közben szükségképpen mozgósított értelmi-gondolati-fogalmi képességekből és formákból, ideértve a fogalmiságtól gyakran elszakadó, de azt mégis sokszorosan átszövő képzeletet is. Arról nem is beszélve, hogy a képzelet sem szakítható el mindenestől a fogalmiságtól. Ha visszariadunk a hamar értelmetlenségekbe torkolló – vagyis a problémát önnön tartalmával és szerkezetével nem megoldó, hanem lejárató, sőt, őrülettel fenyegető – feltételezéstől, hogy „csak én létezem”, s így minden, amit érzékelek, tehát „az egész világ”, csupán önmagam belsejének (gondolatainak, fogalmainak, érzéseinek, indulatainak, fantáziaképeinek) kivetítése, akkor jogos a kérdés, hogy a rajtam kívül eső valóság érzékeléséhez mennyivel „járul hozzá” maga a valóság és mennyivel én (az én gondolataim, fogalmaim, érzéseim, fantáziám)? Ez a görög idők óta az európai filozófia egyik alaprejtélyének számító, egyszerre metafizikai és ismeretelméleti (talán esztétikai) kérdés Kantot egész életében foglalkoztatta; erkölcstanát, sőt, esztétikáját is ennek fényében dolgozta ki.
Az Egy szellemlátó álmai két módszert is alkalmaz, amely később, a 70-es években kezdődő „kritikai korszakban” igen jellemző lesz Kant gondolkodására. Az egyik annak a meggyőződésnek következetes alkalmazása, hogy pusztán azért, mert egy jelenséget fogalmilag – akár igen pontosan – megragadtunk, s a fogalmat elemezni („elemeire bontani”) tudtuk, még egyáltalán nem biztos, hogy a jelenség létezik (ahogy, tehetjük hozzá, egy történet koherenciája, puszta előadhatósága sem mond semmit a történet igaz vagy hamis voltáról). A tiszta ész kritikájában az „Isten-bizonyítékokról” szóló részek érvelnek így: a „tökéletesség” fogalmából még egyáltalán nem következik egy tökéletes lény (pl. Isten) tényleges létezése a tőlem független valóságban, hiszen a „van”-t, a létezést jelentő igét valójában nem állítjuk valamiről (ahogy más tulajdonságokat, pl. azt, hogy „hatalmas”, vagy „jóságos”), hanem adottnak vesszük, hogy amiről beszélünk, az van, de ez puszta „nyelvi, fogalmi létezés”: előfeltételezés, nem a valóság. A másik fontos gondolat, hogy az igazi baj nem Swedenborg különleges képességeivel van (melyeket felesleges vitatni), de nem is a műveiből hiányzó ésszel, vagy a szerző „lapos stílusával”. Az ismeret- és lételmélet számára az igazi gond, hogy a szellemvilággal kapcsolatos, vagy a fantáziaképekből, a képzeletből származó benyomások, megfigyelések – a hétköznapi, „közönséges” tapasztalatokkal ellentétben – nem térnek, mert nem térhetnek vissza rendszeresen és szisztematikusan, tehát nem alkalmazhatjuk a tapasztalat valóságosságának megítéléséhez szükséges két elvet, „az azonosság és az ellentmondás szerint történő összehasonlítás” elvét, azaz – mert a megfigyelés elillan – nem tudunk újra meg újra több, egy bizonyos dologról szóló tapasztalatot összehasonlítani, hogy válogassunk: ezek a tapasztalatok azonosak az elsővel (a másodikkal stb.), ezek pedig ellentmondanak neki. Biztos ismeretet, tudást, csak visszatérő, és más tapasztalatokkal összehasonlítható benyomásokra építhetünk, s bár a látnoknak, költőnek, a képzelet emberének lehet „szerencséje”, és egyetlen (talán intenzitásánál fogva meggyőző) benyomás segítségével is rábukkanhat az igazságra, túl sok a bizonytalanság, hogy kizárjuk: most éppen önmagunkat csap­juk be.
Hoffmannak persze minderre kitűnő ellenérvei lettek volna. Például megkérdezi Kantot, pontosan hány – visszatérő és szisztematikus – benyomásra van szükségünk, hogy biztosnak mondhassuk egy-egy benyomásunk valódiságát? Tízre, ötvenre, vagy elég – ahogy a mindennapokban – kettő-három? Ha bizonytalanok vagyunk, hogy nem a képzeletünk játszik-e velünk, általában még egyszer szemügyre vesszük a gyanús jelenséget, esetleg még egyszer, de igazán többet jelent-e, ha mondjuk tizenkétszer ellenőriztünk valamit, és pl. hatszor valóságosként, hatszor pedig érzékcsalódásként érzékeltük a jelenséget? Ilyenkor melyik „hatos sorozatnak” higgyünk inkább? Hoffmann történeteiben kétségtelenül hajlik arra, hogy egy-egy benyomás a szereplői számára adott valóságát a benyomás erősségéből, elementáris erejéből, tehát bizonyos értelemben magából a jelenségből származtassa, ugyanakkor – épp, mert egy-egy, a hétköznapi valóságból kinövő jelenség ölt történeteiben egyszer csak minden magyarázat nélkül csodás és különös alakot – igen távol van attól, hogy tagadja a hétköznapi valóság meglétét. Az „azonosság és az ellentmondás szerint történő összehasonlítás” révén nyert hétköznapi valóság azonban Hoffmann számára mintha unalmas volna (mint Kant előadásai). Ha az idős filozófus azzal érvelne, hogy ez a sorozatos összehasonlítás nem választás kérdése, hanem antropológiai sajátosságunk, reggeltől estig szüntelenül zajlik bennünk, mert nélküle semmiféle tevékenységre, a világban történő el­iga­zodás elemi formáira sem volnánk képesek, Hoffmann azt mondhatná: épp a hétköznapok mögött meghúzódó, és bizonyos hősök számára feltáruló világ érzékelése ellenállhatatlan és kivédhetetlen: olyan, mint a szerelem, amellyel a hős kíváncsisága természetesen szinte minden elbeszélésében mélyen összekapcsolódik; szenvedély, aminek nincs „fogalmilag jól megragadható” oka, és éppúgy lehet angyali, mint démoni. Ahogy Kantnak megengedtük, hogy egy „elbeszélésből” kiindulva – nevezetesen Swedenborg kalandjait elmesélve – fejtse ki ismeret- és lételméletét, engedjük ezt meg most Hoffmannak is, A homokembert olvasva.
Az elbeszélés már a legelején két feladatot teljesít egymással párhuzamosan és egymásnak felelgetve: egyszerre mesél el egy történetet és szól magáról az elbeszélésről: az éppen elmondott szövegről és a történetmondás nehézségeiről általában, az írás öröméről és fájdalmáról, mindenfajta megjelenítés felelősségéről.

„Volt egyszer, hol nem volt...”: ez a legszebb bevezetés, de hát túlságosan józan. „Élt egyszer S.-ben, a vidéki kisvárosban...”: ez már valamivel jobb, mindenesetre előkészíti a kibontakozást. És ha in medias res belevágnék?
„Takarodjék a pokolba! – kiáltott dühtől és rémülettől lobogó tekintettel Nathanael, a diák, amikor a barométerárus, név szerint Giuseppe Coppola ...”: ezt már le is írtam, ám mintha kissé mulatságosan hatott volna a Nathanael nevű diák lobogó tekintete, holott a történet egyáltalán nem tréfás. Egyszerűen nem jutott az eszembe olyan megoldás, ami akár a legcsekélyebb mértékben is visszaadta volna a bennem élő kép színeit. Elhatároztam tehát, hogy nem kezdem el a történetet sehogyan sem. Legyen, nyájas olvasó, a három levél, melyekhez Lothar barátom jóvoltából hozzájutottam, az a bizonyos vázlat, s mostantól azon leszek, hogy elbeszélésemmel egyre színesebbé és színesebbé tegyem a képet (p. 130).

Így szólítja meg az olvasót, és elmélkedik a kezdőmondatról, a „bevezetésről” az elbeszélő – csakhogy épp nem a történet legelején, hanem amikor már jócskán előrehaladtunk. Az elbeszélés most idézett pontjában a narrátor már teljes terjedelmében „idézte” azt a bizonyos három levelet, melyeket ráadásul az olvasónak kötelessége lenne hitelesnek (valósággal létezőnek) tartani, hiszen az elbeszélő ezeket magától Lothartól kapta, aki a barátja. A mű azonban ténylegesen Nathanael Lotharnak címzett levelével kezdődik (tehát tömény iróniával átitatott képtelenség, hogy Hoffmann „nem kezdi el a történetet sehogyan sem”). Igenis elkezdi, egész pontosan így:

NATHANAEL LEVELE LOTHARNAK
Bizonyára mindnyájan aggódtok, amiért olyan réges-rég nem írtam. Anyánk alighanem zsörtölődik, Clara pedig talán azt hiszi, hogy a sok itteni kicsapongás közepette teljességgel el is feledtem már őt...

A történet tehát valóban „in medias res” kezdődik, mert az olvasónak ekkor még a legcsekélyebb fogalma sincs, kicsoda Nathanael, Lothar vagy Clara; csak sokkal később derül ki, Clara Nathanael menyasszonya, Lothar Clara bátyja és Nathanael testvérként szeretett barátja. Nathanael pedig azért írja: „anyánk”, mert az árván maradt Clarát és Lothart Nathanael anyja – még valamikor gyerekkorukban – örökbe fogadta. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy Nathanael első mondata épp az írást hozza szóba („bizonyára mindnyájan aggódtok, amiért olyan réges-rég nem írtam”): mintha a levél szerzője az olvasóról is feltételezné, levelet várt tőle, sőt, aggódik érte; ezáltal az olvasó akaratlanul is a címzettek pozíciójába kerül. De még ennél is bizonytalanabb, ki az írás tényleges címzettje, mert a szintén teljes terjedelmében idézett második levélből, amelyet Clara ír Nathanaelnek, kiderül, Nathanael levele feladásakor valamilyen különös okból a borítékra nem Lothar, hanem Clara nevét írta, így a lány az olvasásban teljes jóhiszeműséggel már körülbelül az első oldal aljáig jutott, amikor egyszer csak azt látta: „Ó, szeretett Lotharom!” (p. 113, ill. p. 123). Ekkor azonban már nem tudta megállni, hogy a levéltitokra fittyet hányva végig ne olvassa vőlegénye küldeményét, hiszen már a bevezető sorok ilyen vészjósló felkiáltásokat tartalmaznak: „Valami iszonyú lépett az életembe! Szörnyűséges végzettel fenyegető, sötét sejtelmek borítanak be fekete fellegekhez hasonlatosan, melyeken nem hatol át egyetlen vigasztaló napsugár sem.” (p. 113). De a fellegek és a napsugár emlegetése sem puszta hatást fokozó díszítőelem: az „iszonyú”, amely Nathanael életébe lépett, egy „Wetterglasshändler”, szó szerint „időjárás-üveg árus”,
azaz „hőmérő-kereskedő”, aki – mint Nathanael beszámol róla – október
30-án (hagyományosan az ördög napján) déli 12-kor toppant Nathanael szobájába, de a diák (később kiderül, Nathanael egyetemi hallgató egy G. nevű városban, valahol Olaszországban) megfenyegette, hogy lehajítja a lépcsőn, mire a kereskedő sietve távozott. Hoffmann tehát egy költői metaforába beemeli a napot és a fellegeket, amelyek lélektanilag talán épp a hőmérő-árus megjelenése miatt motoszkálnak a levél szerzőjének fejében, de ezzel azt is sejteti, hogy az árus olyan szereplő lesz, aki majd a szó szerinti jelentésekhez, az anyaghoz, s az anyagból ember által előállítható eszközökhöz és dolgokhoz (talán egyenesen az ember-matéria előállításához), és nem a földtől elrugaszkodott költészethez kötődik: olyan ember, aki nem líraian, hanem hőmérővel méri a napsugarat. Ezzel szemben Nathanael élénk képzeletű költői alkatnak tűnik, vagy legalábbis ebben a szerepben szeretne tetszelegni. De nemcsak a szöveg mikroszerkezetében van mozgás metaforikus és szó szerinti jelentés között, hanem az elbeszélői nézőpont tekintetében is: ahogy Clara nem tudja megállni, hogy el ne olvasson egy nem neki szóló levelet, az olvasó sem, s így nemcsak Clara „bűntársává” válik, hanem a különböző, az elbeszélés makroszerkezetében egymás után cserélődő olvasók egyikévé lesz, hisze­n hamarosan kiderül, a szörnyű tartalmú levelet a tényleges címzett, Lothar is elolvasta, de Nathanael levelére mégis Clara válaszolt, amire viszont Nathanael immár valóban Lotharnak küldött választ. Így bontakozik ki a történet eleje három levél segítségével, s közben az elbeszélés olvasója illetéktelen betolakodónak érezheti magát, ami – a történeten belül – először és jellegzetesen Giuseppe Coppola szerepe, hiszen – mint az általam idézett első részletből kiderült – ő a váratlanul betoppanó hőmérő-kereskedő.

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2010 / 9   »   „Szép szemek... szép szemecske...”
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911