Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2010 / 10   //    «    12    » 
ELSŐ LÁTÁSRA
Kállay Géza
Őzsuta
novella(részlet)
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


Első látásra beleszerettem. A jegyző úr mellett állt, zavarban voltunk, én is, Éva is, mert Évának hívták. A jegyző úr mobilozott, úgy 5 óra tájt, hogy egy barátjának a lánya nem tud felmenni S.-re, a nagymamájához, mert elsíkosodtak az utak, a buszok nem mernek nekivágni, én meg a terepjáró kisteherautómmal úgyis megyek haza anyámhoz, utamba esik, ugye, elviszem a kislányt. Hát hogyne vinném, a jegyző úr nagyon rendes ember, együtt szoktunk vadászni, nagy társasággal, ő mindig maga mellett akar tudni, mert azt mondja, jobb a szimatom, mint a Betyár kutyámé. Tényleg messziről megérzem a vadat, így születtem, apám is mindig csodálkozott, tízéves koromban már vitt magával vadászni. Drága Apukám és Anyukám! Apukám három éve meghalt. Utolsó évében szomorú és hallgatag lett, nem tudtuk kiszedni belőle, mi bántja, egyik reggel halva találtuk az ágyában. Azóta kettesben élünk anyukámmal G.-ben, ez az utolsó falu a hegységben, utána már a rengeteg van, és aztán – Szlovákia, de én csak úgy szeretem, mondani... na, úgyis mindenki úgy szereti mondani. Anyukám most még jobban szeret engem, mióta Apukám nem él. Ha este tizenegykor érek haza, akkor is kiugrik az ágyból, melegíti a vacsorát. Egyszer majdnem éjfélkor toppantam be, s mondtam: „Anyu­kám, nagyon éhes vagyok, úgy megennék egy kis rántott húst!” Már panírozta, sütötte is a gáztűzhelyen, amit én vettem, és én hordom a gázpalackokat is, hogy ne kelljen bajlódnia a sparhelttel. A legjobban a túrógombócot készíti, a kedvencemet. Nagyszerű anya az én anyukám. Azt mondogatja, hogy már ideje volna asszonyt vinnem a házba, mert „mi lesz veled, édes fiam, ha én leesek a lábamról? Akkor ki gondoskodik rólad?”
Ezért is örültem Évának, mert hátha most! Nem zárom ki a Gondviselést, a csodát, nem én! A környékbeli lányok valamiért nem barátkoznak velem, hívtam már többeket, diszkóba, erre-arra, de legfeljebb egyszer jöttek el, meg sokan el is költöznek. Itt elnéptelenedtek a falvak, csak a „hegység kapujában”, Sz.-ben van egy kis élet, egy árva mozi, pár presszó, diszkó, meg a jegyző úr és a társasága, sokszor külföldieket is hoz vadászni, akikkel németül és angolul társalog, nagyon sokat tud. Főleg az ilyen vadászatokból van egy kis pénzem, mert két éve elvesztettem az állásom a csokoládégyárban, a szállítóknál, azóta alkalmi fuvarokból élek, megszakadt a kapcsolat azokkal a haverokkal is, akikkel néha sörözni mentem. Tüzelőt, miegyebet szállítok erre-arra, azt svarcban is lehet, mert a jegyző úr jóban van a zsarukkal, az én kisteherautómat látva intenek, csak tovább, akármi van a platón, néha még szalutálnak is. A kisteherautómat is a jegyző úr szerezte, kéz alatt, mikor elvesztettem az állásom. A Jóisten áldja meg a jegyző urat!
A jegyző úrral kezet ráztam, Évának bemutatkoztam, még a sapkámat is levettem, mindketten lesütöttük a szemünket, ezt jó jelnek tekintettem. Mondtam, iparkodjunk, a köd akkor kezdett leszállni, az rakódott az útra is, veszedelmesek ezek a decemberi ködök, meg már sötétedett, és S. legalább egy óra ilyen útviszonyok mellett. Betyár a hátsó ülésen foglalt helyet, de ahogy Évát besegítettem az anyósülésre, arcon nyalta, és ugatott. Éva törölgette magát, én elnézést kértem, és Betyárt a platóra parancsoltam. Jól lenyomtam a gázpedált, hogy imponáljak Évának, versenyautósan akartam indulni, de majdnem felkiáltott, úgy megijedt, én megint elnézést kértem, és lassabban hajtottam. Láttam, gyönge az idegzete, inkább olyan elkényeztetett széplélek. Hamar az országútra értünk, itt még nem volt akkora a köd, beszélgetni pró­báltam vele, nehezen ment, mert nem tudtam tegezzem-e, végül magáztam. De kíváncsi voltam rá, nem értettem, hogyhogy nem ismerem, ha a nagy­mamája S.-án lakik, én errefelé mindenkit ismerek. Kurtán felelgetett, mint akinek bánat nyomja a szívét, vagy megsértődött, és egészen az ülés és a kocsiajtó sarkába húzódott. Annyit mondott, harmadéves magyar szakos hallgató Debrecenben, a szülei régen elköltöztek innen, amikor ő négyéves volt. Ha most harmadéves, akkor kábé hat évvel fiatalabb nálam, az jó korkülönbség. Kérdezte, ismerem-e S.-án a Vicus nénit, ő a nagymamája, a vizsgaidőszak elején mindig tölt nála pár napot, hát hogyne ismerném, bár csak látásból, hallomásból, azt is tudtam, hogy több unokája van, meg azt is, hogy ő az egyetlen, aki nem hagyta ott a házát, amikor az utcájában az elnéptelenedett házakba beköltöztek a cigányok. Rögtön az első utca, ahogy lekanyarodunk a főútról, a cigánysor. Lassítani kell, mert a purdék, amint látják, hogy autó közeledik, odarohannak, körülveszik a kocsit, nyújtogatják barna kezüket pénzért, cigiért, valamiért. Nagyon sajnálom őket, nem tehetnek róla, a szüleik tanítják nekik a rosszat, már a pólyában. Nagyon lassan hajtok, nehogy elüssek valakit, mert bizony erőszakosak, egészen a kocsi mellé merészkednek. Ha tudom, hogy S.-ra megyek, mindig meggyőződöm, hogy a kocsi ablakai jól zárnak-e, nehogy benyúlkáljanak, és valaminek lába keljen – és a falu másik végében parkolok. Inkább cipekedek, ha gázpalackokat vagy tüzelőt viszek valakinek, mert tudom, hogy az egész kocsit szétlopnák, ha nem vigyáznék. A vérükben van a lopás, ez éppolyan igazság, mint hogy a zsidóknak mindig lesz pénzük. Ilyen a világ, régen is ilyen volt, csak akkor nem volt szabad erről beszélni.
De egy kivétel akad, egy cigánylány, olyan tizenhét éves forma, de lehet, hogy csak tizenöt, ezek nagyon hamar kifejlődnek. Hatalmas dióbarna szeme van, ő nem nyújtogatja a kezét, csak néz azzal a nagy szemével, olyan szomorúan, hogy legszívesebben sírva fakadnék. Az az igazság, hogy amikor lekanyarodok az útról, már várom, hogy ott lesz, és láthatom. Neki szívesen adnék is valamit, nem cigit, mert én nem dohányzom, és nem akarnám én is rontani, hanem cukrot, rágót, csokit, de hát akkor a többi is mind akarna valamit, és nem tudnék továbbmenni, én meg nem szórakozni járok oda.
Most már néha meg-megfarolva, de elég jó tempóban a hegyi úton haladtunk, a téli gumijaim nagyszerűek, és vezetni hál’ istennek jól tudok, úgyhogy nem aggódtam. Épp meg akartam kérdezni Évát, mit szól a cigányokhoz, amikor nagyot csattant valami a motorházon, zökkentünk egy alaposat, én persze ösztönösen nyomtam tövig a féket, majdnem belefejeltünk a szélvédőbe, Éva felsikoltott, nem tudom, az ütközés miatt-e, vagy mert a motorháztetőn egy őz feküdt, szegényke, biztos nem látott minket a ködben, így aztán elkaszáltuk. Éva sírva fakadt, nekem is kellett pár másodperc, míg megértettem, mi történt. Éva a szélvédőre mutogatott, és tényleg szörnyű volt a látvány, mert az őz épp a szélvédő másik oldalán bámult ránk, a feje furcsán elferdülve, és nagy, dióbarna szeméből csak úgy sütött a fájdalom. Biztos több csontja törött. Mondtam Évának, maradjon nyugodtan a helyén, én mindent elintézek. Először hátramentem, és Betyárnak parancsoltam, hogy feküdjön a platóra, mert valósággal őrjöngött, mindenáron le akart ugrani. Aztán az őzet néztem meg, szép kis suta volt, felhúztam a kesztyűmet, nehogy a kezem véres legyen, és lehúztam a motorháztetőről. Még élt, a teste minden ízében remegett, a lába görcsösen összerándult, a nyakát próbálta emelni, de mindig visszacsuklott. Hát ennek annyi, gondoltam, milyen kár, hogy nincs itt a puskám, most agyonlőhetném, hogy ne szenvedjen. Gyorsan a kocsi bal kereke elé fektettem, visszaugrottam a kormányhoz, gázt adtam, és a bal kerekeimmel áthajtottam rajta, aztán rükvercbe vágtam a sebváltót, és megint ráhajtottam. Éva abbahagyta a sírást, a jobb karom után kapott: „az isten szerelmére, hogy képes erre?”, ezt kérdezte, én magyaráztam neki, hogy az őzsután már nem lehet segíteni, és meg akarom szabadítani a szenvedésétől, nekem se kellemes, de hát mi mást tehetnék? Elengedte a karomat és megint zokogott. Hiába, gondoltam, nagyon gyengék szegénykém idegei, meg nem itt nőtt fel, nem érti a helyzetet. Megint gázt adtam és áthajtottam az őzsután, reméltem, sikerül eltörnöm a gerincét, abba már biztos belehal, hallottuk, ahogy ropognak a csontjai a gumi alatt, aztán megint rükverc. Ezzel megvolnánk, gondoltam, de most mit csináljak vele? Ha az út szélére dobom, a rókák meg a varjak még fagyottan is szétzabálják, nagy kár lenne érte. Persze hogy szebb lett volna, ha vadászaton ejtem el, de Anyukám így is remek pörköltet csinálhat belőle, több napra lesz nálunk finom őzhús; ha még ma este megnyúzom, akár az egész sutát meg tudja sütni-főzni. Leugrottam hát megint, felkaptam szegény, szétlapított jószágot, közvetlenül az ülőfülke mögött van egy megemelt rész a platón, oda fektettem, Betyár vicsorgott, ugatott, mindenáron bele akart kapni a véres őzhúsba, nagyot ütöttem az orrára, és rákiáltottam, „nem szabad! mars a plató másik végébe, majd otthon megkapod a részed!” Vinnyogva lefeküdt, csak morogni mert.

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2010 / 10   »   Őzsuta
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911