Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2010 / 11   //    «    10    » 
Kutas József
Koppanások a falon
novella(részlet)
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


1.
Tisztelt H. úr!
Először is: miután nincs szerencsém személyesen ismerni, kapcsolatunknak nincs és nem is lehet jelentősége; legföljebb elméletben, mint ahogyan a fazék, a belőle kicsapó gőz és a mennyezet között sincs kapcsolat, hacsak maga a gőz nem – de ennek meg értelme nincs. A fazékról elmondható ez-az: a nagyságáról, anyagáról, teherbíró képességéről, sőt, a fazekat vásárló/használó személyekről is; a mennyezetről is van némi fogalmunk, de a gőzről? Ezért azután, H. úr, mivel a paradoxonok idejét éljük, s nem a királyokét, bátran kijelenthetem, hogy nem ismerem Önt, és Ön sem ismer engem, mégis függünk egymástól; kapcsolatunk a gőz forró semmiségéhez hasonlatos, mégis meghatároz mindkettőnket: a fazekat és a mennyezetet.
Lehetséges-e bárminemű kapcsolat úgy, hogy egyik fél sem tud a másik létezéséről, sőt, tagadja a másik létezését azzal, hogy ki-ki felülhelyezi magát a másikon? Ez a hierarchia lehetséges az emberek között, de másutt nem; lehet másutt, de nem az örök emberi világban, amely annyira örök, amennyire annak mondja magát.
Amikor tehát, H. úr, összeszedve maradék bátorságomat, kiragadom Önt abból a térből és időből, amelyben Ön lakik, lemondok saját emberiségemről; ha egy pillanatra bár, de eltekintek mindattól, amit milliók emberi tulajdonságoknak neveznek: a gőgtől kezdve a szerénységen át a kíváncsiságig.
H. úr, ön tanúsíthatja, hogy önként teszem önmagamat, e kicsiny batyut elképzelt trónusa elé, és azt is tudom, hogy a gesztus nem hatja meg Önt – ezt cselekszik mások évezredek óta. Bálványokat állítottak és állítanak Önnek; óriási, csúcsos hodályokat emelnek, fából, agyagból, márványból, és drágakövekből faragják ki a legkülönbözőbb alakokat, amelyek többsége borzasztó ábrázatokban imádja önt; szakasztott úgy tesznek, mintha Ön hús-vér teremtmény volna, akit meg lehet kínálni egy pohár borral, mielőtt az asszony hozza a húslevest. Arca és teste van Önnek, H. úr; különb a legtöbb halandó arcánál és testénél, viszont egy-két megszállotton és habókoson kívül senki sem merészeli az Ön arcáig emelni a tekintetét.
Egyesek váltig állítják, hogy találkoztak Önnel. A találka helyszíne legtöbbször sűrű erdő volt, amelyben eltévedtek, és Öntől kértek útbaigazítást; de a feljegyzésekben büdös mocsárvidék, esetleg tőzegláp, havas homlokú hegy, a döntő ütközetet megelőző éjszaka csatamezeje, kórházi terem, sőt, a lakodalmas házat övező tüskés bozót is szerepel. Egy azonban bizonyos: akik találkoztak Önnel, nem mesélhettek erről, és csak macskakaparások, homályos tudósítások maradtak.
Akár tetszik, akár nem, bele kell törődnünk, hogy Önnek senkivel sincs élő kapcsolata. A legtöbben nem szeretnénk találkozni Önnel, megkockáztatom, undorral utasítanák el, ha erre felszólítást kapnának. Vannak pillanatok, mikor a nevét nem is tanácsos kiejteni – az emberi élet háborgó tengerében az Ön neve a sziklazátonyokon élő kísértet-hajótöröttek, a hajóevő krákok s egyéb szörnyek nevének szinonimája.
De elég ebből!
Nem azért írok, hogy piedesztálra állítsam, de azért sem, hogy onnan letaszítsam. Egyikhez is, másikhoz is kevés az erőm, igaz, ehhez mindannyiunk ereje kevés volna – nem is kevés (a szó ugyanis feltételezi, hogy van, akinek elegendő), hanem hiábavaló. Már a cselekvés kezdete előtt tudható, hogy reménytelen ezzel foglalkozni. Óva intem ugyanakkor, hogy olcsó metaforákkal bajlódó Akárkinek véljen – eszem ágában sincs az emberiség történetéből találomra kiemelt példákkal ellentmondani Önnek és magamnak. Mert lehet-e hiábavalónak nevezni a földet taposók örök vágyát kielégítő repülő-gépek praktikáit? A Holdba igyekvők törekvéseit? Az örök élet elixírjével kísérletezőket? Az egyik sikerül, a másik nem, és nem is fog soha.
Nem azért írok Önnek, mert újabb kapcsolatra vágyom. Ó, az én életem bonyolult kapcsolatrendszerek szövevénye. Egyszer kiszámoltam, hogy még a sivár hétköznapokon is több ezer hozzám hasonló lénnyel kerülök nem kívánt, ám annál erősebb kontaktusba, amelyek közül egyet-kettőt öntudatlanul viszek tovább, legalábbis nem törekszem a továbbvitelére. Mi született, de fölöttébb tehetségtelen kapcsolathordozók vagyunk, a kapcsolatok homokpoggyászának málhahordói; vak kulik, akik beláthatatlan hágókon kapaszkodnak fölfelé, mindig csak fölfelé. Összefoglalva tehát: az én életem, mint a többi élet, nincs híján a kapcsolatokkal járó izgalomnak; egy új viszony, lehet, felbillentené a poggyászvivő egyensúlyát. Egy viszony romba dönthet hidat, teherhajót borít fel, vulkánkitöréssel örvendezteti a tűzimádó szektákat, akik plutói határok közt élnek.
Értsünk a szóból, H. úr! Aki él, az nem lehet magányos – ebből persze nem következik, hogy aki magányos, az nem él, vagyis halott; ha az utóbbi megállapítás igaz volna, ugrásszerűen megnövekedne az Ön képzelet szülte birodalmának népessége! De ezt hagyjuk! Lesz még idő és tér, hogy írjak arról a helyről, ahol Ön él, Aklujj király tőszomszédságában, aki – megbízható források szerint – mindig gondoskodik róla, hogy az Ön konyhájára friss hús kerüljön.
Nem is a magamutogatás vett rá, hogy háborgassam levelemmel – én nagyon szerényen élek, a csiga kedélyességével vonszolom magam az utakon erre meg arra, és olyan igénytelen vagyok, akár a kő. Távol áll, és mindig is távol állt tőlem a feltűnési viszketegség; ha a foglalkozásom néha meg is kívánta a szereplést, biztosíthatom, hogy soha nem töltött el büszkeséggel vagy túlzott önbizalommal, hiszen tudtam, hogy csupán szerep; olyan funkció, ami a betöltőnek nem jelent semmit, vagy nem sokkal többet a semminél. Van-e színész, aki napközben is Lear király? A lámpa fénysugara sohasem éri a lámpát tartó kezet. Rendszerető képességem a háttérben maradást szolgálja. Nyugodtan hajtom párnára a fejem akkor is, ha nem keltettem felhajtást magam körül; ha nem kötöttem bele senkibe, vagy ha nem mértem végig kritikus szemmel a Nyugati pályaudvar félhomályában kuporgó koldust. Álmom mély és parttalan, akár a tenger; akár az élet. Kétszer is meggondolom, mielőtt idegen várost látogatok meg, és a legtöbbször visszautasítok olyan felkérést, ami mikrofon vagy kamera közelébe csábít. Ha adakozom, név nélkül teszem; ha nem adakozom, azt se verem nagydobra.
Lehetséges, hogy Ön bizonytalan?
Nem hinném.
Ön, H. úr, vad és kérlelhetetlen, mint a keselyű a mohawk indiánok szent Vörös-kövén. Engesztelhetetlen, akárcsak Robespierre, és – az elmebajos önkényurakhoz hasonlóan – az esztelenségig kiszámíthatatlan, ahogy a londoni pestisjárvány idején tapasztaltuk. Ezért nem lesz közöttünk élő kapcsolat, de kérem, ne vegye ezt szemrehányásnak – nem tehet arról, hogy az árnyékában élő emberek hogyan versengenek a kegyeiért.
Tőlem ez nem várható. Az úgynevezett szupermodern kor gyermeke vagyok: a grillsütőé és a McDonald’s gyorséttermeké, az mp4-é és a last minute utaké; a háromdimenziós mozifilmeké és a globális felmelegedésé, testestül-lelkestül, és szerfölött büszke arra, hogy átléphettem a huszonegyedik század küszöbét – talán Ön emelt át rajta, mint ifjú és lelkes arát a kevésbé ifjú s egyáltalán nem lelkes vőlegény? Nem fogom tehát sem dicsőíteni, sem szapulni. Kapcsolatunk az egyenlőségen alapul; azon a csupán elméletben létező együttműködésen, aminek egyszerű tétel az alapja: egyikünk sem létezik a másik nélkül. Létünk alfája és ómegája a másik; ez persze nem jelenti, hogy egyforma hosszúságú a létünk. Ha ön egy atlétikai verseny egyetlen nézője volna egy gigászi VIP-páholyban, akkor végtelen versenyszámot élvezhetne; millió kalapácsvetőt és hétpróbázót. Igaz, megfosztaná magát a világcsúcsok örömétől, de gyönyörködne a reprodukált világ sokszínűségében.
Hallom, amint abban a megnevezhetetlen helyiségben, amit lakószobának mondhat, azt mormolja: De akkor mit akar tőlem ez az ember? Látom, amint fel-alá rója ezt a szobát, és homloka ráncokba gyűrődik a gondolattól: De akkor mit akar tőlem ez az ember? És a levegőbe csap, és szitokszavak hagyják el ajkát, mert olyan problémával került szembe, aminek megoldása nem sok eséllyel kecsegteti Önt.
De térjünk a tárgyra!
Ön gyűlöli az emberi problémákat; nem hatja meg senki szenvedése – ez most meglepte? Vallja meg, kissé nyugtalanítom – illetve nyugtalanítani fogom, hiszen nem küldtem el a levelet, sőt. E levél megírásának pillanatában Ön még biztonságban érezheti magát, békésen pihen a tenger mélyén, és élvezi, hogy életünk szelíden hullámzik a feje fölött, és gyöngyözve hull alá, akár az a smaragdból és rubinból szőtt függöny, ami Seherezádé erkélyét ékíti. A jelen az Ön múltja – az én jelenem az Ön múltja; mindenki jelene az Ön múltja, de kisvártatva az én jövőm lesz az Ön jelene, ám ebben a jelenben, ami az Öné, semmi sem lesz úgy, ahogyan most van. Remélem, világosan fogalmaztam; remélem, semmilyen logikát nem tudott felfedezni abban, amit írtam.
Eddig hallgattam arról, hogy kedvenc passzióm a megfigyelésén alapuló összefüggések levonása, és az összefüggések ismeretében a disszonanciák felszínre hozása. Más szóval: imádom a bajkeverést, a rendszerek kristálygömbjének összetörését, a térképek összefirkálását. A pillanatnyi áramszünetet, ami sötétbe borít. Bizonyos tekintetben az Ön partnere, bizonyos tekintetben az ellenfele vagyok; minden levélíró atyja – a hagyományos és az elektronikus leveleké is.
Nem mozdulhatok ablakom elől, ide is csak a gurulós székkel érkezem.
A kilátás viszont nagyszerű, egyenesen elragadó: lábam előtt kiterítve az elejtett város, nyakában a folyó gereznájával. Házamat igen meredek dombra építtettem, mint a római első konzul, a szerencsétlen sorsú Lucretia férje, Brutus társa. A nevét mindig elfelejtem, de a sorsát nem: le kellett hordani házának köveit a völgybe, miután a tribun bevádolta, hogy feljebbvalónak tartja magát Róma együgyű és szorgos polgárainál. Engem nem fenyeget ilyen veszély, hiszen veszélytelen vagyok. Bizonyos örökségek lehetővé teszik számomra, hogy gondtalanul éljek. Korlátlanul rendelkezem idővel és térrel – azt teszem, ott és akkor, amit és amikor és ahol akarom. Tudja, H. úr, sokat gondolkodtam, hogyan aknázhatnám ki e gondtalanságot, ami nem a felelőtlenség vagy a boldogság megfelelője, és arra jutottam, kapcsolatba lépek Önnel. Hogy ez nem gondtalanság, hanem gondatlanság? Ahogy vesszük.
Mi veszítenivalóm lehet? Lábam mozdulatlan, és tudom, hogy egykor fürge testem minden másodperccel merevebb lesz és súlyosabb, akár az északi jégvilágban éjszakázó Fram vitorlavászna. Az orvos – a város, a megye, az ország, a Föld legjobb orvosa! – kitüntető figyelemmel kezel, vigyáz az étrendemre, összeállítja a kondicionáló foglalkozásokat, és újra meg újra beállítja gyógyszereimet, bár nemegyszer a lelkére kötöm, hogy nem tekinthet beszélő játékszerének. Ennek értelmében minden hét végén pontos diagnózisra kényszerítem. Ó, ő aztán nem mismásolhatja el, hogy minden másodperc egy-egy méterrel közelebb visz Önhöz. A kecskeszakállú orvos – márpedig nagyszerű orvos! – legfeljebb ennek a menetelésnek a tempóját mérsékelheti; a kéziféket nem húzhatja be, legfeljebb rám kiált, ha lejtő, vagy – urambocsá’ – szakadék következik.
Ha tetszik Önnek, ha nem, kapcsolatunk már létrejött. 2010 tűzforró nyarán, amikor a várost a hőség párájának hullafoltjai csúfították, és az ég lábosát tisztára nyalták a szelek, eszembe jutott, hogy kínos emberi sorsom hullámverésével megkísérlem felborítani az Ön óvatlan ladikját. Már azzzal, hogy képes vagyok gondolni Önre; hogy mindenféle segédeszköz (antidepresszánsok, amphetamin származékok) nélkül leküzdhetem az Öntől elválasztó távolságot. Most is úgy érzem, mintha közvetlen közelről szemlélném – akármibe lefogadom, hogy Ön is igényli ezt a viszonyt. Fölösleges emlékeztetnem a koholt mesékre, amelyek a szegény emberrel történő kalandjait ecsetelik. Kizártnak tartom, hogy Önt zsákba dugták vagy mocsárba zárták; talán az ilyen hazugságok megcáfolására is marad elegendő erőm, ami, sajnálattal állapítom meg, rohamosan fogy. Ez a levél sem egy svunggal íródik, még ha törekszem is a stílus és a mondandó folytonosságára; érzem, hogy a szöveg, itt-ott megrepedezik... ne haragudjék érte, nézze el.
Az orvos egyre gyakrabban jár hozzám… minap fel is ajánlottam, aludjon a hall kanapéján, amin repülő halak vannak... emlékszik?, hiszen volt már nálam, éreztem hideg kezét a homlokomon... kedves H. úr, roppantul hálás volnék, ha postafordultával válaszolna... vagy üzenne... ó, még sok mindent elmondanék Önnek... talán bizalmába férkőztem... bizalmába... köszönöm, H. úr, hogy nyitva hagyta a kaput.

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2010 / 11   »   Koppanások a falon
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911