Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2010 / 10   //    «    17    » 
ELSŐ LÁTÁSRA
Varga Zoltán Zsolt
A csomó
novella(részlet)
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


Új masszőröm és akupunktúrás orvosom távolságtartó mosollyal fogadott, mégis első látásra bizalmat éreztem iránta. A koreai nő egyáltalán nem emlékeztetett japán feleségemre, csak annyira tűnt ázsiainak, mint én, kunos vonásaimmal. Rejtély, hogy kitől örököltem az alacsony termetet, széles pofacsontot és metszett szemet, mindenesetre kamasz koromtól reménykedve játszottam a gondolattal, hogy nem lehetek nyúlánk, szőke, kék szemű apám természetes fia. Különben anyám családjára sem jellemző a mokány alkat és a mongolos arcforma. Feleségemet viszont, talán tudat alatt, éppen ez vonzotta, amikor harmincévesen átjött, vagy inkább átszökött Amerikába. Nem akart japán férfi hagyományos japán felesége lenni.
Yung-Soo Lee támla nélküli székhez vezetett egy csaknem bútorozatlan helyiségben. Szi’ da’ plí’ – ahogy a kínaiak, ő is elharapta az angol szavak végét. Kérem, hunyja le a szemét! – tette még hozzá. Távdiagnosztizált. A rendelő másik végéből pásztázott, fejem búbjától a talpamig. A vizsgálat több mint fél órán át tartott teljes csendben, amit időnként megtört két tenyerének halk smirgli-zöreje és ujjai gyors csettintése. Korábban nem hittem a keleti gyó­gyá­szatban, de házasságom óta olyan természetes nekem, mint a keleti konyha. Kicukó csak japán boltban vásárol, így háztartásunkban nemcsak a rizs és a tengeri herkentyűk, a gyógykrémek, balzsamok, de még a sör és a bor is japán termék. Mégis, amikor korábbi akupunktúrás orvosom, Chang doktor először szurkálta tele a hátam, s az egész falat betöltő tükörben megláttam magam sündisznójelmezben, röhögőgörcsöt kaptam. Yung-Soo Lee rendelőjében nem volt nevethetnékem. Először tapasztaltam meg a bioenergiát. Ahogy orvosom haladt fentről lefelé, forró, fényesnek képzelt kis gömböt éreztem vándorolni a testemben. Voltak helyek, ahol hosszabban elidőzött ez a fura műszer, sőt, időnként visszafordult egy-egy szervhez, izülethez, izom­hoz, hogy alaposabban megvizsgálja. Amikor kinyitottam a szemem, tökéletesen bíztam orvosomban, pedig nem mondta el, mit tapasztalt a bensőmben tett utazása során. Szégyen nélkül vetkőztem alsónadrágra, és feküdtem fel a masszázságyra. Akácfából faragott arcán ugyanazzal a merev mosollyal figyelt, mint amivel fogadott.
Addig úgy hittem, állandó hátfájásomat csak egy gyulladt izomcsomó okozza. Amikor kilenc hónapig tartó ausztriai lágerélet után Seattle repülőterén kiléptem a gép szűk nyílásán, immár mint szabad ember, a mormon egyház azonnal felkarolt, és elhelyezett egy épületasztalos üzemben. Már az első hónap végén megrándítottam a deltaizmom, mikor a súlyos, kétszárnyú, üvegezett ajtót cipeltük. Otthagytam a gyárat és lemondtam a ragacsos erőszakossággal térítő egyház további támogatásáról. Első és egyetlen keresetemből megszereztem a jogosítványt, ami Amerikában pofonegyszerű. Vettem egy ócska, automata sebváltós Fordot, és magamtól megtanultam vezetni az albérletem közelében lévő elhagyott parkolóban, aztán bebifláztam a közlekedési szabályzatot anélkül, hogy teljesen értettem volna, és jelentkeztem a vizsgára. Még meg se száradt a pecsét a jogosítványomon, elmentem taxizni. Az autó állandóan elromlott, nem volt vezetői tapasztalatom, alig beszéltem angolul, és nem ismertem a várost. Két hétig fuvaroztam szerencsétlen kuncsaftjaimat, amikor felfigyeltem egy hirdetésre: havi tízezer dolláros fizetéssel kerestek képesítés nélküli halászokat Alaszkába, háromhavi turnusokban. Jelentkeztem. Már az odavezető hajóúton rosszul lettem, Alaszkában pedig maga a pokol várt. Végig émelyegtem, hánytam a tengeribetegségtől és a bőröm alá is beszivárgó halbűztől, és elmondhatatlanul szenvedtem a mínusz ötven fokos hidegtől. Egy óvatlan lélegzetvétel is fájdalommal járt. Egyszer, a műszak végén, már a taton levettem a kesztyűmet, úgy akartam kinyitni a kajütömhöz vezető ajtót. Szabályosan odafagytam a kilincshez, és mint tépőzárat kellett elszakítani bőrömet a zúzmarás fémtől.
Elvileg az egész halászati folyamatot automatizálták, ám a gépek napjában többször is elromlottak, és nekünk, vagy kétszáz képesítés nélküli halásznak kellett a hálót húzó csigákat tekerni, a ficánkoló makrélahegyeket a feldolgozó üzembe vödrözni. A második héten kiújult a hátfájásom, de hiába jelentkeztem a gyengélkedőn, visszaküldtek dolgozni. Volt annyi eszem, hogy követeljem, adják írásba az elutasítást.
Éveknek tűnő három hónap után harmincezer dollárral a zsebemben, de gyulladt hátizommal, munkaképtelenül érkeztem vissza Seattle-be. Első utam egy ügyvédi irodába vezetett, a kezelésemet megtagadó irománnyal és orvosszakértői látleleteimmel bepereltük az Alaskfish vállalatot. Negyven­ezer dollár kártérítést kaptam, igaz, azóta ennek többszörösét költöttem kezelésekre, ráadásul eredménytelenül. Yung-Soo Lee rendelőjében egyszeriben bizakodó lettem.
Két keze apró madárkaként, gyengéden, mégis határozottan ugrált hátamon. Mintha a napon feküdnék, és hagynám, hogy átjárjon a forróság, s közben szellők játsszanak a bőrömön. Kéjes bizsergés fogott el, félálomba sodródtam, ám a két kéz hirtelen lecsapott a gyulladt izomcsomóra, a hüvelykujjak körkörös nyomkodásba kezdtek, megpróbálták szétmasszírozni a tömör duzzanatot. Sikertelenül. Megint ugyanaz a rettentő fájdalom. Yung-Soo feladta a küzdelmet, és visszatért a lágy masszázshoz. Kezdtem újra ellazulni. Beszéljen az apjáról! – szólalt meg hirtelen. Összerándultam. Hány évembe tellett, mire minden apámmal kapcsolatos emléket elhalványítottam. A legkorábbi emlékem, hogy ordít velem. Savanyú a lehelete. Nyála az arcomra fröccsen. Közben már oldja a csatot, a vasat markolva kihúzza a szíjat a bujtatókból, és üt vele. Dühvel, teljes erőből. Jajgatok, kegyelemért könyörgök. A második, a harmadik és a sokadik emlékem is ugyanez, csak egy idő után nem jajgatok, nem kérek kegyelmet. – Elég – mondta Yung-Soo, és keze elrepült a hátamról –, ebben a csomóba az apja iránti engesztelhetetlen gyűlölete rakódott le. Hiába masszírozom, hiába szúrnám meg, semmit nem tehetek, amíg nem tud az apja elé állni és megbocsátani neki. Akkor keressen fel újra, ha ezt megtette.
Mint mondtam, feltétel nélkül bíztam Yung-Sooban. Diagnózisa villámcsapásként ért, fényében minden a helyére került. Megértettem, miért nem használt a sok méregdrága fizikoterápiás kezelés, gyógyfürdő, gyógymasszázs, gyógytorna, balzsam, akupunktúra. A csomóra már nem úgy gondoltam, mint egyetlen rossz mozdulatom következményére, hanem mint elhanyagolt, pókhálós szobára, amit ideje kitakarítani.
Lekászálódtam a masszázságyról, felöltöztem, kifizettem az ötvenest, hálás szavakkal megköszöntem a vizsgálatot és távoztam. Mintha máris enyhült volna a hátfájásom! Lementem a lifttel, megkerestem az autómat. Elindultam haza Sammamishbe, de előtte még kitértem Mercer Islandre, hogy ki­ürítsem a postafiókomat. Apám miatt nyitottam, féltem, ha megtudja a címemet, egy nap ott áll majd az ajtómban, hogy számon kérjen tőlem valamit.
Ahogy kikeveredtem a felhőkarcolók közül, már láttam az óceánt, az öblökkel csipkézett partot, kikötőket, hajókat, rakodó darukat, emeletes konténer-városokat. Nyár volt, a vízfelszínre alacsony hullámokat fésült a szél, és az égen is csak néhány tejszínhab keménységű felhő vitorlázott. Ráhajtottam a szigetre vezető széles betonhídra. A mértani pontossággal parcellázott sziget akár egy óriás bevásárlóközpont. Földszintes, egyemeletes épületegyüttesek váltakoznak parkolókkal. Tényleg sok a szupermarket, és a japán élelmiszerbolt is ott terpeszkedik a kínai, koreai és indiai boltok szomszédságában, de hivatalok, irodák is ékelődnek a bevásárlóközpontok közé. Az egyik Mercer Island-i ingatlanközvetítő irodában öt évvel ezelőtt még én voltam a sztárügynök, a főnök kedvence, a cég történetében az első, aki átlépte az évi nyolcvanezer dolláros álomhatárt, aztán az internet terjedése miatt annyira csökkent az igény ránk, hogy vissza kellett adnom a nehezen megszerzett működési engedélyt. Az utolsó évben egyetlen házat adtam el, egy Vietnamból betelepült családnak.
Amióta kitettem a lábam Yung-Soo Lee rendelőjéből, azon tűnődtem, hogyan juthatok Magyarországra. Hónapok óta nem dolgoztam, Kicukó már morgott. Házunkon, autómon jelzálog, hitelképtelenné váltam. Barátaim nincsenek. Csak a feleségemtől kérhettem pénzt repülőjegyre. De mit mondok? Hogy haza kell mennem megbocsátani az apámnak?
Leparkoltam, a posta üvegezett portálja előtt hang nélkül szóltam: „Szezám tárulj!”, és a két ajtószárny, csodák csodája, szétnyílt előttem. A légkondicionált levegő kaparta a torkom. Bementem a folyosóról nyíló, urnacsarnokra emlékeztető helyiségbe, és kinyitottam a fiókomat. Egyetlen levél árválkodott benne, unokahúgom és egyben keresztlányom küldte Magyarországról. Az esküvői meghívója volt a borítékban. A kísérőlevélben elnézést kért, hogy ilyen későn hív, de nagyon reméli, hogy azért jövök.
Sietség nélkül mentem vissza az autóhoz, délután hat óra körül járt, munkamániás, ahogy az amerikaiak mondják, „workoholic” feleségem hajnalban ment el és este kilenc körül ért haza. Újra a hídon voltam, aztán a várost övező hegyek felé vettem az irányt. Másfél óra múlva értem a centrumból a vadonatúj városrészbe, Sammamishbe. Magyarországon üdülőnegyednek hívják az ilyen telepeket: csupa egyforma, kétszintes faház, évszázados fenyők lombjai alatt. Alkonyodott, a sötét mintha a fenyőfák árnyékából settenkedne elő.
Telkünket nem kerítettük körül, errefelé nem szokás, legfeljebb gondosan nyírt sövény jelzi a határokat. A kert hátsó harmada benyúlik az erdőbe, a földet szarvasok mély patanyomainak kusza láncai hálózzák be. De az állatokat ritkán látjuk, többnyire csak fanyar szagukat érezzük.
Beálltam a garázsba. A szürke Amber és a vörös Paprika, a két macska egy-egy éles nyikkanással üdvözölt, hozzám szaladtak, lábam körül tekergőztek, doromboltak. Felemeltem, kicsit dögönyöztem őket. Kicseréltem a vizüket, tányérkájukba szórtam pár szem száraz macskaeledelt. Hangosan ropogtattak. Ez a két cica maradt tizenhét éves lányom után. Amerikában a gyerekek hamar felnőnek, tizenhat éves korukban jogosítványt kapnak, és eltűnnek a szü­lők szeme elől. Így történt Evelinnel is. A szerelménél lakott. Ellenőrzőkönyveit, bizonyítványait évek óta rejtegette előlünk, fogalmunk sem volt, hogy tanul. Délutánonként egy drogériában vállalt munkát, a tizenhatodik születésnapjára anyjától kapott autóját a keresetéből tankolta. Engem is pumpolt: egy mosoly, egy puszi egy százas. Sokáig bizalmasabb volt velem, mint szigorú anyjával, nemegyszer mégis kirekesztettnek éreztem magam, mert ők mindig japánul beszéltek otthon. Amikor kicsi volt, nem tudtam magyarra tanítani, hiszen délelőtt iskolába jártam, délután könyvet árultam, éjjel takarítottam. Elkéstem. S amikor kirepült, megbántam, hogy nem erőltettem a második gyereket.
Cipőmet a garázsban hagytam, papucsban léptem a lakásba, a süppedős padlószőnyegre. Házunk előtt hatalmas tábla figyelmeztet mindenkit, hogy itt japán a háztartás, hagyják utcai lábbelijüket az ajtó előtt. Könnyű vacsorát csináltam magamnak, feltettem egy Frank Zappa-CD-t, és összekaptam a házat. Feleségem kilenc után néhány perccel viharzott be, addigra minden rendben volt. Hi, Sándor! – mondta fáradtan, a „Sándor”-t tökéletes magyar akcentussal. Hi, honey! – válaszoltam mosolyogva. Keresztnevem magyar alakjának használata az ő kiváltsága, mindenki másnak Seanként mutatkozom be. Kicukó mindjárt a konyhába ment, fél pohár rizst adagolt a főzőautomatába, s amíg a gép dolgozott, vákuum-csomagolt polipot, tintahalat, rákot párolt kevés szójaszószban, egy kisebb wokban. Algatörmelékkel, maga készítette fűszerkeverékkel meghintette, és tíz perc alatt kész volt a vacsorája. Az ételeket külön-külön rizsmintás kínai porcelánedényekbe szedte, pálcákkal gyorsan felcsipegette, mint a gólya a mesében. Mire végzett, már kitöltöttem a pohárka jégbort – a tokaji aszún kívül számára ez az egyetlen elfogadható alkoholos ital. Amikor felhajtotta, és nagyot sóhajtva hátradőlt a széken, végre igazán hazaért. De még nem mertem előhozakodni az utazással. Jacuzzi, honey? – Sure! Átmentünk a fürdőbe, bekapcsoltam a gépet. Meztelenül ültünk a pezsgő, bugyborgó, negyvenfokos vízben. Végre elmondtam az esküvői meg­hívást. Egyszerű szavakkal, mint mindig. Képtelenek vagyunk árnyaltan beszámolni egymásnak gondolatainkról, érzéseinkről. Már nem is próbálkozunk. Rossz napokon úgy érzem, idegennel élek egy fedél alatt.
Kicukónak csupán két feltétele volt. Megígértem hát, hogy visszaérkezésem után elfogadom a munkaközvetítő iroda ajánlatát a diszpécserállásra, és megveheti a kiszemelt arany nyakláncot.
A jakuzzi után ő még olvasott, japánul, én tévéztem. Nem olvasok angol nyelvű könyveket, mert idegesít, hogy szótároznom kell, a magyar szövegek meg feldühítenek: tízszer is elolvasok egy-egy összetett mondatot, s még mindig nem értem.
Éjjel, közel egy hónap után, szeretkeztünk.

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2010 / 10   »   A csomó
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911