Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2010 / 10   //    «    5    » 
ELSŐ LÁTÁSRA
Jámborné Balog Tünde
A pávaszín ruha
novella(részlet)
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


1.

Mostanában, hogy Z.-nek nehezére esik az utazás, és én is átléptem hetvenedik évemet, megpróbálom kevesebbel beérni. Ha szünet van az iskolában és ki tudom magam szakítani csip-csup tennivalóim közül, elmegyünk pár napra egy közeli kis fürdőhely nádasok övezte tavaihoz vizet nézni, és ha ez sem jön össze, megcsapolom a BBC hangtárát, hogy sirályhangokkal vagy a Loch Lomond loccsanásaival oltsam el sóvárgásomat. Olykor a világhálót böngészem; tengert és holdat, mohával benőtt sziklákat, levendulamezőt, olajfaligeteket nézegetek, háttérképet cserélek a laptopomon, és utána egy ideig nem gondolok azokra a vidékekre, ahova már soha nem jutunk el, mert nemcsak az időnk zsugorodik, hanem a tér is szűkül körülöttünk. Napról-napra fogy territóriumunk, a föld, amit gyalog vagy az öreg Volvóval  bejárhatunk. Csak a vágyakozás nem fogy el, a vadlúdösztön, a menni és látni parancsa, a lábunk alá tekeredő, végtelenbe futó utak hívása.
A Lány, aki bennem lakik, nem nyugszik bele az idő múlásába, folyton ki akar törni az évek börtönéből. Elszorul a torka, ha  meghallja Korfu, Palermo és a többi soha nem látott hely nevét. Egyre csak menne újabb látványt és újabb élményeket habzsolni.
A Lány még mindig tizenhat éves.
Valaha egyidősek voltunk, de a korkülönbség nőttön-nő közöttünk, már régóta az unokám lehetne. Fiatalabb koromban nem törődtem vele, és ő se velem, akkor szólított meg először, amikor Kertész Klári fölfedezte és kitépte az első ősz hajszálamat, én meg nekiugrottam, mit képzelsz? Hogy merészeled?, és erre szólalt meg a Lány, ne parázz már, kapsz helyette száz másikat hamarosan. Igaza lett. Mára jócskán hamuszínnel melírozott a frizurám, ő meg azóta jogot formál rá, hogy beleszóljon az életembe. Rendszerint csendben lapul, meghúzza magát, hogy azt higgyem, elment vissza a múltba, holdvilágnál úszni a folyóban vagy megkeresni a fiatal Z.-t – unalmas lehet állandóan egy öregasszony társasága – , azután váratlanul előkerül, és mond valami zaklatót. Te soha nem nézel tükörbe? Menj fodrászhoz! Vegyél már  magadnak egy rongyot! Ne gatyázz ennyit!  Utazzatok el végre valahova, ahelyett, hogy itt szenvedsz! kiabálja. Ne hagyd el magad! Ne légy ennyire lúzer! Ne mondj le mindenről! A lemondás halál. Nem tudom, honnan veszi  botcsinálta bölcsességeit – van neki több is – és az olyan szavakat, mint a lúzer és a parázás. Én nem használok ilyeneket, de a Lány fütyül rá, hogy tetszik-e a stílusa, megy a saját feje után.
A hajszál-ügy után sokáig hallgatott.
Legközelebb Isztambulban szólalt meg, egy bazárban, amikor a pávaszín ruhára alkudtam. Nem tudom pontosan, hányban történt, talán a nyolcvanas évek végén. A gyerekek rég felnőttek, megházasodtak, volt már fél tucat unokánk. Z. nagyon jól tartotta magát, meg nem mondta senki, hogy elmúlt hatvan, és ha ismeretlen társaságba kerültünk, még mindig előfordult, hogy egy fiatalabb nő megpróbált ráhajtani,  én azonban – hiába van köztünk tíz esztendő – kezdtem érezni az évek súlyát. Voltak még jó napjaim, remekül nézel ki, dicsértek néha az iskolában, mihez képest? kérdeztem vissza, és arra gondoltam, mennyire öregnek láttam anyámat ötvenéves korában. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy álmatlan éjszakáim voltak szaporodó ráncaim, kékülő visszereim és a csípőmre rakodó hurkák miatt, de néha – kivált tücsökhangú nyári estéken – belém nyilallt valami különös fájdalom, mardosó hiány, aminek nem túl eredeti elnevezést adtam. Ez volt a Sohamár.
Isztambulba a sors szeszélyéből jutottunk el. Látszólag véletlenül kerültünk oda, ismerősök helyett utaztunk, fél áron. Mindenki örült volna a helyemben – akkoriban felkapott úti cél volt a hajdani Konstantinápoly  – mégis tétováztam. Természetesen én is vettem törökből hozott cuccokat, ahogy a Lány nevezte volna a csempészett isztambuli portékát, de más dolog kiválasztani nagyszünetben egy blúzt vagy sálat a Kertész Klári asztalán púposodó naftalinszagú halomból, és más olyan helyre utazni, ahová nem kívánkozik az ember.
Nem akartam Isztambulba menni.
Nem érdekelt a török építészet, nem vonzottak a minaretek; a Hagia So­phiát idomtalan, marcona kőrakásnak láttam a képeken, nem értettem, hogy miért vannak úgy oda érte. Ezeket az utakat bevásárló turistáknak szervezik, és trombózist lehet kapni a másfélnapos  buszozástól, tiltakoztam. Z.-re nem hatott a lamentálásom. Te mindent meg tudsz ideologizálni, legyintett, mert legalább annyira menni akart, amennyire én maradni. Az első pillanatban elhatározta magát, én meg már az elején elvesztettem ezt a meccset.
Duzzogva csomagoltam, és kelletlenül, szorongva vágtam neki az útnak. Nem csalódtam, a hosszú és kimerítő utazás nem cáfolt rá rossz sejtelmeimre. Ahogy haladtunk délre, egyre jobban belefúrva magunkat a Balkán sötét szurdokvölgyeibe és alagútjaiba, az utak mind rosszabbak lettek, a pihenőhelyek  elhanyagoltabbak, a mellékhelyiségek zárva, amit meg nyitva találtunk, azt jobb volt messze elkerülni. Az utolsó határnál órákig kellett vesztegelnünk, mert az innenső oldal vámosai nagyobb sarcot követeltek, mint amennyire az utazási iroda számított. Hideg volt az éjszaka, komor hegyek sötét vonulatai zártak körbe minket, és a kialvatlanságtól vacogva ácsorogtunk a lerobbant határállomáson, amíg az egyenruhások felforgatták az autóbuszt.
Virradt, mire elengedtek.
Összetörten és ingerülten indultunk tovább, alig várva, hogy lemoshassuk magunkról a hosszúra nyúlt utazás ragacsos mocskát, és a termoszban lötyögő maradék helyett friss kávét igyunk.
Előtte azonban meg kellett járnunk a pokol bugyrait.
Isztambulhoz közeledve hatalmas szeméttelepek közé keveredtünk. Erről egy szó sem volt az útikönyvben. Alighanem letévedtünk a főútról, a sofőr azonban esküdött rá, hogy a térkép szerint ez visz be a városba. Bárhogy is volt, ameddig elláttunk, hulladékmezők terültek el körülöttünk, szeméthegyek magasodtak fölénk. Orrfacsaró szag hatolt az autóbuszba, és a lezúdított szemétrakományok felkavarta por puha, gyöngyházszín felhőként gomolygott a kietlen táj fölött, benne szürke árnyak bóklásztak, feketére aszott, emberszerű lények. Botokkal turkálva támolyogtak a rozsdás és rothadó lim-lomok közt, ehető és használható dolgok után kutatva, hulladékból eszkábált, kezdetleges sátraik álltak a roncshalmokon. Közelebb érve láttuk, hogy a homályból kiválva az útpadkára botorkálnak, és csoportokba verődve onnan nyújtogatják karjukat a száguldó autók felé. Csontjuk szinte átszúrta bőrüket, éhség és reménytelenség látszott arcukon. Kortalanok voltak és nem-nélküliek, s hogy fiatalabb nő is van közöttük, azt rongyokba csavart csecsemője árulta el csupán. A sofőr újonc volt, lassítani kezdett. Pénztárca után kotorásztam, és mások is megmozdultak, de az idegenvezető felugrott, nem szabad megállni, veszélyes, akármi megtörténhet, tovább kell mennünk, gyerünk már az istenit! és valóban, az út szélén nőttön-nőtt a rimánkodva csápoló csapat, a bátrabbak futni próbáltak az autóbusz után, egyesek elénk kerültek, de akkor a sofőr rálépett a gázra, és hol jobbra, hol balra rántva a kormányt lehagyta őket; a nyomorultak eltűntek a szemünk elől. Csupán halovány szégyenkezés maradt utánuk, ám az is szertefoszlott hamar, és a rozsdás lemezekből, törött deszkákból, rongyokból tákolt hajlékok látványát elhomályosította egy fényes délibáb: a keleti égbolt hatalmas vásznán felsejlő város. Kövér kupoláinak és karcsú tornyainak százai mintha az iménti páriák vágyait testesítették volna meg, az álmokat, amelyek idecsalták őket.
Az utolsó, amit ebből a pokolból láttunk, egy guberáló medve volt. Nehézkesen mozgott, és fakó, csimbókos szőre tenyérnyi foltokban hiányzott, Lánca végét csapzott siheder markolta. A fiú mezítláb topogott a szeméten, szakadt pólójáról az Eiffel-torony nézett ránk rejtelmesen.
Isztambul lomhán, ám ugrásra készen hevert előttünk a Márvány-tenger és a Boszporusz  karéjában, két földrész határán, jóllakottan, és mégis örökké éhesen. Ránk várt, csak ránk és megnyílt előttünk, hogy magába fogadjon; a nyomor tartományai után sokmilliós nagyváros közepén találtuk magunkat. Egy metropoliszban, amelyről senki emberfia nem tudta, mekkora, azt meg végképp nem, hogy hányan lakják, de bármilyen irdatlan nagy volt, amikor elgémberedett tagokkal lekecmeregtünk az autóbuszról, otthon éreztem magam benne. Nem hittem volna, hogy ilyen lesz, mondtam Z.-nek a szálloda előtti árnyékos téren. Első látásra megkedveltem ezt az idegen várost, és egy csapásra elfelejtettem az idevezető út megpróbáltatásait.
Körülöttünk tarka tömeg hullámzott, a nagy fák árnyékában megbúvó kis hotel körül százféle árus ajánlotta portékáját, mint egy falusi búcsúban, és az emberek se voltak mások. A fezek és a kendők alól otthoni arcok néztek ránk, és bár a sarkon túl dudált, csikorgott, csörömpölt meg-meglódulva a jármű­folyam, nem volt elviselhetetlen a lárma, és a benzingőzhöz, kipufogógázhoz sülő hús, egzotikus zöldségek, kikészített bőrök, ismeretlen fűszerek és molyirtó illata keveredett. Ez a jellegzetes szagegyveleg mélyen belém ivódott, és most, hogy sikerült pontosan felidézni a megérkezés pillanatát, újra megcsap. Beszívom, elmerülök benne, és azt kívánom, bár ott lehetnék újra. Kívánkozásomon az utolsó nap kudarcának emléke sem változtat; Isztambul ajándék volt, azzal együtt, hogy utolsó napomat csalódás árnyékolta be, mert elvesztettem valamit, mielőtt az enyém lett volna.

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2010 / 10   »   A pávaszín ruha
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911