Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2010 / 12   //    «    22    » 
VERBA MANENT
Kállay G. Katalin
Petőfi Sándor: A puszta, télen
esszé
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


„Hej, mostan puszta ám igazán a puszta!” A verskezdő felkiáltás máris kétféleképpen értelmezhető: negatív képként, amelyben a hiányon van a hangsúly (’most kietlen, üres, elhagyatott igazán a puszta’), vagy pozitív módon, a jelenlétet tartva a legfontosabbnak (’a puszta éppen most önmaga igazán’).
A hiány és a jelenlét kettőssége arányosan végigvonul a szövegen, és csak sejteni lehet, hogy Petőfi inkább az utóbbira tenné a hangsúlyt, hiszen mindent olyan gusztussal magyaráz. Az első versszak lepergeti előttünk az évet, konvencionálisan megszemélyesített évszakokkal (a „kikelet” és a „nyár” szorgoskodó asszonyok, az „ősz” a pazarló férfi), és a negyedik sorban úgy érezzük, annak ellenére, hogy eltűnt, elfecsérelt kincsekről van szó, helyénvaló, hogy a téli hidegben mindennek „hűlt” a „helye”.
Télen, de nem igazán hideg, legfeljebb „hűlt” helyen, az amerikai Charlottesville-ben, tízéves koromban édesanyám segítségével tanultam ezeket a sorokat, édesapám harmincötödik születésnapjára, messze a magyar pusztától. Lassan, versszakról versszakra értettem meg az ajándéknak szánt szöveget, ahogyan most, felnőttként azt is, hogy maga a honvágy, amit Ame­ri­kában éreztem életemben először, szintén egyfajta hiány által felmutatott jelenlét.
A második versszak tagadásai eszünkbe juttathatják Berzsenyi Dániel A közelítő tél című versét, amelyben ugyanígy, tagadásokon keresztül tűnik fel érzékletesen mindaz, ami nincs („nincs rózsás labyrinth, s balzsamos illatok / közt nem lengedez a Zephyr”). De míg Berzsenyinél a tavasz képei állnak szem­ben az ősszel, Petőfinél a nyár jelenik meg hiányán keresztül a télben. Berzsenyi rezignáltan, a természeti képek után önmagára is vonatkoztatva állítja fel az örök párhuzamot tél és halál között. Petőfi az élet, az élőlények felől közelít, és a „nincs”-ek felsorolását a juhnyájtól a pásztorlegényen és a madarakon át a „kicsiny kis prücsök”-ig a hangokon keresztül érzékelteti az olvasókkal – önmagára, a saját „telére” azonban nem tesz utalást, az elbeszélő is csupán egy hang, örök érvényű, test nélküli mesehang.
A hangok mellett a képeknek is nagy a szerepük: a képek közelítése, illetve távolítása alapján a vers megint csak párhuzamba állítható Berzsenyi költeményével. A harmadik versszakban jelenik meg a sík határ, mint befagyott tenger (vagyis távolról szemléljük az egész terepet), és csak a fáradt, rövidlátó, öreg madárként megszemélyesített nap hajol groteszk módon a puszta fölé, amin „így sem igen sokat lát”. A kérdés-felelet mint elbeszélő forma fel­idézheti bennünk az Arany Lacinak sorait is: „Ejnye, vajon mit szemlélhet? / Tán a fényes délibábot? / Hisz olyat már sokat látott. / Vagy a szomszéd falu tornyát? / Hisz azon meg nem sokat lát.” Mindkét esetben arra késztet a szöveg, hogy erőltessük a szemünket, hátha látszik valami: ez a tréfás gyerekversben addig fokozódik, amíg meg nem pillantjuk az ürgét („Ninini!”) A puszta, télen-ben Petőfi megelégszik azzal, hogy a semmit hangsúlyozza. Számom­ra a nap ebben a gesztusban okuláréját kereső, majd feltevő öregasszonyhoz hasonlít, aki nagy körülményesen állapítja meg, hogy nincs itt néznivaló (nagy­mamámtól hallott alföldi szólással élve: „se nem semmi, se semmi”).
Megint távoli kép következik: egyszerre látjuk az üres halászkunyhót és a csőszházat, majd beközelít a kamera-szerű leírás: a bozontos, bús tinó fejére, s már halljuk is, ahogy el-elbődül. Ezután jön a legéletszerűbb hétköznapi jelenet: a béres komótosan és akkurátusan rágyújt. A részletek teszik mindezt felejthetetlenné: nem mindegy, hogy a gerendáról veszi le a leveles dohányt, hogy a küszöbre teszi megvágni, hogy a csizmaszárából húzza elő a pipát. És ahogy a dohányzó ember hallgat, legfeljebb „szipákol”, a következő képek csendesek: a csárda, csaplár és csaplárné mintha téli álmot aludnának: a terepet a szelek uralják. Romantikus hármas harcuk után (amit ismét távolról szemlélhetünk) a „halvány ködök”-ből félig kirajzolódó emblematikus betyár-alak a korábbi béres-portré ellenpárja: míg a pipázó béres alapvetően otthon érezheti magát ezen a vidéken, a betyár bujdosik: állandó fenyegetettségben kell élnie – a „farkas” jelölheti a tényleges vadat vagy a farkastörvényeket, a holló azért keringhet a feje körül, mert a vesztét érzi és várja.
Az utolsó versszak képe annak ellenére is meglepő, hogy a betyárt fenyegető akasztófa már némileg előkészítette: a nap fáradt öreg madárból kiűzött királlyá változott (mintha mindkét képet a felhők vonulása irányítaná). A vörös fény egyszerre utal vérre és forradalomra, és ha eszünkbe jut az Akasszátok fel a királyokat című vers, a tájleírás hirtelen válik burkolt harci buzdítássá. (Meg­hökkentő, akárcsak a Levél Arany Jánoshoz végén a békés és baráti stílustól némileg elütő elragadtatott zárlat: „én a / Lant idegébe kapok, s vad tűzzel zengi el ajkam / Harsány hymnusodat, százszorszent égi szabadság!”) Egy négy évvel korábbi, 1844-es versben (A nap házasélete) a napot Petőfi részeges férjnek teszi meg, aki a felhők mögé bújik a felesége elől, s „iszik, mint a kefekötő”. Ott a naplemente leírása a következő: „Ha jön az est, / S a felleg oszlani kezd, / Látjátok őtet, amint mámorosan / Piros pofával az égről lezuhan.” 1848-ra azonban nemcsak hogy jóval harciasabbá válik a kép, a nap mintha veszítene a humorából, mérges öregúrként visszapillant, majd még egyszer visszanéz (egyedül a szemészeti hasonlatok kötik össze a harmadik versszak rövidlátó madarával), „S mire elér szeme a túlsó határra, / Leesik fejéről véres koronája”. Az utolsó, nagyszabású látvány is a hiányból jelenlétet varázsoló gesztus eredménye. Egyszerre lehet távoli és közeli képnek tekinteni – ahhoz, hogy lássuk, az egész táj horizontja szükséges, a véres korona viszont csak közelről, fókuszba hozva látható. De a záró sor kicsengése nem egyértelműen pozitív, inkább drámai, tragikus színezetű, hiszen arról már nem szól a vers, hogy ha ezeket az utolsó szavakat a pusztába kiáltjuk, a nap-király hiánya miféle éjszaka jelenlétét teremti meg.
Mennyiben szelídítheti az éjszakát, ha a verset kívülről megtanuljuk és újra meg újra elismételjük? Segített-e, hogy a családi gesztus ismétlődéseként a legidősebb lányom is tízéves korában adta ezt a szavalat-ajándékot a nagyapja immár ötvenkilencedik születésnapjára? És azóta is eltelt tizenegy év. Ha az így teremtett hagyománynak van megtartó ereje, a vers minden kérdésével és kétségével együtt lehet örökös születésnapi ajándék.

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2010 / 12   »   Petőfi Sándor: A puszta, télen
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911